Virág László: Parancs és engedelmesség

 2015.06.08. Evola idézetekkel megfűszerezve…

(A fenti műremek szimbolizmusa lenyűgözően pazar. Az emberfeletti ember lényegiségének ábrázolása. A Mozdulatlan Mozgató esszenciájának művészi és lényeglátó megragadása. A tengelyszerűség, a rendíthetetlenség, a kimozdíthatatlanság fenséges megjelenítése. Közös platform? Megalkuvás? Polgári kaszinós közös nevező? Esetleg népi szociáldemokrácia? Egy kis egyenlősdi? A lószart, mama!)

“Azt mondod szabad vagy? Meg akarom ismerni a benned uralkodó gondolatokat. Számomra nem az fontos, hogy megmenekültél-e egy igától, hanem az, vajon azok egyike vagy-e, akiknek joga van lerázni az igát?” 

“Sokan vannak, akik elvetik legutolsó értéküket, amikor megszűnnek szolgálni. Mitől vagy szabad? Szabad vagy, de mire vagy szabad? És Zarathustra figyelmeztet arra, hogy borzalmas lesz egyedül lenned, valamilyen feletted álló törvény nélkül, saját szabadságoddal egy elhagyott területen és jeges levegőben, saját normád bírájaként és megtorlójaként. Aki csak szolgálva tud értékre szert tenni, akit a bilincsei nem megbénítottak, hanem megtámasztottak, annak a bátorsága meggyengül, kezdeti gőgje meghátrál. Vannak olyan érzelmek -folytatja Zarathusrta, amelyek ekkor megrohanják a szabad embert, és megölik, ha ő nem öli meg őket. Pontosan szólva magasabb nézőpontból itt meg van adva a modern ember nyomorúságának a lényegi alapja.”

Julius Evola

Parancs és Engedelmesség

“Napjaink felfogásában a parancs és engedelmesség pusztán negatív, üldözendő és feltétlenül megszüntetendő fogalomként jelenik meg, melyet kizárólag a zsarnoksággal, diktatúrával, fasizmussal képesek összefüggésbe hozni anélkül, hogy ezen utóbbi fogalmakat is tisztáznák. E felfogás szerint ez nem is lehet másképp, hiszen ez a szemlélet a jelenkori lefokozott embert az egyetlen lehetséges emberi létformának tekinti, melynek világát meg lehet szervezni az „egyenlőség”, a „társadalmi szerződés”, az anyagi jólét „eszméi” alapján. (A szervezés, mint racionális eredetű folyamat igen nagy hangsúlyt kap elképzeléseikben.) A modern ember és vezető ideológusai nemcsak azért vetik el ezt az ideát, mert nem értik, hanem azon homályos érzéstől vezettetve is, mely szerint egy tradicionális erőkkel áthatott államban ők az engedelmeskedők kategóriájába tartoznának. Lényegileg azonban itt és most is azok, csak mozgatottságukat, „mozgatójukat” nem látják…”

Parancs és engedelmesség relációjának helyébe a jelenkor szemlélete a konszenzust, a kompromisszumot és legfőképpen a szavazást állítja, mint irányító és döntéshozó folyamatot. Jobban megvizsgálva ennek okait, láthatjuk, hogy hátterében a jelenkori ember szellemi és lelki struktúrája áll. Ennek a szellemi és lelki struktúrának legvégső forrása a Tudatban-Tudatomban van, és megnyilatkozása a világ minden szférájában tapasztalható a fizikai kozmosztól a biológiai természeten át az emberi társadalomig és államig. Ha egyetlen szóval akarjuk jellemezni ezt az állapotot, egy olyan fogalmat találunk kifejezőnek, amely a kristálytanban használatos. Ez a fogalom: a pulverizáció. A szó elporladást, szétporladást jelent, azt a folyamatot, amikor egy rendezett, szabályosan strukturált kristály elveszíti szilárd belső vázát és széthullik. Érdekességként megemlíthetjük, hogy az alapszó, a latin pulvis,-eris nemcsak port, homokot, fövenyt, hanem a halottak hamvát is jelenti. Így még kifejezőbbé válik a szó. A jelenkori ember tudata tehát ebben az állapotban van. Elveszítette azt a szilárd kristályosodási gócot vagy tengelyt, amely köré életét organikusan rendezni tudná. Ez az, amely a transzcendenciával való kapcsolódását lehetővé teszi. Ez a góc és tengely – hasonlatszerűen kifejezve – belső és külső is. A belső ill. külső tengely jelentőségét pedig egymás között nem lehet rangsorolni, hiszen a Tudat: Egy. A külső, mozdulatlan tengelyt az organikus és hierarchikus Állam reprezentálja, melynek centrumában az Uralkodó áll.

