2015.05.18. Ami már évek óta kikivánkozott…
Még tavaly ősszel történt. Elhatároztam, hogy magam fogom elvégezni az autóm teljes alváz és üregvédelmét, mintsem olyan szakikra bízzam, akik képesek kisebb vagyonokért ráfújni a sárra és a koszra a drága alvázvédő anyagokat. A munka igen nehéznek ígérkezett és csaknem egy hetet töltöttem el hanyatt fekvő pozitúrában az alváz és az anyaföld közötti igen szűk mozgástérben, mely felért egy komolyabb zarándokút megtételével…
Flexeltem és drótkeféztem és drótkeféztem és flexeltem és csiszoltam és csiszoltam és drótkeféztem és csiszoltam és flexeltem és napok teltek el így, míg az első réteg cinkromátos alapozó ecsettel való felvitelére sor került. Az első réteg alapozót egy újabb követte, majd mindezt két réteg bitumen alapú alvázvédő anyaggal koronáztam meg. A munkálatok során szoros testi kapcsolatba kerültem az olajteknővel, a féltengelyekkel, a híddal és a bölcsővel és nem egyszer vertem be a kobakom a kipufogó dobba. De most hogyan jön mindez ide? –kérdezheti a megzavarodott Olvasó, de én csak annyit tudok erre válaszolni, hogy tessék egy kicsit türelmesebbnek lenni, mert én ezt az egészet csak bevezetésnek szánom, még mielőtt rátérnék arra, amiről igazán beszélni szeretnék.
Amiről pedig igazán beszélni szeretnék az a zene. Pontosabban az a fajta zene, ami egész ifjúságomat meghatározta és körüllengte. A régi mágnesszalagokra akkor leltem rá a garázs egyik eldugott sarkában, amikor a drótkefét kerestem. Jaj, de jó!- örvendeztem magamban, így legalább egy kicsit elviselhetőbbé tehetem az autó alatt eltöltött órákat és egy kis színt (aláfestő zene) vihetek a cudar és monoton munkálatokba. Legnagyobb meglepetésemre a 20-25 éves szalagok tökéletes állapotban voltak és semmiféle minőségromlást nem véltem felfedezni a lejátszásukkor. Emlékszem, hogy szinte könnyes szemmel üzemeltem be a régi idők magnetofonját, majd „pörgettem fel” az Emerson Lake And Palmer-t és kirázott a hideg, mikor a Pink Floyd és U2 albumokért nyúltam, melyeket Sade, a Led Zeppelin, a Doors, a Deep Purple, a Pearl Jam és társaik követtek. A történet idáig rendben is volna, azonban késő délutánra bizony-bizony már komoly kérdések kezdtek körvonalazódni bennem, egy nappal később pedig már az összes kazettám a kukában hevert. Volt, amire viccből flexet toltam, megint másra kalapáccsal támadtam és olyan is akadt, amely kihúzott szalagokkal a fenyőfánk tetején landolt, hogy fennhangon hirdesse a verebeinknek -mert, hogy nekünk verebeink is vannak-, hogy valami végérvényesen és megváltoztathatatlanul „eltörött” a Remény utcában.
Nem, kedves Olvasó nem az a baj, hogy már nem tetszik. Ezt a minőséget ugyanis egy bizonyos kor után illik elhagyni. Szó sincs erről. Itt nem „tetszésekről és nemtetszésekről” van szó. Itt valami sokkal mélyebb és lényegibb dologgal „hasonultam meg”, melyet nem tudtam megragadni és a nevén nevezni. Pontosabban két kifejezést azért mégiscsak felszínre tudtam hozni magamból. Az egyik a „bokorbaszarós”, míg a másik pedig a „vállalhatatlan” jelző volt. De miért vállalhatatlan példának okáért Jim Morrison, a Rolling Stones és miért mondja valaki a Pink Floyd elsőosztályú zenéjére, hogy bokorbaszarós? Annak ellenére mondom mindezt, hogy azért az a bizonyos nosztalgikus feeling engem is, és most jól tessenek figyelni: a hatalmába kerített. Még aznap este megvitattam a történteket az egyik barátommal és próbáltam neki felvázolni az eset tarthatatlan mivoltát, miközben „kétségbeesetten” kerestem azt a valamit, amit belül éreztem, de képtelen voltam megragadni és nevén nevezni. S. szárazon és ridegen csak ennyit mondott:
“Te még mindig ilyen giccses karmakesergő szarokat hallgatsz? Ez nem más barátom, mint szentimentális és humanisztikus köpülése annak a nyálas és könnyes váladéknak, amit az elmúlt században fennkölt művészeink fel tudtak öklendezni magukból. Ez nem más barátom, mint fetrengeni és sajnálni magunkat a Geworfenheit szentimentális és kocsonyás „katarzisában”, ami nem felemel, hanem megbilincsel, majd felold. Ez nem más, mint kényelem és kellemes “jólérzemség” és ócska szórakozás. Feledés. Olcsó szentimentális hangulatkeltés. Nyavalyás nyavalygás. Egy elhazudott élet fájdalmainak világba kürtölése.
