2015.05.28.
Két modern kó(o)rtünet, melyeket már régóta szerettem volna a nagyérdemű elé citálni. Munkahelyen, kávézóban, váróban, autóban, kisboltban és nagyboltban, úton és útfélen, jövet-menet mindig szól valami. Valami. Mindig. Folyton-folyvást. Valami. Mindegy, hogy mi, csak szóljon. Tegnap például Kiscsillag. De nem sokáig, mert “lyukat lőttem rá”…
De miért? Gondoltam utána járok ezen fogas és rejtélyes kérdés okának, ezért meginterjúvoltam munkatársaimat, ismerőseimet, mert érteni és tudni szerettem volna a probléma mélyebb gyökerének mivoltát. Nos, túlnyomórészt kétféle válasz született. Az egyik: “Csak úgy”, míg a másik: “Mert kell a háttérzaj.” Utóbbiban nem volt semmi irónia, vagy humor. Szárazon, kimérten és közömbösen hangzott el: “Mert kell a háttérzaj.” Mit állítunk? “Kell.” Mi kell? “A háttérzaj”. A zaj. Kell.
A következő kérdésem így hangzott: “De miért kell a háttérben a zaj? Erre a kérdésre is kétféle választ kaptam. Az egyik: “Csak úgy”, míg a másik: “Mert szét vagyok esve” volt. A “szét vagyok esve” azóta már olyan népszerű kifejezéssé lett, hogy nem telhet el hét anélkül, hogy ne hallanám, vagy egy tucatszor. “Szét vagyok esve”, vagyis nem vagyok önmagam, tehát partikularizálódtam, feldarabolódtam, atomizálódtam.
Igen ám, de ilyenkor megint csak felvetődik egy kérdés, miszerint miért hallgatja egy szétesett ember mondjuk korán reggel a Petőfi Rádió minősíthetetlen Talpra magyar c. műsorát (micsoda elnevezés!) vagy a siralmas Morning Show-t Balázzsal? Azért, mert “csak”, vagy pediglen azért, mert “szórakoztató”. A szórakoztató ebben a minőségben feledtető, elringató jelentéssel bír.
De mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik nem szétesettek és akik a csendet zeneként és szétáradó nyugalomként élik meg? Mi a helyzet azokkal, akik nem zabálják marokszám az antidepresszánsokat és nem szeretnék, ha az egyik érzékszervük csatornáját teljes sávszélességben a “Talpra magyar”, a trendi és karmakesergős pop, vagy éppen csak egy magyartalan mondatokból álló sekélyes beszélgetős műsor foglalná le? Mi a helyzet azokkal, akiknek a zene nem egyenlő a zajjal? Sajnos már erre is meg van a megfelelő válaszom. Azok nem normálisak. Aki komolyzenére vetemedik egy munkahelyen az minimum furcsa és különc és maximum egy kerülendő idióta, akit elmegyógyintézetbe kéne zárni. Mondják ezt azok, akik heti rendszerességgel váltogatják a személyi pszichológusokat és akik tövig rágott körmökkel, hangszórókkal a fülükben, önmaguk egykori árnyékaként a falhoz simulva közlekednek.
Ezekben az esetekben Erik Satiért nyúlok és megbontom “Petőfi népének” összezárt hadoszlopát. A Gonossienne kartácstüzének srapneljei cafatokra szaggatják az ellenséget. Mert ez a fajta zene éppen arra rántja őket, ahonnan mindenáron menekülni próbálnának. Általában már egy perc után magamra maradok és Petőfi népének szinte varászütésre nyoma vész. Már csak magam vagyok. Ilyenkor mosolyogva hátra dőlök, behunyom a szemem és óvatosan tiltott vizekre evezek. Satie kimérten “simogatja” a billentyűket és én elképzelem a nagyon is elképzelhető elképzelhetetlent, hogy nem csak most, de mindig is magam voltam. Ördögeimmel, angyalaimmal, ellenségeimmel, barátaimmal és szeretteimmel. És most hogy magamra maradtam, még magammal is csak magam vagyok. Satie egykedvűen játszik. Pár percre minden kisimul és a gondolatok is tova tűntek. Se, tér, se idő, se én, se ő, se semmi. Hirtelen elkapja valaki a vállam és nyersen megráz. Kinyitom a szemem. Ott áll előttem a maga(m) valóságában és vérben forgó szemekkel, remegő hangon üvölt. Kapcsold ki! Nem érted!? Kapcsold ki! Én ezt nem bírom! Kapcsold már ki! Gúnyosan elmosolyodom. Milyen élethű ördögeim vannak…
“Mert amivel én élek az a ti halálotok volna.”
x
atyafipeca.hu 
Ahogy írod is, ez már tényleg egy általános tünete a szétesettségnek. Az embereknek folyamatos háttérzaj kell, hogy a bennük tátongó ürességet valami kitöltse. Félelem a csendtől, félelem egyedülléttől, félelem attól, ha a lénye nincs folyamatos nyüzsgésben, folyamatos mozgásban, akkor esetleg az olyan érzés lenne önmaga számára, mintha önmaga nem is létezne. 🙂
„A mozdulatlanság és a csend nem tétlenek.”