Vizsgálódásunk tárgya tehát a parancs és engedelmesség adekvát formájának alapelveit meghatározni és egyedüli helyes szemléletként szembeállítani azzal, amit mostanság a többség kötelezőnek és elvártnak tart. A tisztázáshoz alapvetően szükséges néhány, a tradicionális állammal kapcsolatos doktrína ismerete és értése. Ezt most nem kívánjuk részletezni, pusztán néhány sarkpontját vázoljuk fel.

1. Az uralkodó, mint a transzcendencia, az isteni létrend földi reprezentánsa, az állam orientációs középpontja.
2. A hierarchia, mely a különböző létszinteket vertikálisan tagolja, az individuumokat minőségük szerint elhelyezi.
3. Az ebből következő organicitás, melyben az emberi test szerveihez hasonlóan minden létezőnek megvan a maga feladata.
4. A Birodalmiság, mely ezen ideákat horizontálisan is kiterjeszti.

Parancs és engedelmesség principiálisan tehát a metafizikai centrum irányából és a metafizikai centrum irányába hatoló akció, melynek világbéli lenyomata az Uralkodóból kiinduló és az Uralkodó felé irányuló dinamizmus.

Első feladatunk a Parancsoló mibenlétének meghatározása. Egy normálisan működő világban az az ember – vagy emberfeletti lény –, aki önmaga eredetéhez közelebb van, az Eredet, a Kezdet, a Kezdettelen tudatát és állapotát erősebben birtokolja. Ebből logikus az a következtetés, mely szerint abszolút Úr az, aki létének totális birtoklója, tudatfolyamatainak maradéktalan Teremtője, Fenntartója és Visszavevője. Ilyen ember van és kell, hogy legyen, még akkor is, ha a jelenlegi földi-emberi világban nem tapasztalható, esetleg az időbeliségben nem is manifesztálódik. Ez az a végső vonatkoztatási pont, amely kijelöli a Parancsolás adekvát dinamizmusát. Tehát az ebbe az irányba mutató tengely mentén és különböző szintjein helyezkednek el a lények, melyeket minőségileg önátélésük intenzitása és önnön tudatfolyamataik uralmának intenzitása rangsorol. Így nem elég azt kimondani, hogy minél inkább úr valaki önmagán, annál több joga van parancsolni, hanem annál inkább képes is rá, hogy a külső világban is reprezentálja belső minőségét. A parancsoló tehát az eredet tudatát elevenebben birtokló és reprezentáló személy. Voltaképpen transzcendens eredetű influenciákat közvetítve tartja fenn a világ spirituális áthatottságát, de fontos megjegyezni, hogy eme influenciákat saját magából eredezteti. Az engedelmeskedő is önnön eredete, a metafizikum irányába törekszik, de törekvésének módját saját aktuális állapota kondicionálja. Engedelmessége abból fakad, hogy akcióját nem tudja teljesen önmagából indítani, ahhoz külső támasztékokra, vezetettségre van szüksége. Ki kell tehát hangsúlyoznunk a kényszermentességet.

