2015.04.26.
“Vallás, filozófia, tudomány könnyíteni akar, mint mondják, az élet terhein, a hagyomány az embernek visszaadja önmagát.“
Régóta vadásztam rá. Megjött. 1988-as példány. Sosem volt még fellapozva. Huszonhét évig várta ezt a pillanatot. Tegnap este, lefekvés előtt beleolvastam és még mielőtt elnyomott volna az álom arra gondolatom, hogy mekkora áldás, hogy “akadt” itt valaki, aki mindazt az eredetiséget, amit többek között Guénon és Evola a felszínre hozott gyönyörű szép irodalmi köntösbe öltöztette. Az ember olvassa és tisztában van vele, hogy nincs az a szcientista és racionalista és kézzelfogható érv, amivel mindez bebizonyítható lenne, de ennek ellenére mélyen belül érzi, hogy valami olyasmi akadt a keze ügyébe, amiből csak egy van, amiből csakis egy lehet és amiben az eredetiség, a valóság, az igazság és a valódiság tökéletesen egybe esik. Mindaz pedig, ami ezen kívül van: hamisított, lefokozott, hitvány, megszentségtelenített és hazug. Hamvas Béla a legnagyobb magyar író. Természetesen nem a “posztkommunista értelmiségi” és nem is a “félkegyelmű nemzeti(eskedő)” oldalon. Hamvas Béla aspektusa ugyanis mindezek felett áll. Egyebek között ez Hamvas egyik -a mai napig is- “megbocsáthatatlan” bűne. Hogy nem volt hajlandó életművére ráönteni azt a bizonyos olcsó és agyoncukrozott mázat. Hogy nem volt hajlandó helyet foglalni az okkult és vulgáris nacionalisták és a marxi gyökerekkel rendelkező professzorok és docensek kényelmes és süppedős foteljében. (én)
atyafipeca.hu 
Lehet, hogy a címválasztással van a “baj”. Ha mondjuk az “Aura és a csakrák észlelésének ősi tudománya”, vagy a “Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez” (R. Steiner után) címet választotta volna a szerző, valószínűleg már ronggyá lenne olvasva. Nekem egy Guénon könyvvel (nem is akármilyennel) volt hasonló tapasztalatom. A kiadása után másfél évtizeddel én lapoztam át először (!) a megyei könyvtárban…
Manapság a spirituális analfabétizmus rejti el legjobban a szellemi kincseket. Ennek a falát pedig sokkal nehezebb átütni, mint a Himaláját rövid nadrágban és pólóban megmászva bejutni egy buddhista kolostor titkos könyvtárába…
Igen valóban szerencsétlen az efféle címválasztás. Nem igazán NÉPSZERŰ (bestseller) és ezért a mennyiség rovására mehet! 🙂 Kevés olvasó=rossz könyv, sok olvasó=jó könyv. 🙂
Nagyon sok olvasó=nagyon jó könyv.
Amit kevesen értenek az kerülendő, amit sokan az kívánatos.
Igazából véve a Scientia Sacrát képregényesített, vagy éppen musical-be foglalva kéne még érthetőbbé tenni, hogy minél szélesebb körben terjedhessen el. A sok lájk szüli a jó könyvet, mint ahogy a sok szavazat a jó demokráciát. A fékek és egyensúlyok világát, ami bármennyire is szar, azért még mindig jobb, mint amit EDDIG kitaláltak. 🙂 🙂
NÁÍV REÁLIZMUS…
Mármint a Scientia Sacra címre tetszik érteni, hogy szerencsétlen választás? (Mert az nem hinném, hogy egyéni ötletelés eredménye.)
Tisztelt Poetikus!
A “szerencsétlen választás” ironikus keretek közé volt foglalva. 🙂
Szerintem is felbecsülhetetlen értékű – a szakrális őshagyomány látásmódját megjelenítő – alkotásról van szó. Részemről a Scientia Sacra-t Hamvas Béla “tengely”-művének tartom, holott nyilvánvalóan még sok más jeles alkotása is van…
Esetleg annyit jegyeznék meg, hogy a bolsevik, újabban liberáis illetve neokonzervatív arcokban is megnyilvánuló – a modernista őshagyomány látásmódját képviselő – korabeli hatalmi erő, a 80-as években, a fenti mű kiadására csak úgy adott engedélyt, hogy az anyag egyharmada – a kereszténységről írott rész – teljesen kimaradt kötetből…
A teljes mű kritikai kiadására – Scientia Sacra I-II-III. – csak 2006-ban került sor, a Medio Kiadó “spenótszínű” sorozata keretében, Dúl Antal gondozásában. A kereszténységről szóló egyharmad az ominózus 10 kötetben, a Scientia Sacra III.-ban található.