(Sri Nisargadatta Maharaj)
Ez megfordítva még igazabb:
A mozgatottság és a ricsaj nem tétlenek.
Egy céljuk van, de ezt nem én mondtam. “disztanciálni önmagamat önmagamtól.”
Mindamellett mélyen lenézem azon embereket, akik egyéni tébolyaikkal megpróbálnak másokat is megfertőzni. Itt vannak példának okáért a depressziósok. Két nagy csoportjuk van számomra. Akik valóban segítséget érdemelnek és bajban vannak, illetve azok, akik magasra emelt kardként viselik betegségüket és eszük ágában sincs megszabadulni tőle, hiszen akkor nem élveznének bizonyos kedvezményeket, melyeket éppen betegségük ürügyén pecáztak ki maguknak. Utóbbiakat mélyen megvetem.
Már csak egy kérdés marad.
Vajon ki menti meg a normálisakat azoktól akik nem normálisak, mert példának okáért nem is egy embert ismerek, akik a depressziósoktól lettek depressziósak. Vagyis bogyókat szednek azért, mert körülöttük bogyókat szednek.
Ezt hívom létmérgezésnek.
Igen, kétségtelen, hogy megfordítva még igazabb (aktuálisabb) ez a kijelentés, de szerencsére minden alászállottság lehúzó erejével szemben még mindig ott van, egy erősebb-magasabb állapot elérésének a lehetősége is.
„A mozdulatlanság és a csend nem tétlenek.” ilyen az uralt (uralkodói) állapot, ami látszólag mozdulatlannak vélhető, de csakis annyiban, hogy már nem kimozdítható önmaga középpontjából, így mindenképpen egy aktív állapot.
Senkit nem lehet megmenteni, sem a depiseket, sem az azoktól továbbfertőzötteket, csakis maguk tudnák ezt megtenni önmagukkal. Lehet nincs is olyan, hogy ilyen fertőzöttséget az egyén csak úgy elkaphat, csakis úgy lehetséges, ha eleve gyenge az „immunrendszere”. Azt mondják a figyelem irányultsága, szabja mindig az egyén mozgásának az irányát, különböző figyelmek, különböző mozgások, mozgatottságok, kinek lefelé, kinek felfelé. Valahova mindenki tart, amennyiben a józan eszét képes megőrizni, azt is pontosan láthatja merre tart a mozgása, az irányultsága. A mai világban az ellenállás nagyságrendekkel nagyobb erőfeszítést, lemondást kíván, mint a sodródás, ezért emberek többsége mindig a kényelmesebb a sodródást fogja választani.
A csend nem a hangok hiánya, hanem azok princípiuma. A nemlét nem a lét hiánya, hanem annak princípiuma, és így tovább…
A zenei hang ráadásul éppen a csend viszonylatában (sőt azon belül) nyeri el értelmét.
A modern kor erőterében ezt Pernye András e képpen fogalmazta meg: “A zene nem azért van, hogy ne legyen csend”
Hogy miért hallgat folyamatosan “könnyű zenét”* a mai ember? Mert fél az igazi zenétől. Fél, mert az képes az embert önmagával szembesíteni. Az önszembesülés pedig nem trendy, ráadásul nem is kényelmes, tehát nagyon nem modern.
A modern indusztriális zajok tulajdonképpen zenei tetemek egymásra halmozása által jön létre. Folyamatosan zörögnie kell a háttérben, nehogy az igazi zene “véletlenül” elérhesse hallgatójának megmérgezett lelkét.
A modern zenehallgató tulajdonképpen előremenekül saját végzete irányába.
* “könnyű zene” – igazi cunci.
Tényleg! Hogyhogy eddig még nem tűnt fel?
Könnyűzene. Megy a Cunci Szótárba!
Ezt ma hallottam: “versenyszféra”.
Valahol ezt olvastam:
“A csend nem a hangok hiánya, hanem egy emlék arról ki vagyok valójában.”
Van egy ismerősöm, aki a szó szoros értelmében összeomlik, ha csend veszi körül. Siralmas látványt nyújt nyomorult és igazán segíteni sem lehet rajta. Állandó jelleggel szól valami a háttérben, ha nem akkor a fülében. Ha a “zaj” valami okból kifolyólag megszűnik, akkor azon nyomban elkezd szorongani és olyan lesz a tekintete, mintha megbomlott volna az elméje.
A legtöbb embernek a saját társasága a legkellemetlenebb. Sokan érzik úgy, hogy egyedül maradva is mintha egy fő fölösleges lenne a társaságban. A saját énjük nem szórakoztató partner. Ezt a fílinget próbálják elnyomni kívülről jövő zajjal, TV-bambulással, stb. stb.
