José Ortega Y Gasset: La Rebelión de las Masas

2015.06.20. A Tömegek Lázadása

Sokat vadásztam rá, míg végül egy budapesti antikváriumban rá nem leltem. A tanulmány egyebek mellett 1922-ben íródott (csaknem 100 esztendeje!) és megsárgult lapjain lelket gyönyörködtetően vannak a mondatok egymásba fűzve. Azon a stílusos nyelvezeten íródott, mely azóta már kiveszett a világból. A beszéd és az írás is modernizálódott, vagyis degradálódott…

Ortega -bizonyos szempontból- olyan lényeget látóan ír, hogy az embernek feláll a szőr a hátán és ugyanakkor néha olyan balgatag módon megy el az esszencia mellett (alapállás) -mindenféle magyarázat nélkül-, hogy szinte fáj. Mindezek ellenére remek és páratlan műről van szó és aki nem olvasta volna, az mielőbb szerezzen be belőle egy példányt, mert “minden fogyatékossága” ellenére bűn lenne elmenni mellette. Természetesen, aki jóval többre vágyik az nyugodtan folytassa Hamvassal, már csak korrekció gyanánt is. Mert ami mellett Ortega elment, az mellett Hamvas megállt és hosszasan elidőzött.

“A mai európai közélet legfontosabb, – biztató vagy fenyegető? – jelensége a tömegek felnyomulása a teljes társadalmi hatalomig. A tömeg, természete szerint, nem irányíthatja, de nem is tudja irányítani a maga sorsát, arra pedig, hogy a társadalmon uralkodjék, még kevésbbé alkalmas; így aztán elmondhatjuk, hogy Európa ma a legsúlyosabb válságban van, ami csak népeket, nemzeteket, kultúrákat egyáltalában érhet. Ez a válság nem egyszer jelentkezett már a történelem folyamán. Arculata, következményei egyaránt ismeretesek. Ugyanígy a nevét is tudjuk. A tömegek lázadása ez.”

“Noha egyszerűbb csak kijelenteni, mint analizálni valamit, én ezt a mozzanatot túltelítettségnek, túlzsúfoltságnak nevezem el. A városok teli vannak néppel. A házak lakóval. A szállodák vendéggel. A vonatok utassal. A kávéházakat megtöltik a fogyasztók, az utcákat a járókelők. A híres orvosok rendelői tele vannak beteggel. A különféle látványosságokon, előadásokon, hacsak nem túlságosan időszerűtlenek, hemzseg a közönség. A fürdőhelyeket zsúfolásig töltik a fürdőzők. Ami azelőtt nem szokott különösebb nehézségbe ütközni: helyet kapni valahol, – ma egyre bonyolultabb feladattá válik.”

“Ha visszatérünk mármost azokra a jelenségekre, amelyekről korábban beszéltünk, ezek kétségkívül a tömeg magatartásának megváltozásaként tűnnek elénk* Mind arra mutat, hogy a tömeg a társadalom előterébe nyomult, elfoglalta azokat a helyeket, használja azokat a kényelmi berendezéseket, élvezi azokat a gyönyörűségeket, amelyek azelőtt csak a kisebbséget illették meg. így világos, hogy a szórakozóhelyeket eredetileg nem a tömegek számára gondolták el, mert annál sokkal kisebbek is és a sokaság minduntalan kiszorul belőlük, nyiltan a szemünk elé tárva és bizonyítva az új tételt: a tömeg, anélkül, hogy megszűnt volna tömeg lenni, a kisebbség helyét bitorolja.”

“A meglepődés, a csodálkozás a megértés kezdete. A szellemi ember sajátos sportja és fényűzése. Céhbeli gesztus a számára, hogy ámulásra nyitott szemmel nézze a világot. A tágranyitott szem előtt a világon minden figyelemreméltó és csodálatos. Ez, a csodálkozás, olyan öröm, mely tilos a futballista számára, de amely, másrészt, a gondolkodót a látnokok örök elragadtatásában vezérli végig a világon. Jele a káprázó szem. Ezért adták a régiek Minerva mellé a baglyot, az örökké káprázó-szemű madarat.”

“Mallarmé mondotta egyszer egy bizonyos gyér hallgatóság előtt, mely valami « egészen magasrendű zene meghallgatására gyűlt össze, hogy minden közönség a jelenlevők kicsiny számával mutatja meg, mily sokan nincsenek jelen.”