A kimaradt részben többek között olyan nyalánkságok találhatók, mint az Antikrisztus taglalása vagy farizeizmus elemzése… Egyébiránt Hamvas – főleg Martin Buber illetve “A ragyogás könyve” nyomán – a hászidizmus és a kabbala szakrális arcáról kedvező véleményen van, ezért is fontos tovább árnyalás a Magyar Hüperion, 2014-15 téli számában – II. évfolyam 4. számában, Nagy László szerkesztésében -, az orosz cári család végével kapcsolatos írás, mely ugyanezen látásmódok árnyékosabb kifutási lehetőségeit is felvillantják.
Most akkor az én változatom teljes?
A teljes I-II-III. kötetből áll. Ha jól emlékeszem az általad vásárolt kiadvány azért könyvtörténeti ritkaság, mert nem teljes.
600 oldal. Azt mondták mind a hármat tartalmazza. Átlapoztam. Csakugyan hibádzik vele valami.
Igazából véve a kereszténységről szóló rész engem annyira nem is érdekel, de majd idővel beszerzem a teljes verziót.
Vegyük figyelembe, hogy az életműkiadás népszerűbb köteteit többször is utánanyomták, és a tördelés nem feltétlenül ugyanaz. Nem akarok pontatlan lenni, évszámot-hosszat-oldalszámokat nem tudok írni,mert most nincsenek nálam a kötetek. A Scientia Sacrát az ezredforduló táján olvastam, tehát a római I. számú részt, majd rögtön sorban jött a Sc. S. II. és a Sc. S. III. (a III. a befejezetlen rész, annak a címe A kereszténység), egyszóval még bőven 2006 előtt, ami ezek szerint megint egy utánnyomás. Szó sincs arról természetesen, hogy ezért a bizonytalanságért Dúl Antalt és a Medio Kiadót (és annak utódjait) hibáztatnám!
Népszerűséget említve, már megjegyezte valaki, hogy az életműkiadás azért is torpant meg, mert az érett művekkel kezdték. Pedig Hamvas tízezerféle témában írt az életútja során. Viszont az is igaz, hogy a 90-es évek pszeudo-spirituális dömpingjében (gondolom, emlékeztek az Édesvíz Kiadóra…) másképp eltűnt volna a Hamvas-életmű a szeméttengerben.
Annak idején megvolt ez a 80-as változat, de amikor megvettem a Medio Kiadó, Hamvas sorozatának, 2006-ban kihozott, 8-9-10-es számú köteteit, úgy rémlik, hogy meghökkentem, hogy sok minden kimaradt. (Régen volt, emlékeim szerint ez a kereszténységgel összefüggő rész). Ha a Tiédben az benn van, akkor lehet, hogy rosszul emlékszem és elnézést kérek, bár egy tételes összehasonlítást esetleg megér a kérdés, ha van érkezés.
Ez a csonkolt kiadási gyakorlat sajnos nem példátlan, Mikes Kelemen Emlékiratai kapcsán is találkoztam ezzel jelenséggel, mellyel összefüggésben, nagyon fontos részek vonatkozásában, tendenciózus kihagyási koncepciót éreztem. Meg is kérdeztem egy szakértőt, aki azt mondta, hogy az ominózus kiadás “válogatás, csak ez nincs feltüntetve”…, kösz szépen… Egyébként egy irodalmár barátom elvitt direkte ezért egy könyváruházba és bemutatott egy József Attila kötetet, amibe – szerinte – belecsempésztek egy nem általa írt verset, ami bizonyos politikai szellemiség iránti rokonszenvét támasztotta volna alá…
A tendenciózus félrefordításra is sok példa van, például William Blake:
Modernista (profanizáló) fordítás:
“Minden éj s napon pedig, lesz ki búra születik.
Minden nappal, s éjszakán, lesz kit édes kéjre szán.
lesz kit édes kéjre szán, s lesz kit sötét éjre szán.”
Re-szakralizálva:
“Minden éj s napon pedig, lesz ki búra születik.
Minden nappal, s éjszakán, lesz kit édes derűre szán.
lesz kit édes derűre szán, s lesz kit sötét éjre szán.”