Egyébként a jelenség nem újkori, már régen észrevették, hogy a legmegátalkodottabb bűnözőt is meg lehet törni magánzárkában. A jelenlegi sivár életminőség pedig hasonlít a magánzárkához. Az én–ek el vannak szigetelődve egymástól, legfeljebb ütköznek, de nem kapcsolódnak, a belső háttérzaj így viszont kellemetlenül felerősödik, el kell nyomni valamivel. Úgy is ki lehet fejezni, hogy az emberek lelke felfelé a mennyei, az isteni, a transzcendens felé bezárulóban van, és ennek mértékében nyílik meg egyre jobban lefelé a sötét démoni, pusztító alvilági erők számára, akiket nem riaszt a zaj, sőt a zajfüggöny mögött még erőteljesebben tudnak munkálkodni az egyén szétforgácsolásán, hogy még szétesettebbé váljon, egészen az őrületig. A sötét kor végéig mindenki megőrül, jósolja Baranyi Tibor Imre, és borzasztó, de nem jár messze a valóságtól.
„A legtöbb embernek a saját társasága a legkellemetlenebb. Sokan érzik úgy, hogy egyedül maradva is mintha egy fő fölösleges lenne a társaságban. A saját énjük nem szórakoztató partner.”
Ez talán azért is lehet, mert többség fel sem fogja, hogy milyen óriási függőségben él, mert csakis másokhoz való viszonyulások tükrében, kintről képes csak meghatározni önmagát és nem az Isteni Középpont szerint. Ha az ilyen ember egyedül marad vagy megfosztják „másoktól” ( a külső tükreitől) garantált, hogy nem fogja önmagát megtalálni, ezért szorongani fog és meg is örülhet.
El kell jönnie annak az időnek, amikor az embernek a saját Önmagamságának meghatározásához, hogy ki ő valójában, már nem kell sem a többség, sem konkrétan egy másik társasága sem. Mert rájön arra, sem a többség, sem a másik soha fogja tudni megmondani ki ő valójában, legnagyobb butaság ezt kintről és a másiktól várni, hisz csak maga teheti meg. Ha lesz helyes önmeghatározás, meg lesz a legjobb társaság is: önmaga. 🙂
A többség ezt a gondolkodásmódot nyilván nárcisztikusnak és végtelenül önzőnek fogja tartani, így hát megnyugodhatunk, hogy biztosan jó úton járunk! 🙂
Imádom, amikor a barátnők ellátják egymást mindenféle okossággal az élet különböző területein. Azért jó mindezt egy nő “szájából” “hallani”.
Varsano stílusában a kedvencem Satie.
Az előttem szóltakhoz annyit, hogy úgymond a modern ember is “megjósolta” mindezt. Az ún. tudományos-fantasztikus irodalomban van rengeteg példa rá. De ami megdöbbentő, hogy ami a fantasztikus irodalomban mindig valamilyen nem kívánt kényszerként, külső ráhatásként jelent meg, azt a mai ember önként vállalja – lásd pl. saját maga dugaszolja be a fülét, árasztja el zajjal az életét, vagy pl. a “közösségi oldalakon” (cunci?) önként teszi közszemlére a személyes életét. A falanszter, ha másképp nem is, de “digitálisan” már valóság.
Nahát! Nahát!
Nem is gondoltam volna. Én is nagy rajongó vagyok.
Ez biztos érdekel akkor:
http://dunapalota.hu/theatre/nagyon-fiatalon-jottem-erre-a-nagyon-oreg-vilagra
Remélem, nem “csinálták nagyon el”…
Üdv,
Niki
Köszönöm, de valószínűleg kihagyom. 🙂
Minap mikor már a társaság ráhangolódott a Zongorára, gondoltam soron következő zenének lejátszom a bejegyzés végén található zenét. Megj.: Innen ismerem. Talán túl halk volt, túl sok volt a zaj, de valahogy senki sem hallotta. Namármost talán, ha bezárnák őket egy szobába és ezt a művet kellene hallgatniuk, falat kaparva próbálnának kirohanni onnan.
A bejegyzéshez: Régóta megfogalmazódott bennem már, hogy miért nincs soha sehol csend, ahogyan írod is. Ha pedig nem “zene” szól, akkor elmegy egy autó, ugat a kutya, flexel a szomszéd, dübög valami távoli munkagép, telefonál valaki, tévé szól, rádió szól, zúg a számítógép, valaki sertepertél, szól a csengő, szól a telefon… teljes agyrém. Na nem mindenkinek, de azokat a perceket amiket a decibelmérő által 1év alatt lemért időtartamban átlagosan vett legalacsonyabb hangerőben tölthetem el, az valami fenomenális. Remélem ez nem cunci.