Meg kell látni, hogy ebből egy egyirányúság következik. A relatívumok világában sem tartozik semmiféle számadással egy Úr az alávetettjének, hiszen neki lényénél fogva igaza van és megfellebbezhetetlenül van igaza. Amennyiben másképp nem akarja, az ellenszegülés nem is lehetséges, hiszen egy szellemi uralom „lelkileg” is megnyilvánul – ez a Fenség és a Karizma. Ezekben a relációkban az erőszaknak, az erőszakosságnak nyoma sincs és nem is lehet. Sokkal szubtilisebb folyamatokról van szó, hiszen ez az uralom közönséges értelemben nem is akar uralkodni, parancsolni – görcsös ragaszkodás és erőfeszítés nélkül határozza meg a folyamatokat.

Meg kell jegyezni, hogy ezek az elvek a lét és a földi-emberi világ hierarchikus gradualitását feltételezik. A parancsolás és engedelmeskedés egyirányú relációja tehát olyan létbeli szituációt feltételez, melyben a lények különböző szellemi nívót képviselnek. Az Aranykor emberére ez természetesen nem vonatkozik, hiszen ebben a világkorszakban és tudatállapotban minden ember Király. Ez az az elv, amelyet a jelenkor bizonyos destruktív háttérerői visszájára fordítanak akkor, amikor a különbségeket meg akarják szüntetni. E nivelláció viszont csak az alacsonyabb szintek irányába mehet végbe, az anarchia és a teljes felbomlás felé mutatva. A Tekintély és parancs megvetésének tehát ez áll a hátterében – kialakítani egy olyan állapotot, amelyben már nincs vezető – igaz, vezetett sincs.

Az alapelvek meghatározása után még egyszer ki kell emelnünk az uralkodás és parancsolás két legfontosabb jellemzőjét: a korlátlanságot és az egyirányúságot. (Logikailag is képtelenség az a modern babona, miszerint a törvény meghatározója a törvény által meghatározott.) Korlátlanság és egyirányúság azonban nem jelent sem diktatúrát, sem abszolút monarchiát. Egy normálisan, organikusan működő világban mindenki úr. Mindenkire rábízattak olyan terrénumok, amelyek felett rendelkezik, amelyek a gondjaira vannak bízva. (Szemléletes példa: a pater familias Rómában korlátlan ura családjának; élet-halál ura.)

E tanulmány keretein belül elsősorban a téma világban megjelenő vonatkozásaival foglalkozunk, viszont ki kell térnünk az aszketikus megvalósítási utakból extrahálható analógiákra. A yoga (illetve bármely megvalósítási út, melynek az Individuum Absolutum megvalósítása a célja) gyakorlása során az erők egyre nagyobb fokú uralásával mágikus hatalmi képességek, a siddhik birtoklása jár együtt. Pontosan ezek azok a tudatállapotok, melyeknek megfelelői a valódi parancsolás forrását jelentik. Ezek a képességek egy mágikus-heroikus attitűdre alapozva is megjelennek-megjelenhetnek: egy szoláris Uralkodó hatalmának bázisaként. Rómában az imperium fogalma kapcsolható ide. A mai kor jogászai ezt a fogalmat úgy értelmezik, mint jogkört, mely egy személyt a parancsolás jogával ruház fel. Lehetséges, hogy az idők során magában Rómában is elhalványult az értelme, de eredetileg sokkal inkább a parancsolás mágikus-hatalmi képességét jelenti, semmint jogkört. Természetesen jogkört is jelent, de teljesen e képesség bázisán álló és vele járó jogkört.

“The inferior never lives a fuller life than when he feels his existence is subsumed in a greater order endowed with a center; then he feels like a man standing before leaders of men, and experiences the pride of serving as a free man in his proper station.”

Julius Evola

Figyelembe kell vennünk, hogy a történelemben megfigyelhető általános tudati involúció során e princípiumok egyre halványabban nyilvánulnak meg. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy szemléletünk gravitációs középpontjának ezen halvány manifesztációkhoz kellene kötődni.