Említhetnénk az iszlám misztika, a szufi költészet némely fordítóját is, akik az Isten iránti szerelmet illetve a szellemi mámor “borát”, világias szerelemre és kocsmázásra fokozzák le, teljesen megmásítva – lefelé tükrözve, fordítva – a szerzői szándékot…
Nem adhattak mást, csak mi lényegük.
Idekívánkozik még Buji Ferenc észrevétele:
“A Krisna-tudat mozgalom (…) – voltaképpen szekta – viszonya a Szanáthana Dharmához, vagyis az Örök Törvényhez hozzávetőlegesen ugyanaz, mint a Jehova Tanúinak viszonya a kereszténységhez, vagy legalábbis a történeti egyházakhoz. Voltaképpen a Krisna-tudat mozgalom szellemisége, “mentalitása” sokkal közelebb áll a legújabb kori neoprotestáns szektákhoz, mint saját anyavallásához, és tanításában is sok tekintetben a nyugati szellemiségnek való behódolás jellemzi. A “mozgalom” által készített Gítá-fordítás – összhangban a Szanáthana Dharmától elrugaszkodott szellemiségével és tanításával – feltehetőleg egyedülálló munka abból a szempontból, hogy miképpen lehet rendkívüli filológiai felkészültség mellett ilyen mértékben tendenciózusan félrefordítani egy könyvet.”
(Buji Ferenc: “Az emberré vált ember.” című könyvéből a
“A reinkarnáció hindu és buddhista elmélete.”-fejezet. Kairosz Kiadó. Budapest. 2009. Második kiadás.)
A másik fentebb említett mű természetesen Mikes Kelemen gróf “Törökországi levelei”.
William Blake a szellemi (spirituális) derű kifejezésére a “delight” kifejezést használja az idézett versben.
Az egyik József Attila “összesben” fellehető idegenül hangzó, kimódoltnak tűnő vers inkább egy olyan vallási attitűd iránti rokonszenv direkt kifejezését jeleníti meg, aminek máshol nyoma sincs a költőnél, elnézést a pongyolaságokért.
Említhetnénk még Gárdonyi Géza, Egri csillagok című művét is, ami pár éve megért egy olyan kiadást, amiből a vallási elmélyülésre utaló kifejezések jó része kimaradt, úgymint ima, Isten, fohász, stb..
madách Imre “Ember
Az egyébiránt lenyűgöző és nagyon fontos Mahábhárata című filmjében, Peter Brook, Judhistirából, a végén, dharma-tagadót csinál – ami azért, tegyük a szívünkre a kezünket, elég súlyos – holott a mű eredeti végkicsengése nagyon is hasonló a krisztusi üdvtörténethez (vö.: Baktay Ervin: Mahábhárata), ami számunkra azért is kitüntetett fontosságú, mert a művet nyugodtan tekinthetjük egyfajta turano-ind Evangéliumnak, ahol a szakrális hagyomány látásmódját képviselő Pándavák vívják küzdelmüket, a modernista hagyomány szemléletét megjelenítő Kauravák ellen (bizonyos nézetek szerint ezzel a Kuruksetrai csatával kezdődött a Sötét Kor)…
Mindezt ma már a posztmodern legitimálja is, hiszen ha mondjuk Dosztojevszkijt akarjuk megtekinteni a színházban, akkor jobbára Gipsz Jakab rendező átköltésében élvezhetjük, amikor is kevésbé Dosztojevszkijt, sokkal inkább Gipsz Jakab elképzeléseit csodálhatjuk meg “az életről”, a darabban…
Ebből az “Augiász istállójából” lett elege Vekerdi Józsefnek – akit idős korában, a 90-es években, “rasszizmus” igaztalan vádjával, kirúgtak a Széchenyi könyvtárból – és fogta a Bhagavad Gítát és szanszkritból, szó szerint lefordította, melyből egy nagyon értékes szakrális látásmódú mű született, amiből sokat lehet tanulni (Bhagavad Gítá-Vekerdi József prózafordításában. Terebess Kiadó. 1997).
Madách Imre, Az ember tragédiájánál, az egyik rendező lehagyta a végéről a nagy tanítást: “Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál”,
a másik az Úr helyett Ádámmal mondatja el, ami profanizálás, a harmadik a küzdelmet helyezi a Középpontba, ami szintén profanizálás, hiszen a Mindenség mozdulatlan mozgató, a negyedik szerint a szereplők jó része nemi önazonosságtudatzavarban szenved és folyathatnánk…
Mindebben nehéz nem felfedezni a minden húron játszó, tendenciózus folyamatokat, de Isten jobban tudja, mert minden Ő.
