2015.04.29.
“A “Potentia Activa” tulajdonképpen hatalom. Némelyek óvakodnak ezt kimondani és a “képességnél” maradnak meg, mintha nem mernék igazán használni ezt a szót.”
“Ha Isten egy népet meg akar verni, istentelen tehetségeket szabadít rá.”
“A bellum, amelyik minden ellen harcol az nem fenntartható. Bellum omnium contra omnes, a mindenki harcol mindenki ellen. Amiről már nagyon korán megállapították, hogy ha egyszer lesz ilyen, az nem bombákkal fog végbemenni, hanem zsebkésekkel.”
atyafipeca.hu 
Az előadás egészében, de főleg az útolsó öt perc, engem megdöbbentően emlékeztet arra, amit Jézus oltott azon tanítványaiba, akiknek úgymond volt fülük a hallásra. A pszeudó kereszténység ezt az egész “világvége képet” hamisan interpretálta. Hosszú Biblia- tanulmányozásomba került mire a valóságot sikerült megtudnom. László András előadása megerősít abban, hogy nem én tévelygek. Köszönet Atyafi a fetöltésért!
🙂
Ezek pazar előadások.
A magyar pedig bőkezűen bánik a kincseivel. Árokszélre dobja őket…
Igen, igen, de van valami kiválasztottság jellege annak, hogy nem tartozunk azok közé akik gyöngyeiket a disznók elé vetik és az árokparton szórják szét. A tömeg meg, ugye Hamvas úrtól tudjuk, nem elme gyenge, hanem sátáni idióta, nem várható el tőle az érték felismerése és megbecsülése.
Én viszont személy szerint éhes és szomjas vagyok ezekre az előadásokra, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, ezért reménykedek a folytatásban!
Üdvözlet Atyafinak!
“de van valami kiválasztottság jellege annak, hogy nem tartozunk azok közé akik”
Én az efféle megállapításokkal és tételezésekkel nagyon óvatosan bánnék.
Üdvözlettel: A
Ebben az állandó óvatoskodásban az ember már nem mer lassan fogalmazni, vagy nem tudja hogyan fogalmazzon, esetleg meg merjen-e szólalni egyáltalán. Vagy akkor most már nem különböztetünk meg vaisjákat, brahmanákat, ksatriákat, csandalákat? Vagy hagyjuk ezeket a megkülönböztetéseket a tradicionális létszemlélet előadóira, mi meg legyünk a passzív halgatóság kasztja.
Egyébként, de nem magyarázkodásként, egyszerűen azt értettem ezen, hogy KIVÁLTSÁG AZ HOGY AZ EMBER ÉRTHETI ÉS FELFOGHATJA az előadásokban elhangzott dolgokat, mivel azok nem egyszerű összefüggéseket világítanak meg, és ezen összefüggések értése és felfogása is tagozódást jelent, nem felsőbbrendűséget. És senkit nem nézek le azért, vagy tartok alacsonyabb rendűnek ha esetleg neki könnyedebb fajsúlyú témák okoznak örömet. Ha bárkit sértett a megfogalmazásom attól ez úton is bocsánatot kérek.
Üdvözlettel (fent a teljes név)
Csupán arra gondoltam, hogy nem vezet sehová, ha kimondunk olyan dolgokat, amelyeket elgondolni szabad és talán kell is. Magyarországon és a világon mindenki megkülönböztet. Már-már mindenki Istennek képzeli magát. Megkülönböztetés mérgezésben szenvedünk. Mindezek mellet az észrevételed teljesen helytálló, de vannak olyan témák -általában a leglényegesebbek-, melyekről igazából csak hallgatni lehet. Nem tudok színvonaltalanabb dolgot elképzelni, mint eredeti, vagy eredetiséghez közeli dolgokat közösen megbeszélni és kibeszélni és értelmezni, már csak azért sem, mert a beszélt és írott szavak erősen degradálódtak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne adjunk hangot különböző meglátásainknak, véleményeinknek, de ha már muszáj, akkor körültekintően tegyük. A “másokat” fel lehet és fel is kell vetni, azonban egy bizonyos “szint” után a másoknak nyoma vész. És itt kezdenek összekuszálódni a szálak, ha nem vigyázunk.
A kiválasztott pl. számomra egy olyan tabu, amelyet soha, semmilyen körülmények között nem mernék magamra venni, mint ahogy egyre nagyobb undor fog el, ha elírom azt a szót, hogy én.
Hogy is írja Hamvas?
“Nehogy a dolog félreértésre adjon alkalmat, az egyes szám első személy használatától feszélyezve érzem magam. Csodálom azt, aki azt, hogy én, az önérzet kellő hangsúlyával ki tudja ejteni, bár e csodálat nincs fenntartás nélkül. A gyanakvást valamely önámításra nem tudom elfojtani. A beszédben még hagyján, de a nyilvánosság előtt, sőt, ha valaki leírja, hogy én, mindig kétes, hogy az ír, aki ír. A magam részéről az egyes szám első személyt nem tudom teljesen irónia nélkül kimondani, még kevésbé leírni. Mintha azt mondanám magamról, hogy úr. Mikor a hászid történetről tudomást szereztem, különösen kielégített. Valaki kopog és a rabbi azt kérdezi: ki az? Én vagyok, szól a válasz. Mire a rabbi méltatlankodva felnéz és így szól: Ki az, aki Istenen kívül magát énnek meri mondani? Lehet, hogy az én abból az időből való, amikor még istenek voltunk. Ma, azt hiszem, a szó csak átvitt értelemben használható.” Hamvas Béla
Végezetül pedig, hadd mondjak ellent magamnak. A megkülönböztetés nagyon fontos, mint ahogy a leválasztás is. Talán csak annyit szerettem volna mondani, hogy ha már megkülönböztetünk, akkor tegyük azt stílusosan. És persze az sem másodrangú dolog, hogy mi az, amit kidobunk és mi az, amit befogadunk…
Üdvözlettel: én 🙂
Hát ezzel ÉN csak egyet tudok érteni!:)