Elmerengtem S. szavai felett és igazat kellett adnom neki.
Nem is értem, hogyan nem voltam képes megragadni azt, amit pár héttel az eset előtt így fogalmaztam meg magamban és amit le is jegyeztem:
„Azt hitték, hogy a komfortfokozat oltárán, majd szentté avanzsálhatják a Létezést, miközben elfordultak a Léttől. Aki lát az tudja, hogy az affajta attitűdnek csakis egzisztenciális kedélybetegség és nyomorúság lehet a vége. Részben innen a “világba vetettség” magasztos életérzése és romantikus karmakesergője.”
Tulajdonképpen nem nyúlhatunk nagyon mellé, ha megállapítjuk, hogy a jelenkor zenéi és művészetei pontosan ebből a kizuhantságból és belevetettségből eredeztetik ihletettségüket, ami önmagában véve nem lenne kritikám tárgya, hiszen tulajdonképpen még az ókor különféle művészei is pontosan “ebbe a kútba” merítették a vödrüket. Azonban itt van egy nagyon különbség, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Ez pediglen az, hogy tudniillik a mai művész már nem akarja túllépni önmagát, nem akarja felülmúlni magát, nem akarja kiemelni magát a centrifugából. A mai művész már képtelen erőfeszítést tenni annak irányába, hogy a forgó és örvénylő perifériáról közelebb kerüljön a tengelyhez. Ehelyett inkább elengedi magát és könnyes szemekkel nézi, ahogy könnyes a szeme. Vulgárisabban fogalmazva valami olyasmire onanizál, ami szenvedés és ami nem más, mint exisztenciális nyomorúság. Ennek örül és kizuhantságában még ágyat is vet és még jól is érzi magát. Hiszen ő csak egy szerencsétlen áldozat, aki elszenvedi a létezést, de ez a szenvedés érdekes módon mindig jól jön, ha pénzről van szó. Ilyenkor elkezd rímeket faragni és világgá kürtöli sérelmeit, világfájdalmait és közben elköveti a legnagyobb árulást, amit egy ember elkövethet önmagával szemben: önmagát áldozatnak tekinti, aki önhibáján kívül csúnya nagy csávába keveredett. Eközben persze meg sem fordul a fejében az a bizonyos kifejezés, amit én csak egyszerűen ontológiai, ontikus bukásnak hívok.
Hogy is énekli Roger Waters a Comfortably Numb (Kellemesen elernyedtem) -már a cím is sokat mondó-, c. dalában?
„There is no pain you are receding
A distant ship smoke on the horizon.
You are only coming through in waves.
Your lips move but I can’t hear what you’re saying.”
Semmi se fáj, oly távol vagytok,
mint messzi hajó a láthatáron.
Elmosódottan látok mindent,
mozog a szátok, de nem értem mit mondtok.
A fenti sorok első olvasása óta eltelt vagy 25 esztendő. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de úgy érzem, hogy sosem változtam még akkorát, mint az elmúlt pár esztendőben. Azonban ahogy elnézem, Roger Waters és Eddie Vedder még mindig rendíthetetlenül és hamisíthatatlanul önmagukat adják és ugyanúgy ropják a karmakesergőt, mint egykoron. Fehér haj, szenilitással telt szemek, fehér sportcipő és megélhetési jótékonykodás. Ezt ma egyesek (valószínűleg a többség) művészi eredetiségnek hívja, de részemről nem lehet több -és most muszáj szigorúnak lennem-, mint olcsó és slampos “bokorbaszaró karmakesergő”, amit illik már nagyon messziről elkerülni. A közönség könnyezik, Eddie és Roger ölelgetik egymást, majd könnyeznek és ölelgetik egymást és valami nagyon is megfogható mazohista fájdalom-gyönyörűségtől vezérelve azt éneklik, hogy:
„Semmi se fáj, oly távol vagytok,
mint messzi hajó a láthatáron.
Elmosódottan látok mindent,
mozog a szátok, de nem értem mit mondtok.”