“Most egyszerre feltűnnek a túlzsúfoltság jelenségében és szemünk mindenütt tömegeket lát. Mindenütt? Nem, nem; pontosan a jobb helyeken, amelyek az emberi kultúra aránylag bonyolultabb alkotásai s amelyek azelőtt kisebb csoportok, közelebbről: a kisebbség használatára szolgáltak. A sokaság egyszerre előtűnt és elözönlötte az emberi társadalom legkitűnőbb helyeit. Azelőtt, ha egyáltalában volt, észrevétlen maradt és a társadalmi színpad hátterében húzódott meg; ma közelférkőzött a vetítőlámpákhoz, ő a főszereplő. Illetve ma már nincsenek főszereplők, csak kórus. A tömeg fogalma mennyiségi és szemmel látható. „Fordítsuk ezt le, anélkül, hogy megváltoztatnók az értelmét, a szociológia terminológiájára. így a társadalmi tömeg fogalmához jutunk el. A társadalom mindenkor két tényező dinamikus egysége: a kisebbségé és a tömegé. A kisebbség egyénekből, vagy egyének sajátos készültségű csoportjaiból áll, míg a tömeg a sajátosan nem kvalifikált személyek összege. Tömegen nemcsak és nem elsősorban „munkástömeg”-et értünk. Tömeg az átlagember s így az, ami azelőtt csak mennyiség volt, – a sokaság, á tömeg –, minőségi meghatározássá válik.”

“A tömeg megsemmisít mindent, ami más, ami kiváló, ami személyes, minőségi és kiválasztott. Aki nem olyan, mint az egész világ, aki nem úgy gondolkodik, mint az egész világ, a kirekesztést kockáztatja. És világos, hogy ez az „egész világ” nem az „egész világ”. Az „egész világ” máskor a tömeg és a kivételes, másszerű kisebbség szoros egysége volt. Ma az egész világ a tömeg egymaga.”

“A nivellációk, az alámerülés korában élünk. Elmerülnek a sorsok, elmerül a kultúra a különböző társadalmi osztályok között, elmerülnek a nemek. Nos: a világrészek is elmerülnek. És amikor az európai ember vitális tekintetben sokkal mélyebben állott, ez a nivelláció még nem volt meg, hanem csak elkezdődött. Sőt, erről az oldalról tekintve a dolgot, a tömegek jelentkezése a vitalitás és a képességek mérhetetlen növekedését jelenti be: éppen ellenkezőjét tehát annak, amit Európa válságával kapcsolatban oly gyakran hallunk emlegetni. Konfúzus és zavaros frázis, mely nem tudni, hogy miről beszél, vájjon az európai államokról, az európai kultúráról, vagy ami mélyen mindezek alatt van és ezeknél végtelenül jelentékenyebb: az európai vitalitásról.”

“Tévedés volna azt hinni, hogy egy kor embere mindig úgy tekinti a múlt korokat, mintha azok, egyszerűen azért mert elmúltak, sokkal alacsonyabbrendűek lennének, mint az övé. Emlékezzünk Jorge Manrique bölcsességére, amint felpanaszolja: Cualquiera tiempo pasado fue mejor. (Minden elmúlt kor jobb volt.) De ez sem az igazság. Nem minden kor érezte magát alsóbbrendűnek az elmúltnál, de nem is mindegyik hitte magát felsőbbrendűnek, mint az elröppent s felidézett korok. Minden történelmi korszak érzése más a vitális magaslatnak ezzel a különös jelenségével kapcsolatban, és meggyőződésem, hogy e nyilvánvaló tény a gondolkodók és történészek előtt mindig ismeretes volt.”

“Aetas parentum, peior avis tulit nos nequiores, mox daturos progeniem vitiosiorem. Atyáink nagyatyáinkénál silányabb kora bennünket, sokkal gyengébbeket nemzett, kik már egészen hitvány maradékot hagyunk.” (ódák, III. 6.)”

