Kaczvinszky József: A Hét Beavatás

2015.04.05. Elolvastuktam.

Az első fokozatot a Kelet Világossága tárgyalja, mely három kötetet foglal magába. Éppen ezért A Hét Beavatás már a második lépcsőfokkal indít. Kaczvinszky stílusa bizony-bizony nem “hamvasi” és híján van a Guénontól megszokott összetett mondatok tárházának, melyek képesek -mindenféle megszakítás nélkül- egész oldalakat átívelni. Kaczvinszky esetében nem igazán találkoztam a szellemmel, az Átmannal és a tudatfelettivel, inkább csak lélekkel és altudattal, ami valószínűleg ezeknek felelhet meg, és olyan újabb fogalmakkal is megismerkedhettem, mint például a karakter, a szamszkára, a Természet és az aszpektusok. Kaczvinszky egyébként nem szívbajos, ajtót berúgva, az udvariasság minden formáját nélkülözve tör be a “komfortos házba” és oly végletesen tételezi azt a bizonyos filozófiai tabut, hogy közben még nevén sem nevezi azt. A könyv második felében néha tapintható és érezhető volt egyfajta humanisztikus és megengedő attitűd és egy kis “new age-es” szájíz, de ez valószínűleg csak annak tudható be, hogy az író által elővett fogalmak (pl. szeretet) az utóbbi időben súlyos nivelláción és hamisításon mentek keresztül. A Hét Beavatás egyébként 1946-ban (!) íródott és a “negyedik beavatás” után már igen nehéz (még az olvasás szintjén is) nyeregben maradni. Ez a könyv igazából véve csak egy “igazán szűk rétegnek szól és szólhat”. Számomra igen nehéz, de egyben kivételes olvasmánynak bizonyult. Mindenképpen fontos állomást képvisel a valóságról alkotott kép(ünk)em helyreállításában.

Van folytatás is…

“Hamvastól meglehetősen idegen volt a szolipszisztikus létszemlélet. Hamvas valószínűtlennek tartotta azt, hogy egy Absolutio Absoluta megvalósulhat. Beszél az ember számára megvalósítható Status Absolutusról, ami ilyen értelemben nem Status Absolutus, hanem az ember számára megvalósítható Status Absolutus. Egy mindenen túlmenő Status Absolutus megvalósíthatóságát viszont valószínűtlennek tartotta, olyannak, ami alkalmasint nincs is. E tekintetben például Kaczvinszky József felülmúlja őt. Kaczvinszky nem író és rosszul ír. Rossz szóvirágokat alkalmaz, közhelyeket mond, giccses novellisztikus betétek vannak a könyvében, pszeudo-lírai hangvétellel, pszichologista, evolúcionista – mindezek ellenére egy remekművet írt, egy óriási jelentőségű könyvet írt, mely egyedülálló a maga nemében. Abban a könyvben a szolipszisztikus és abszolúcióra való törekvés teljes mértékben és transzparens módon jelen van. Nem mondja ki, hogy a szolipszisztikus szemlélet az igaz, de épphogy nem mondja ki, egy lépéssel oda lehet lépni, és rájönni, hogy itt arról van szó. Az abszolúció nála valóban Absolutio Metaphysica, és ki van mondva, hogy ehhez képest semmi sem fontos. Kaczvinszky könyvéhez képest Eliade Jóga könyve sokkal magasabb tudományos nívón áll, de a lényeglátása semmivel sem nagyobb, mint Kaczvinszkynak, sőt, elmarad mögötte.” László András

“E ponton meg kell említeni, hogy Kaczvinszky József a szellemi és metafizikai tradíciók és ezen belül főként az ind-hindu hagyomány yoga darsanájának elmélyült megismeréséhez kora azonos irányú európai kutatásait, az imént említett tradicionális szerzők (René Guénon, Julius Evola, A. K. Coomaraswamy, Frithjof Schuon vagy a magyar Hamvas Béla stb.) munkásságát nem ismerve, önálló vonalon jutott. Ennek a szellemi találkozásnak az elmaradása sajnálatosnak tekinthető, elsősorban Kaczvinszky oldaláról nézve, aki bár a döntő és legfontosabb vonatkozásokban, ezen belül főként a hiteles yoga-irodalom terén világviszonylatban is rendkívül jelentős eredményeket ért el, néhány ponton biztosan korrigálhatta volna szemléletét: mindenekelőtt a szerencsére csak ritkán és mintegy a szemlélete hátteréből fel-felbukkanó evolucionizmusát, a modern szcientizmussal és ezen belül a „mélypszichológiával” kapcsolatos illúzióit, továbbá azt a meglehetősen egyéni terminológia-használatot, amelyet a szanszkrit kifejezések fordításaira vezetett be, kétségtelenül mindvégig következetesen. Jóformán minden más tekintetben, Kaczvinszky József egyedülálló munkássága, és ezen belül az itt közreadott három műve, tradicionális szempontból és főként magyar vonatkozásban a legfelfokozottabb és legelmélyültebb figyelmet érdemli meg.