Az eddigiek alapján belátható, hogy a tradicionális, organikus állam és társadalom élete nem a közvetlen utasítások bázisán szerveződik, hanem egy olyan renden, amelynek minden tagja a centrum felé fordul és orientálódik. Mivel a struktúra az Uralkodó irányába rendeződik, a periferiális szintek között a viszály nem lehet meghatározó. Egy ilyen struktúra életében voltaképpen nincsen szükség közvetlen utasításokra. Nincs szó tehát diktatúráról.
Emellett azonban a dictatum illetve dictatura létjogosultságához sem férhet kétség. Amennyiben az Állam életét akár kívülről, akár belülről veszély fenyegeti, a dictatura megléte teljesen megalapozott és helyes. Fontos azonban hangsúlyozni azt, hogy bármeddig tartson is a veszély, annak elmúltával a dictatura-nak is meg kell szűnnie. Igen szemléletes példa erre a köztársasági Róma, ahol a dictator-nak feladata elvégeztével le kellett mondania. A dictatura során tehát a közvetlen parancsok szabták meg az Állam életét, melyeknek feltétel nélkül alá kellett rendelődni.

A valódi Tekintély, illetve az annak való alárendelődés elve a tradicionális világ minden szférájában működött. Jelen volt a királyi házon belül, a lovagrendekben, a papságban, a céhekben, az egyes családokon belül. Megnyilvánult a nevelésben, a férfi és nő kapcsolatában, a családfő korlátlan hatalmában.

A modern világ ezt az elvet voltaképpen azért tagadja, mert a transzcendenciát, a metafizikai abszolútumot is tagadja. Nem látja meg azonban, hogy az alárendelődéstől ő sem mentesül. Mindezen erők szubterresztriális inverziójának engedelmeskedik öntudatlanul. Olyan erőknek, melyek egyre távolabb viszik az Eredettől és az Uralomtól. A demokráciákban egy „puha”, de annál hatékonyabb formában jelenik meg ez az erő. Ez az erő álértékek sugalmazásával, agymosással, propagandával, hazugsággal igyekszik manipulálni a tömeget egyfajta feminin, szentimentális, kiherélt életforma kialakítása érdekében. Ennek végső konklúziója az ostoba és vigyorgó amerikai. E sunyi módszerrel tulajdonképpen azonos nívójú és azonos irányba mutató a nyílt és brutális kommunista diktatúra, amely a szolgák teljes hatalomátvételét jelentette. Ezekben a rendszerekben a rombolás ágensei a magasabb létrendek képviselőit fizikai megsemmisítéssel távolították el útjukból. Itt tehát a parancs és engedelmesség teljes inverzióját figyelhetjük meg, amikor a szolga próbál urára taposni.

Az alapelvek felvetése során utaltunk a szellemileg legitim parancs transzcendens eredetére. Tulajdonképpen az inverz formák is definitív jellegűek, analógiájukat azonban a demono-mágikus folyamatokban lelhetjük fel. A karizmatikus jelleg itt is megfigyelhető, azonban az ilyen típusú vezető a démoni megszállottság jegyeit mutatja. Olyan destruktív erőnek az eszköze, melyet egyáltalán nem ural, mely ha célját elérte az általa megszállt személy által, végül eszközét is megsemmisíti. Legtipikusabb példája ennek Lenin, aki szinte még életében megrothadt, a teljes fizikai-lelki-szellemi szétesés állapotában végezve. Ha egyáltalán lehet rangsorolni a manipuláció liberális és kommunista formái között, a liberális demagógia talán még veszélyesebb. A kommunista brutalitással ugyanis legalább érzelmileg szembe lehet szegülni, a jelen idők demokratikus propagandája azonban észrevétlen módon akar működni. Ez a fajta manipuláció szinte testi szinten is a saját céljai szerint akarja formálni az amúgy is igen degenerált állapotban lévő tömeget, olyan embertípust formálva, aki észre sem veszi manipuláltságát. Ezekben a folyamatokban is egy transzcendens erő működik, melyet talán a Hazugság Szellemének lenne a legtalálóbb nevezni. Egy léthazugságot a tények meghamisításával tetéz.

A jelenkorban naivitás lenne a parancs erélyét a külső világban érvényesíteni. Mégis, ha az ember tisztázza önmagában a valódi Erély és Határozottság jelentését, ez szilárd bázist alkothat úgy belső műveletekhez, mint a helyes ultrajobboldali politikai orientáció kialakításához.”

Virág László