“Az a lassan teljesült vágyakozás, mely a XIX. században megvalósulni látszott, röviden és velősen „modern kultúrá”-nak tartotta magát. Már a név nyugtalanító: hogy egy kor saját magát modernnek nevezi, ez világosan és határozottan csak azt jelentheti, hogy minden más kor tisztán csak előkészület, szerény készülődés, csupa erőtlen, céljavesztett nyíl volt. Nem válik már itt kézzelfoghatóvá a különbség a mi korunk és az éppen elmerült között? Korunk valóban nem látszik már végérvényesnek; ellenkezőleg, mélyében sötéten rémlik a felismerés, hogy egyáltalában nem végleges, nem végérvényes, nem biztos és nem az örökkévalóságra kikristályosodott idő, hanem fordítva: ma minden igény arra, hogy az élettípus, – „modern kultúrádnak hívják, – végérvényessé válhassék, káprázatnak és a látótér valószerűtlen összeszűkülésének látszik. És ha ezt így megértettük, gyönyörűséges érzés a számunkra tudnunk, hogy egy szűk és zárt zugolyból megmenekedtünk és ismét a csillagok alatt járhatunk a valódi, a mély, a rettenetes, az előreláthatatlan, a kimeríthetetlen világban, ahol minden, minden lehetséges: minden jó és rossz.”

“Ha hanyatlónak érezné magát, értékelné, csodálná és tisztelné azokat az alapelveket, amelyeket más korok alakítottak ki, s ez annyit jelent, hogy e más korokat magasabbrendűeknek érezné önmagánál. Határozott, világos eszményei volnának még akkor is, ha különben képtelen volna is ez eszmények megvalósítására. De éppen ellenkező a helyzet: oly korszakban élünk, mely csodálatosan alkalmasnak érzi magát arra, hogy megvalósítson, de nincs mit megvalósítania. Mindeneken uralkodik, csak saját magán nem. Ügy érzi, hogy elpusztul a tulajdon bőségében. Több rendelkezésre álló eszközzel, több tudással, fejlettebb technikával, mint valaha, az az eredmény, hogy a ma világa a legnyomorultabb minden valaha-volt világ között.”

“De még világosabb az ellentét, ha az anyagiakról a polgári és erkölcsi körülményekre térünk át. Az átlagember a XIX. század közepe óta semmiféle erkölcsi akadállyal nem találkozik. A nyilvános élet ügyeiben gátak és akadályok nélkül mozog. Senki sem korlátozza; itt is „széles Castilia”. Nincsenek kasztok és osztályok. Nincs semmi polgárilag kisajátított terület. Az átlagember tudomásul veszi, hogy mindenki polgárilag egyenlő.”

“Az éhségmozgalmak során a tömeg kenyeret szokott követelni és az eszköz, amit erre igénybevesz, rendszerint a pékműhelyek elpusztítása. Ez az összehasonlítás szimbolikus példa gyanánt is szolgálhat: nagyobb és durvább arányokban ugyanezt teszi a tömeg a civilizációval, amely táplálja őt.”

“Gyakran feltettem magamnak a következő kérdést : kétségtelen, hogy sok ember számára élete legfájdalmasabb kínjainak egyike mindig a környezet ostobaságával való kapcsolat és érintkezés volt.”

“Itt ugyanarra a különbségre bukkantunk, mely az őrültet és a bölcset mindörökre elválasztja. A bölcs két hüvelyknyire mindig távol marad attól, hogy őrült legyen; azért fejti ki az erejét, hogy elkerülje a fenyegető őrültséget s ez az erőkifejtés a bölcsesége. Az őrült, fordítva, nem gyanakszik önmagára: a legokosabbnak tartja magát s innét az az irigylésreméltó nyugalom, amivel az ostoba rendelkezik és őrültségébe hull. Mint ahogyan bizonyos rovarokat semmi módon nem lehet abból a lyukból, amelyben tanyáznak, kiszedni, az őrült sem mozdítható ki a maga rögeszméjéből, képtelenség őt a vaksága nélkül egy tapodtat is vezetni és arra kényszeríteni, hogy megszokott ostoba hóbortját a látás más, értelmesebb módjaival cserélje fel. A butaság életfogytiglani és menthetetlen. Ezért mondja Anatole France, hogy a butaság szomorúbb, mint a gonoszság. Mert a gonoszság néha szünetel, a butaság soha.”

“Ma másképen van. Az átlagembernek határozott ideái vannak mindenről, ami történik és aminek történnie kell a világon. Ezért veszítette el a figyelemre való készségét. Minek figyelnie, ha mindent, ami történhetik, már tud? Nincs értelme a figyelésnek, hanem, ellenkezőleg, az ítélkezés, a véleményalkotás, a döntés szokásos. Nem vehet fel a nyilvános élet, olyan kérdést amibe ő, süketen és vakon, mint amilyen, bele ne avatkoznék, kinyilvánítva a maga „vélemény”-ét.”