A Szerző említett szóhasználatára való tekintettel, a hindu doktrínák szanszkrit kifejezéseit ismerők számára néhány dolgot talán nem lesz felesleges nagyon röviden pontosítani. Az, amit Kaczvinszky József (talán a keresztény hagyomány magyar nyelvterületen meglehetősen pontatlanul alkalmazott kifejezését* figyelembe véve) „Léleknek” nevez, a szanszkrit nyelvben (alaptőformában) Átman, és amely szó egyetlen helyes fordítása: ’Önmagam’. (A magyar irodalomban Baktay Ervin műszava is meglehetősen elterjedt, miszerint a szó fordítása „Önvaló” lenne, de ez is csak bizonyos esetekben és mintegy megengedőleg tekinthető helyesnek). Ugyanakkor az a méltán leglényegesebbnek és fundamentális igazságnak tekinthető tradicionális tétel, miszerint „Önmagam vagyok az Abszolútum”, nemcsak nem értelmezhető helyesen, de egyenesen felvetni is értelmetlen anélkül a szemlélet nélkül, amit Kaczvinszky József „egocentrizmusnak” vagyis ’én-központúságnak’ nevez. Mivel azonban ennek az e vonatkozásban egyébként tökéletesen helyes kifejezésnek a jelenlegi szóhasználatban – egyfajta „szélsőséges önzéssel” összekapcsolt – pejoratív mellékjelentése van, némileg ezt is pontosítani kell. Amiről itt tulajdonképpen szó van, az az ind-hindu tradíció átma-vádája, s ennek a filozófiai kifejezéssel megadható megfelelője: a szolipszizmus. A szolipszizmus – egészen röviden összefoglalva – azt mondja ki, hogy a lét és az ezzel egybeeső tudat totalitásában egyetlen alany van, és ez egyedül én magam vagyok. Nem individuális emberként, nem személyiségként vagyok egyedüli a teljes tudati létben, hanem végtelenül transzindividuális és személyfeletti, metafizikai Önmagamként: Átmáként. Mindezt –mágikus szolipszizmusként – azzal kell kiegészíteni, hogy metafizikai Önmagamként nem egyszerűen az egyetlen alany vagyok a mindenségben, hanem – minden létrendi illúzió és „varázslat” (máyá) mögé hatolva, azt maradéktalanul transzcendálva – mágikusan és világkirályként uralkodok az egész mindenség felett. Individuális emberként, személyként való önazonosításom a létrendi illúziók része, amiket ha a szellemi realizáció során meghaladva felszámolok, újra aktualizálhatom önnön teljes, alanyi hatalmi lehetőségeimet. E szemlélet mélységes, szupraracionálisan intuitív és belátó megértése nélkül mind a yoga (metafizikai realizáció) elméletével – nem is beszélve magáról a yogáról! –, mind – és általában – tradíciókkal foglalkozni jóformán teljesen hiábavaló és értelmetlen.

Néhány további, Kaczvinszky József által gyakrabban használt fogalom kapcsán még annyit, hogy a „természet” szanszkritul prakrti (szó szerint ’elő-teremtettség’, megfelelésben azzal, amit a Nyugaton egykor materia primának vagy hylének – substantiának – neveztek); ugyanakkor a „természet” máyá is, amely szó ’varázslatot’ jelent. Átman avidyá (metafizikai ’nem-tudás’) következtében kapcsolatba kerül prakrtivel; a kapcsolatba került Átman: Purusa, az ’Egyetemes Ember’. A Kaczvinszky-féle „ösztönvilág” szanszkritul buddhi; a „karakter” eredetileg ahamkára (szó szerint ’én-csináló’); a „gondolkozó készség” manas; a „képességek” az indriyák; „alkat” káya; az „elemek” pedig a bhúták.

