A kényelmes kábákról, a hajótöröttekről és a sötét éjszakáról

2015.06.23. Ami a “new age” komfortos és süppedős foteljéből mindig kimarad…

Három igen magasra ívelő idézet következik. Az első Ortega Y Gasset, a második Marco Pallis, a harmadik pedig Hamvas Béla tollából. Mindegyikükben közös, hogy olyan élesre van állítódva a fókuszuk, melynél élesebbet elképzelni sem lehet. Vagyis lehet. Mindhármat fel lehet vinni, sőt fel kell vinni arra a bizonyos szubjektív magaslesre, ahol kifogy az út az ember lába alól. Aki ezekből nem lesz képes felvenni a helyes irányt, az jobb is, ha megmarad a kényelmes önmegvalósítgatás és divatos teremtő gondolatok kábaságában. Egyébként Ortega hajótörött hasonlata nálam mindent visz. Olyan lényeglátás rejlik benne, hogy még sokadszori olvasásra sem tudtam betelni vele.

“Aki itt alkalmas a pontos eligazodásra; aki itt megsejti a zűrzavarban, mely az egész vitális helyzetet képviseli, a pillanat titkos anatómiáját; röviden, aki az életben nem veszíti el magát, az a valóban világos fej. Nézzük meg a környezetünket és látni fogjuk, hogy egyes tagjai hogyan bonyolódnak az életükbe; úgy járnak a jó vagy rossz sorsban, mint az álomjárók, a legkisebb tudomás nélkül arról, ami velük történik. Halljuk őket, amint pontos formulákban beszélnek magukról és körülményeikről, vagyis tapasztaljuk, hogy mindenről gondolatokat formálnak. De ha csak felületesen vesszük is szemügyre ezeket a gondolatokat, észrevesszük, hogy alig tükrözik a valóságot, melyről pedig beszámolni látszanak és ha tüzetesebben megvizsgáljuk őket, úgy fogjuk találni, hogy nem egyszer éppen a valóság iránti alávetettség a szándékuk. Egész különös módon: az egyén arra használja ezeket a gondolatokat, hogy kitérjen a saját valóságlátása, a saját élete elől. Mert az élet mindenképpen zűrzavar, amelybe az egyes ember belepusztul. Az ember sejti ezt; de borzad attól, hogy a rettenetes valósággal szemtől-szembe kerül és arra törekszik, hogy valami képzeletbeli kárpittal eltakarja a valóságot és akkor azután minden nagyon világos lesz. Nem aggódik azon, hogy „ideái” hamisak; védősáncokul, az élete megvédésére, madárijesztőkül szolgálnak a valóság elriasztására. A világosfejű ember megszabadul ezektől a fantazmagórikus „ideák”-tól és szembenéz az élettel; belátja, hogy minden kérdéses és elveszettnek érzi magát. Mivel ez a tiszta igazság – tudni, hogy élni annyi, mint elveszettnek érezni magunkat, – az, aki ezt elfogadta, már meg is kezdte a magára találást, már hozzá is fogott a maga igazi valóságának a feltárásához, már szilárd alapon áll. ösztönösen, mint a hajótörött, fog fürkészni valami után, amit megragadjon; és ez a tragikus, határozott, abszolút igaz tekintet, amivel a szabadulást keresi, el fog igazodni az élet zűrzavarában. Csak ezek az igazi gondolatok: a hajótöröttek gondolatai. A többi: retorika, póz, önáltatás. Aki nem érzi magát igazán elveszettnek, menthetetlenül elvész; vagyis nem találkozik soha önmagával, nem bukkan soha a saját valóságára.” (Ortega Y Gasset, A tömegek lázadása)

“(…) George Tyrrellt idézi, aki egyszer azt írta: “kezdem azt hinni, hogy az egyetlen valódi bűn az öngyilkosság, vagyis, hogy nem vagyunk önmagunk.” A szerző valószínűleg pusztán egyéni feltételekben gondolkodott, mindazonáltal állítása egyetemes érvényű doktrínák visszhangját is magába foglalja -melyekből az egyéni szint minden relatív érvényessége is származik-, mégpedig azt, hogy a végső és egyedüli bűn, hogy nem vagyunk önmagunk, ez pedig azzal kapcsolatos tudatlanság (avidjá), hogy Mi az ember, hiedelem, hogy valami más, mint Önmaga. Valóban, elfogadva ezt, egyénennkét és mindannyian, naponta, sőt óránként öngyilkosságot követünk el, és soha nem vetünk véget ennek, megfizetve közben az árát is, míg el nem jön az idő, amikor végül visszaemlékezünk önmagunkra, így “azzá válunk, amik vagyunk.”