“Nem lehet addig ideákról, vagy véleményekről beszélni, amíg valaki meg nem állapodik bizonyos feltételekben, melyekhez alkalmazkodnia kell, bizonyos szabályokban, amikre a vita során támaszkodhatik. Ezek a szabályok, normák, a kultúra alapelvei. Nem is lényeges, hogy milyenek. Szabályok nélkül, amelyekre mindenki hivatkozhatik, nincs kultúra.”

“Ahol nincsenek polgári jogszabályok, amikre hivatkozni lehet, – nincs kultúra. Ahol nincs tisztelet bizonyos végső szellemi elvek iránt, amiken a vita épül, – nincs kultúra. Ahol nem uralkodik a gazdasági vonatkozásokon valamiféle belső, védelmező rend,– nincs kultúra. Ahol az esztétikai kérdéseken vitatkozók nem ismerik fel, hogy a műalkotást az igazság fényében kell tekinteniök, – nincs kultúra. Ahol mindez hiányzik, nincs kultúra, hanem, a szó szoros értelmében, barbarizmus uralkodik. És ez az, ne ringassuk magunkat illúziókban, ez az, ami Európát, a tömegek hódítása mélyén fenyegeti.”

“Az átlagember felfedez ugyan magában gondolatokat, de azért gondolkodni nem tud. Nem is gyanítja, hogy az ideák mily finom közegben élnek. Véleményt kíván alkotni, de nem kutat minden véleményalkotás feltételei és előfeltevései után.”

“A tömeg, – ki mondhatná, hogy áttekinti a számát, meg a sűrűségét? – nem kíván együtt maradni azzal, ami nem ő. Halálosan gyűlöl mindent, ami tőle különbözik.”

“Mert a lelke alapszövete hermetikusra és tanításra alkalmatlannak készült; mert már születésénél fogva képtelen arra, hogy figyeljen valami nála különbre, legyen az akár tárgy, akár személy. Követni akar majd valakit, de nem tud. Hallani akar, és elárulja a süketségét.”

“Elsilányodás és elaljasodás nem más, mint annak az életformája, aki elvonja magát attól, aminek lennie kellene. De a valódi sorsa azért nem vész el, hanem vádló árnyképpé, fantazmává válik, mely állandóan emlékeztet a vállalt egzisztencia alsóbbrendűségére azzal szemben, amelyet vállalni kellett volna. Az elaljasodott ember öngyilkos, aki túléli önmagát.”

Ideáig tartottak volna a kurta idézetek. Egy tanács a bejegyzés végére. Ortega tanulmányát olvasva nyugodtan helyezzük magunkat arra a magaslesre, ami még az író aspektusánál is jóval magasabb. Tehát az egyes szám harmadik személyt, valamint a többes szám harmadik személyt nyugodtan konvertáljuk át egyes szám első személyre. Mert, ha a kedves Olvasó nem tudja “megölni magát”és képtelen magában felismerni a tömeg (a rontott szolga) minőségét, akkor inkább olvasson leányregényeket. Mert szolga és szolga között nagy a különbség. Lehet szolgálni az alsót, míg térdre lehet borulni a magas előtt is. Mindkettő szolgaság. Előbbi lehúz és a mélybe ránt, utóbbi felemel és kitüntet. A helyesen értelmezett és átélt szolgaság tulajdonképpen: királyság. “Királyság!” -kantálja a tömeg és jó hangulattól feltöltődve, dobozos sörrel a kezében vízbe ugrik. “Nyomorúság” -suttogja a szemlélő és lehajtott fejjel felsóhajt. Mulatságos dolog látni, ahogy a jó hangulatú tömeg áldásként és királyi minőségként éli meg a legnagyobb és legszánalmasabb nyomorúságot. “Ezért, ha valaki tisztán akarja látni a saját korát, nézze messziről! Milyen távolból? Nagyon egyszerű: úgy, hogy Cleopatra orrát már ne tudja kivenni.” 

“Azt mondod szabad vagy? Meg akarom ismerni a benned uralkodó gondolatokat. Számomra nem az fontos, hogy megmenekültél-e egy igától, hanem az, vajon azok egyike vagy-e, akinek joga van lerázni az igát?”  Julius Evola