Ne légy oly maradi!
A korral együtt kell haladni, mert aki lemarad az nem lesz up-to-date. A KOR SZELLEME határozza meg a korszellemet. Szerintem aki lemarad az csak nyerhet, úgyhogy igazán bölcs döntés nem felülni a modern sugallatok gyorsvonatára.
Bogár László a “Csinált forradalmak” (Magyar Hüperion. III. évfolyam. 1 szám. 2015.) című írásában a következőket pendíti meg:
“”A “nem létező” pusztító világerő először feltehetőleg elsajátította a legősibb szakrális kultúrák (Egyiptom, Babilon) mély tudását, majd ezeket “átfordítva” alkotó-építő célok helyett a destruktív létrontás irányába fordította. Az ősibb kultúrákat hordozó birodalmakat, mint eltüntetendő “bűnjeleket” egyszerűen bedöntötte, és hamis öntörténeti mitológiájában megvádolta mindennek a fordítottjával, miszerint ők maguk lettek volna e birodalmak “foglyai”.””
Szerintem a jövő a re-szakralizálódásé, mert a modernista őshagyomány látásmódjának kortárs de-szakralizáló lendülete csak a káosz-t erősítheti, mint ahogy Buji Ferenc fogalmaz:
A haladás-fejlődés, közeledés Istenhez,
a hanyatlás távolodás Tőle 🙂
vagy René Guénon:
“”Az igazi eszme nem lehet “új”, mivel az igazság nem az emberi elme terméke; tőlünk függetlenül létezik, s a legtöbb amit tehetünk, hogy eljutunk megismeréséhez; ezen a tudáson kívül semmi, kizárólag tévedés lehetséges.””
(vö.: A modernizmus addig csűri-csavarja, amíg mindig a Jeleneségvilág-istenítésnél köt ki és alighanem pont ez az amitől a szakralitás szeretne megszabadulni.)
vagy ahogy ugyanezt a kérdést A.K. Coomaraswamy az előbbi szerzőkhöz hasonló nehéztüzérségű mondataival megvilágítja:
»Ha az eredetileg elkülönületlen egység két “felét” különválasztjuk, kiindulópontunktól függően különféle módon tudjuk megkülönböztetni őket. Politikai szempontból például a Papság és a Királyság formájában (brahmakşatrau); pszichológiai szempontból “Én” és “Nem-én”, a Belső Ember és a Külső Egyéniség, a Hím és a Nő formájában. Ezek a párok nem egyenrangúak. Még ha az alárendelt fél elvált is a magasabbtól, hogy együtt alkothassanak, mégis mindenekelőtt benne foglaltatik. A Papság például “egyszerre a Papság és a Királyság” – ezt láthatjuk a pap-király Mitrávarunau vagy Indrágní mixta personá-jában* [ *„Kevert személy”] –, a Királyság azonban mint elkülönült funkció nem több önmagánál, a Papsághoz képest női szerepet tölt be, és alá van vetve annak mint Vezetőjének (netŗ = hégemón). A feladatok nem szerinti megkülönböztetése meghatározza a hierarchiát. Istennel való viszonyában minden nőnemű. Ámde amiképpen Mitra férfiként viselkedik Varunával szemben, Varuna viszont férfiként viselkedik a Földdel szemben, ugyanígy a pap is férfiként viselkedik a királlyal szemben, a király pedig országával szemben. Hasonlóképpen a férfi alá van vetve az Egyház és az Állam egyesült uralmának, de hatalma van a felesége felett, aki viszont férje birtokát igazgatja.
Végig az egész láncolaton a szellemi princípium hagyja jóvá vagy írja elő, hogy mit kell az érzéki princípiumnak betöltenie vagy elkerülnie; a zűrzavar csak akkor jelenik meg, ha ez utóbbit saját zsarnoki szenvedélyei eltérítik az ésszerű engedelmességtől, és ő ezt a behódolást a “szabadsággal” azonosítja.«
(Ananda Kentish Coomaraswamy:
Hinduizmus és buddhizmus,
Európa Könyvkiadó, Bp., 1989.
21–22. oldal.)
Ezek igen eredeti idézetek. Köszönöm.
Én köszönöm.