“(…) Tyrrell nyomán az “öngyilkosság” szót általánosabb és kedvezőtlen értelmében használtuk, az ön-pusztítás szélsőségét jelölve. Azonban egy másik értelme is lehetséges, amely távol esik a szemrehányó kifejezéstől: az önkéntes önfeláldozásra utalunk, melyet az Eckhart mestertől származó kifejezés magában foglal: “a léleknek halálra kell szánnia magát”, vagyis, amely a buddhista “attam-dzsahó” (önmagam semmivé tétele). E teljes doktrína és jelen művünk alapvető állítása arra a princípiumra épül, amely szerint kettősség lakozik őbenne, aki egyszerre Szeretet és Halál, így hát, ahogyan azt minden hagyomány kivétel nélkül megerősíti, kettősség lakozik bennünk is, noha nem kettő belőle és kettő belőlünk, sem pedig egy belőle és egy belőlünk, hanem egy mindkettőből. Mostani állapotunkban, az első kezdet és a végső vég között állva, önmagunk ellenére is megosztottak vagyunk a lényegi elkülönül a természettől, s ezért őt is hasonlóan elkülönítve látjuk önmagától és mitőlük is….” (Magyar Hüperión, Marco Pallis: Ruha teszi az embert?)

“A hiúság nem a hiúságban bukik meg, hanem egy fokkal mélyebben. A tükör megmarad. Mindig a maszkot mutatja és fogja mutatni. És aki a tükörbe néz, mindig azt fogja látni, amit lát. Ez a világrendben levő irtózatos irónia: hagyja, hogy a dolgok és az emberek azok legyenek, amik, és mindenki azt a sorsot élje, amit választ. Nem figyelmeztet és nem javít. Súlyosabbat tesz: meghagy mindenkit abban a helyzetben, amelyben nem veszi észre, mikor tűnik el lába alól a talaj. Az ember nem a hiúságban bukik meg, hanem a maga iránt elfoglalt álláspont valódiságában. Nem abban, amire vonatkozik, hanem eggyel mélyebben: nem abban válik hamissá, amit szemtől szembe lát és látni vél, hanem abban, hogy minek tartja azt, amit lát. Ezért arra, hogy az ember hiú, sohasem fog rájönni hiúságból. Aki azt mondja, nem vagyok hiú, saját hiúságát nem is érintette, csak letakarta, vagyis hazudott. És ez az ember nem hiúságában lepleződik le és inog meg, mert a világ hagyja, hogy tovább is a tükörbe nézzen annyit és úgy, ahogy akar, és hogy hazudjon. A világ a maszkot az emberről sohasem szedi le. A maszkkal együtt kell összetörnie, a maszkban és a maszkon kell megsemmisülnie. Az összetörés nem a maszkot éri, hanem azt, ami a maszk mögött van: az igazat. Mert az igaz választotta a hazugságot. Nem az válik semmivé, ami az arcot eltakarta, hanem az arc, ami el van takarva. S ez újra a maszk igazsága: a maszk igaz marad; tovább hazudik. Még akkor is, ha mögötte már nincsen semmi.”

“Az embert a sötét éjszaka akkor éri el, ha az Úr keze feléje nyúl és megérinti, hogy kiemelje. Az érintés rettenetes. Az ember nyög és fúj és fogát vicsorgatja, reszket és fél és fél és fél és az őrületszerű megzavarodásban egyre jobban elmerül. Az átvalósulásnak el nem kerülhető és el nem kenhető és lealkudhatatlan lépése. Minden léleknek, aki elviselhetetlennek tartja, hogy szüntelenül asztrálkarmáját verklizze, és ki akar törni, meg kell tenni. Ez a metanoia. Az átvalósulás. A megvalósulás. Csak ha teljesen valódi vagyok, üdvözültem. Az első lépés a lélek sötét éjszakája. A pszichológus erre száját tátja. San Juan de la Cruz pontosan leírja.” (Hamvas Béla, Karnevál, Egy csepp a kárhozatból)