Valóban. “The child is grown. The dream is gone.” Semmi se fáj, oly távol vagytok, mint messzi hajó a láthatáron. Ebben mindenképpen egyetértünk. Valami végérvényesen eltörött a Remény utcában. De csak az, aminek el kellett törnie. Jó hír és öröm az ürömben, hogy az autó elkészült és a “hasa” jobb, mint újkorában volt. Mert az ember még csak-csak elviseli a futórozsdát és a tömény koszt a szájában és nagy levegőt vesz, mikor ragacsos kátrány és viaszos vegyszerek borítják az arcát, de ez nem jelenti azt, hogy a lelkét is össze kelljen mocskolnia olyan dolgokkal, amit még lemosni is nehéz. Nagyon nehéz. Régen a bilincsek vasból készültek. Ma virágból fonják őket. (én) 2015.05.17.
Akik nem értenék, hogy miről beszélek, azoknak (talán) hasznos olvasmány lehet:
Julius Evola: Meglovagolni a Tigrist
atyafipeca.hu 
Érdekes, hogy a napokban bennem is elszakadás történt a rock ‘n roll bálványaimtól, Led Zeppelin, Deep Purple, Guns ‘n Roses stb. stb. Az döbbentett meg, hogy Jimmy Page a ’70-es években megvette Aleister Crowley ( a történelem egyik leghirhedtebb okkult sátánista mágusa) házát, azt sátánt imádó centrumként, vagy templomként rendezte be, és mágikus szeánszokat tartott benne. Tudjuk, hogy minden attól függ, hogy ki, kit szolgál. A sátánizmus az egyik legdurvább létrontó erő, úgyhogy aki ezt szolgálja az zenélhet és gitározhat nekem ahogy csak akar, a kukában a helye.
Aztán rájöttem,hogy ez az egész rock’nroll – bagázs a rock-pia-nők jelszóval végül is lefokozódást, az alászállást képviseli. Plusz a drog koronázza meg az egészet. A popzenéből briliáns üzlet lett, és óriási drogpiacot teremtett. És az egész orbitális mechanizmus arra megy ki, hogy az embereket az ébredésküszöbük alatt tartsa. Közben ezek a multimiliomos zenészek elszereplik a rendszer elleni lázadót, miközben a rendszerből élnek. Úgyhogy személy szerint csak azt mondhatom: good bye rock’n roll, hűtlenséged miatt a kukában a helyed.
Igazából véve már vagy 10 éve, hogy nem hallgatok zenét. A Technics üresen áll a komód tetején. Amióta kiszakadtam a városból már csak madárcsicsergést és kutyaugatást hallgatok. Ha netán nem, akkor a csöndet. A halál f@aszára kívánom a rock ‘n roll-t és az egész jazz gyűjteményemet. 🙂
Amit felvázoltál az kétségtelenül igaz, de én mélyebben szerettem volna megragadni a probléma gyökerét. Olyan mélyen, amilyen mélyen csak képes voltam rá. Egy vagont ismét sikerült lekapcsolni magamról. És ez jó.
A minap újra megnéztem a A Falat. Részletesen végigolvastam a dalok szövegét. Pont, mint egy elbaszott Lennon szerzemény. A zene kétségtelenül jó, de csak jó.
Csak egy vélemény, ami tudom nem számít, de mégis :-): Aleister Crowley-t nem lehet csak úgy egyszerűen sátánistaként elintézni és “leírni”. Nem ilyen egyszerű a dolog Julius Evola a Szexus Metafizikája c. könyvében azt írja, hogy Crowley a Bal Kéz útját követte, egyfajta tantrikus ösvényt, ami, főként napjainkban nagyon-nagyon keveseknek ajánlott, mert általában őrülethez, halálhoz vezet. Elemzi szexuálmágiájának hátterét, és nem ír róla egyértelműen negatívan. “Végül meg kell jegyeznünk, hogy a szexuális mágiát és a mystikus erotikát gyakorló körök ugyanazok voltak, amelyek – a teremtő és a teremtmény közti bármiféle valódi ontológiai távolság tagadásával és bevallott anómiájukkal (vagyis mind az emberi, mind az isteni törvények megvetésével) mind ennek logikus következményével – nyíltan hirdették az egység doktrínáját. a “Bal Kéz útjának” hindu siddháitól és kauláitól kezdve a keresztény középkor “szabad szellemű testvéreiig” a Franck féle sabbatizmusig – és még napjainkban is – Aleister Crowley-ig.”
Ez egy igen figyelemreméltó hozzászólás volt, annak ellenére, hogy a Szexus Metafizikája szinte még mindig érintetlenül lapul a polcomon.
A “bal kéz útja” egyébként szinte az összes Evola műben felbukkan.
Csak köhög a való –
(Mintha tudna mást is) –
Kettősponttal ásít – biceg a hintaló.