Egy különösen magasrendű – a létálmokból és illúziókból való felébredés felé irányuló és irányító – személyiség rendkívüli jelentőségű művét veheti most kezébe az olvasó. Baranyi Tibor Imre

“Végül is olyan formán érti meg a külvilágot, mint valamely mozielőadás nézője a vetítővásznon végbemenő jelenetek sorozatát. Aki a nézőtéren ül, jól tudja, hogy a vetítővásznon semmi egyéb nincs, csak fény és árnyék. Mégis ott látja az előadás egész cselekményét. Hegyeket, tengert, szobákat, termeket, emberi otthonokat lát maga előtt, szélben hajladozó fákat, mozgást, életet. És embereket, akik nevetnek és sírnak, dolgoznak, küzdenek, örvendeznek és csalódnak, ahogyan a sorsuk megengedi és megkívánja. Mindez ott pereg le a szeme előtt. A vetítővásznon azonban mindebből semmi sincs, csak a fénysugarak vibrálása, megjelenése és kialvása. Magát a drámát és annak minden szereplőjét a filmszalag őrzi magában, a film, amely a néző mögött, elzárt kamrában rejtetten, pereg. Az apró képek alakjai pedig még a filmen sem mozognak! Minden egyes kép álló kép. Önálló és mozdulatlan ábrázolása egy-egy pillanatnak, egy-egy jelenettöredéknek. Eltekintve a filmszalag haladásától, ami egyhangú és gépies tovahaladás, sehol sincs mozgás – egyéni mozgása a szereplőknek – sem a vetítővásznon, sem a teremben, sem a filmszalagon. A mozgás amit a néző lát, csupán a képek összefüggéséből adódik. Úgy látjuk, mintha a cselekmény a szemünk előtt zajlanék le, holott minden mozgás csak látszatmozgás ott, minden síró és nevető, érző és gondolkodó, cselekvő lény, csak képrészletek összefüggéseinek káprázata: valaki, aki még a filmen se él a filmszalag anyagában sem létezik…

Tegyük fel, hogy egy mozigépész, mialatt a vetítőgépe üzemben van és működik, bemegy az előadási terembe és a nézőtérről szemléli az általa megindított és vetített drámát. Ugyanakkor pedig egy idegen ember behatol a gépházba és átlátszó, vörös festéket önt a gépben mozgásban lévő filmre, filmszalagra. A teremben ülő gépész mit sem tud arról a cselekményről, amely a háta mögött a gépházban végbement: nem tudja, hogy megérintették a filmet és hogy ki érintette meg: az érintés milyenségének összhatását azonban mégis maga előtt látja, abban, hogy a dráma, amelyet ő maga vetít hirtelen vörösre változott környezetben és alapon játszódik tovább. Vonatkozik ez minden tekintetben a külvilágunkra…

Az emberek, akiket látunk és tapasztalunk valójában csak a tudatunkban élnek. De minthogy a tudatunk egész tartománya is csak káprázatvilág, tudnunk kell, hogy ezek az emberek ott sincsenek meg, voltaképpen sehol sincsenek; és nem léteznek, csak a tudatunk, az érzékelésünk káprázatában…

A többi élőlény halála a saját halálunk fogalmának utánzata, mása, tükörképe csupán, amelyet mint alakulást, mint folyamatot szemlélhetünk a külvilágban, a kivetítésben. Önmagunk halála viszont csak elvi értelemben halál, mert mi magunk nem szűnünk meg általa és benne, hanem ellenkezőleg: mindennemű kivetítés, az egész külvilág szűnik meg körülöttünk, amikor meghalunk!

Ugyanaz a törvényszerűség tehát, amely a külvilágunk összes élőlényeire vonatkozik – vagyis hogy azoknak egyenként el kell halálozniuk, és hogy ezáltal a létezésüknek meg kell szűnnie –, miránk önmagunkra nem vonatkozik, bennünket nem illet: csupán abban az értelemben, hogy a külvilágunk szűnik meg, teljes egészében, a halálunk idején.

Élet és halál is relatív valóság tehát.

Így például, ha megfigyelünk magunk körül egy emberi lényt és annak halálát, azt látjuk, hogy a megholt személy kimaradt a külvilág összefüggéseiből, forgatagából, és abba nem térhet vissza többé. A külvilág viszont továbbra is fennáll – nélküle. Ha viszont mi magunk halunk meg, akkor nem mi magunk hagyjuk el a külvilágot: voltaképpen nem maradunk ki a forgatagából, hanem maga az egész forgatag szűnik meg, az egész külvilág tűnik el a semmibe körülöttünk, minden jelenségével, tárgyával és valamennyi élőlényével egyetemben. Ez pedig valóban nagy különbség. Olyan nagy differencia, aminek a felismerése meg kell, hogy változtassa egész felfogásunkat az életről, a létről és önmagunkról.” (Kaczvinszky József, A Hét Beavatás)

Documents/PlatoAllegoryCave.pdf