2015.06.24. Megtörtént eset! Csak 18 éven felülieknek!
Dóri szabadságról tért vissza. Már előre fanyalogtam azon a magán messze túlmutató és közhelyes kérdésen, amit fel szándékoztam tenni neki. Végülis elszántam magam és nekigyürkőztem: “Na és milyen volt a szabi(!)?” -kérdeztem ártatlan ábrázattal, mintha valóban a legkisebb mértékben is érdekelt volna.
“Egész jól éreztük magunkat, de a végén a páromat kalodába zárták, engem lefejeztek, a gyerekeket pedig kerékbe törték. He-he-he. Középkori várjátékokon voltunk a családdal. Fényképek is vannak a kínzásokról és a lefejezésről.
-Klassz lehetett.
-Igen, nagyon klassz volt.
-Fizettetek is a turisztikai attrakcióért?
-Persze, nem is keveset, hogy csesződjenek meg, de a gyerekeknek nagyon tetszett.
-Az a lényeg, hogy tartalmasan szórakoztatok és remek volt a hangulat, arról nem is beszélve, hogy így legalább a gyerkőcök is kaptak egy kis történelmi leckét.
-Igen, a szórakozásban nem volt hiány.”
Pár héttel később egy baráti kirándulás közepén találtam magam. Kései ősz volt. Dideregve ültük körbe a tábortüzet. A félhomályban bagoly huhogását hozta a nyirkos éjszakai szellő, az avarban lábatlan gyík surrant, felettünk denevérek tucatjai keringőztek. Péter pedig -miközben szalonnájáról a zsírt gondosan a kenyerére csepegtette- imigyen törte meg az erdő “nyomasztó” csendjét:
“Pár hónappal ezelőtt várlátogatáson voltunk a családdal. Már nem is emlékszem, hogy mi a neve annak a várnak, de nem is ez a lényeg. Igazából véve nagyon szörnyű volt. Már bánjuk, hogy elmentünk. A vezetőnk egy öreg hölgy volt, aki nagyon tudta a történelmet. Azt hiszem Jolikának hívták, de ez sem fontos. Szóval nagyon nyomasztó volt az egész. Amerre csak mentünk nedves falak, rideg termek és borzasztó kínzóeszközök övezték utunkat. Jolika szerint akkoriban a bubópestisnek köszönhetően mindenhol bomladozó tetemek hevertek az anyaföldön. Nem volt egy talpalatnyi hely sem, ahová az ember nyugodtan leülhetett volna, mert ott is hullák feküdtek. A ragályos tetemek még a kutak vizét is ihatatlanná tették. Nem volt semmi higiénia és az emberek a saját, vagy egymás hajába törölték a kezüket.”
Valahol a távolban aranysakál vonyított. A tűz nagyot pattant. A kis csapat megborzongott és tagjai közelebb húzódtak egymáshoz. Úgy éreztem, hogy most jött el az én időm…
-Szörnyű és sötét középkor! -mondtam kikelve magamból.
-Igen, az, suttogta valaki remegő hangon.
-Milyen jó, hogy most élhetünk! -sóhajtottam fel hálásan.
-Igen, jó, mondta valaki megkönnyebbülve.
-Apropó, hallottátok a waltershausen-i csontváz-orgona történetét? -kérdeztem elcsukló hangon.
-Nem, még sosem hallottunk róla.
-Tobias Heinrich Gottfried Trost építette, úgy az 1700-as évek folyamán. Az orgona sípjai felnőtt és gyermek comb-, illetve lábszárcsontokból készültek, míg a billentyűket levágott ujjpercekből faragták ki. Az orgona pedálműje kivégzett parasztok bordájából készült. Megszólaltatásához egy roppant nagy üstben embervért forraltak és a vér gőzét egy emberbőrből készült fújtatón keresztül a sípokhoz terelték. Istentiszteletek alkalmával a sípokon kiáramló vérgőz beterítette az egész gyülekezetet, mert akkoriban még nejlon sem volt, amivel betakarhatták volna magukat. Az emberek alig győzték magukról letakarítani a szinte még fortyogó vért, de nem volt mit tenniük, mert azokban az időkben olyan nagy volt a sötétség, hogy csak na. Bizony, akkortájt nagyon cudar dolgot történtek, hiszen még vegyiparuk sem volt a nyomorultaknak.
-Inkább beszéljünk valami másról! -javasolta Kati és remegő kezekkel a forralt boráért nyúlt.
A környező tölgyfákban még a szúk is kővé dermedtek. Mindenki lehajtott fejekkel ült és én azon morfondíroztam magamban, hogy azok a bizonyos strigák és boszorkányok napjainkban sokkal inkább vannak, mint egykoron. A modern ember már csupán hiedelemből is hiedelemmentesnek hiszi magát, miközben csakis sugallatok és hiedelmek határozzák meg az életét. A modern ember, mondják felvilágosult és végképp meghaladta “egykori önmagát”, de ez nem más, mint hangzatos lózung. Ha volt élőlény a történelem folyamán, aki együgyű előítélettel lehetne megvádolható, akkor az éppen napjaink babonás embere lenne. Mert az a legbabonásabb, aki egyáltalán nem hiszi magát babonásnak. Aki két lábbal, szilárdan áll a racionalizmus, a pragmatizmus és a materializmus talaján, miközben leborul a tapasztalati tudománnyal oltára előtt. A mai emberek életét szervesen körülhálózzák a kortárs téveszmék (közvélekedés) és szubtilis befolyások (korszellem) indái és mulatságos dolog látni, hogy éppen akkor érzik magukat szabadnak, mikor a legszűkebbek a lehetőségeik és fordítva: akkor érzik magukat nyomorúságosnak, mikor végre tágra nyitja valaki a fülledt szobáik ablakait.
Végezetül felmerülhet a kíváncsi Olvasóban a kérés, hogy vajon létezett-e az a bizonyos waltershausen-i orgona. Igen, létezett, olyannyira, hogy ma is hallható.
“De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat.” -mondotta volt Könyves Kálmán és az ember szép lassan, de menthetetlenül rálépett a felvilágosodás ösvényére.
x
atyafipeca.hu 