Átbiceg a téren,
Talál cifra páholyt –
Vak tömegen átront: nemet búg diszkréten.
Van egy jó tanulmány: http://www.artifexfolyoirat.hu/2szam/zenealaszallasa.htm
Én bizonyos részről szerencsésebb vagyok, mivel fiatalabbként már eleve kimaradtam a rokkenroll szorításából – viszont bekerültem az ún. elektronikus zenei körbe, abból is az ún. mainstream helyett az ún. undergroundba, amelynek ugye már a neve is sokatmondó. De a jelzői is, hiszen angol nyelvterületen úgy szokás dicsérni ezeket az alkotásokat, hogy sötét és kemény (dark sh.t, killing, tough, rough, heavy, massacre, murdering stb., ezek mind tényleg dicsérő jelzők!és általában már a címek is sokatmondóak).
De ami a legfelrázóbb, az az, hogy ezek az „alkotások” tizenöt év alatt felismerhetően egy cseppet sem lettek jobbak, sőt az egyszerűbbnél is egyszerűbbek lettek. Pedig már annak idején is felismerés volt, csak sajnos nem túl tudatos, hogy „mennyire primitív ez a zene, mégis k.va jó”.
Részletezzük akár napestig, én is azon vettem észre magam, hogy nem hallgatok zenét. Nincs mit, mert amit hallgathatnék, az egyáltalán nem olyan jellegű zene, amit a mai divatnak megfelelően ún. háttérzeneként lehetne lejátszani akármilyen ketyeréből, hanem aktív odafigyelést igényelne. Sajnos a mai zene lényege, hogy figyelemelterelésként játsszák, avagy jobban szólva bömböltetik.
Amennyit én már vitáztam zenészekkel… Az a baj, hogy még ha tud is valaki játszani hangszeren, az semmire nem garancia. Ha autót is vezet az ember, akármilyen jó sofőr, térkép nélkül még belevezethet a szakadékba – és sajnos pont ez a helyzet a mai zenék többségével, függetlenül az ún. műfajtól.
Azt hittem egyedül leszek ezen véleményemmel, de úgy látszik, hogy tévedtem. Rólam is éppen így “kopott le” a zene. A mai zenék semmiféle lényegiséget nem tükröznek, inkább csak a periféria ütemeire rángatóznak. A minap megkérdeztem az egyik ismerősömet, mikor a munkahelyen önfeledten hallgatta Bonót, hogy tudod is, hogy miről énekel? Azt mondja nem, de ez annyira jó, hogy nem is akarja tudni. De mondom mi benne a jó? Azt mondja: a ritmus! 🙂 Az magával ragadó! 🙂 Szeretem ezt a kifejezést. Magával ragadó… Lényegre törő. Semmi sem fontosabb manapság, mint a jó hangulat! 🙂
A legviccesebb (avagy legelkeserítőbb), hogy amikor megjegyeztem, hogy a zene célja eredetileg nem a szórakoztatás, nem is értették. Pedig máskülönben mi különböztetne meg bármilyen zenét is az általuk olyannyira lenézett mulatóstól?! Hiszen az a szórakoztatás kvintesszenciája, ha szabad ilyen oximoronnal élni. Sőt az a legdemokratikusabb zene, hiszen az mozgatja meg a legnagyobb közönséget! Czakó Gábor vesézte ki remekül, hogy a szórakoztatás mennyire beszédes kifejezés. (Doktrinálisabb nyelvezettel élve ellen-transzcendentálásnak nevezném.)
Eredetileg nem feltétlenül fontos a szöveg, ez kétoldalú dolog, mert egyfelől volt zene, másfelől régen nem volt ún. szavalás, hanem a szövegeket is dalban mondták el és ehhez járulhatott zenei kíséret. De értem, mire utalsz, a mai ún. dalszövegek néhány közismert hívószóra (cunci-szóra) épülnek (vagyis hát bomlanak), meg persze torokhangokra, vakkantásra, nyihogásra, vonyításra stb. (Nem tudom, másnak is feltűnt-e, hogy a lépten-nyomon hallható “popslágerek” fülsértő vinnyogásra, visításra épülnek, még az ún. férfi vokálok is ilyenek.)
És alighanem még ezer és egy jelenséget föl lehetne hozni, mert a zene a lelki tartományban “működik”, így sajnos táptalaja a negatív befolyásoknak.
A SZÓRAKOZÁS a legmesszebbmenőkig magán túl(alul)mutató kifejezés, ami mellett szó nélkül nem szabad elmenni.
Én már rengetegszer utaltam rá itt a blogon, de azt hiszem a következő bejegyzés is erről fog szólni.
Üdvözlettel
A