Hamvas Béla: Világválság

“Minden vonalon keresztülvitt nihilista magatartás nincsen. Mindig marad legalább egy pozitív pont az ember életében, amit meg akar menteni. Akár társadalmi, akár vitális, akár morális, akár valamilyen egyházhoz tartozó, akár művészi területen, az ember kénytelen valamit megtartani. És ez a valami a lerombolás eredményébe vetett hit. A nihilista magatartás egészen ritka esetben „gonosz” vagy „elvetemült”. A leggyakrabban csupán radikális, és sohasem az értelmetlen rombolásvágy mozgatja, hanem az a titkos érzület, hogy ennek a rombolásnak teremtő attitűdje van. A nihilista mögött a romboláson túl kezdődő új világba vetett hit áll. Erről a nihilista nem tud, de nihilizmusához ez adja az erőt. Sőt a nihilizmus: a világ nem ér semmit – az élet nem ér semmit – az államnak nincs értelme – a közösségnek ugyanannyi – a kultúra üres semmiség: mindez őszintén és teljesen csak akkor érthető és vihető végig, ha ez a túlnanba vetett hit abszolút intakt. A lemondás, a szaggatottság, a megvetés, az undor, az emberi viszonylatoktól való elszakadás, elzárkózás, tiltakozás, a világ és élet semmibevevése, ami éppen a nihilizmus, semminemű érték el nem ismerése, szkepszis és cinizmus, magány, a kor iránt tanúsított irtózat – mindez lényegében csak akkor igaz, ha az ember az utolsó cseppig telítődik vele, ha tényleg nem hisz semmiben, nem tart komolynak semmit, és nem tartja érdemesnek, hogy tettet vagy szót vesztegessen arra, amit egészen reménytelennek tart. De a nihilizmus végső magatartása határhelyzet, és már utal arra is, ami túl van rajta. Ebből nem következik az, hogy aki nihilista, annak el kell érkeznie oda, ami a nihilizmuson túl van; ami ebből következik, az, hogyha valaki teljesen végigéli, elérkezik a katarzishoz.”

“A katarzis egyrészt a nihilizmusból, másrészt a kibontakozásból érthető meg. Két erő dolgozik benne: a végső kétségbeesés vad elszántsága és a már otthonát megtaláló nyugodt önbizalma. Az egyik oldalon a megkövesedett közöny mindazzal szemben, ami történik és történni fog, teljes vágytalanság és nemtörődömség: a nihilistának mindegy, hogy mi következik, a tényeket hidegen és megvetően veszi tudomásul; de ugyanakkor a nihilista gúnyos és keserű, feldúlt és ugrásra kész, van benne valami halálmegvető vakmerőség, annyira megkérgesedett, hogy semmire sincs tekintettel – mindent elvesztett. A másik oldalon pedig a megkezdődő feloldottság, a sóvárgott új-ízű, új-fényű világ, ami egész küzdelmében ösztönzője volt – ennek érzi már vonzó voltát, új és nagyszerű bizalom, kedv, nyíltság, öröm, amely a helyzetet, minél nehezebb az, annál csábítóbbnak tartja, a vitális erők teljes erővel újra fellobbannak, s mintha nyomukban csak most kezdene a világ először a maga nagyszerűségében feltárulni. Mindkét tényező oda hat, hogy az ember félelemtelen legyen, abban az értelemben, ahogy Nietzsche használja („Wir Furchtlosen”), és Turenne-t idézi, amikor ütközet előtt azt mondja: „Tu trembles? Tu tremblerais bien davantage, si tu savais, ou je te mène! – Reszketsz? Hogy reszketnél akkor, ha tudnád, hová viszlek!” Mi a félelmetlenség? – ha az ember félelem nélkül viszi magát félelmetes helyzetekbe. Az ember félelmetlensége önmagával szemben: nincs már szüksége arra, hogy visszarettenjen bárminek is a végiggondolásától, kimondásától vagy megtevésétől. Túl van mindennemű tekintetbevételeken: elszánt és bátor. De, mint egyebütt is, ez nem tisztán az embernek önmaga felé fordult viselkedése, nem csakis pszichológiai attitűd. A kíméletlen és radikális önkritikának az az eredménye, hogy most már beszámol és be mer számolni minden tényről – de ez az élet minden területére kiterjed, a világ minden tényével szemben kíméletlen és radikális kritikát fog gyakorolni. Új felelősség, új szembenállás, új meggyőződés, amellyel új kockázat jár, az új magatartásért új helytállás, új munka vállalása, mindaz, ami valóban megremegteti az embert, ha arra gondol, hogy ezek mellett ki kell tartania, itt támadásokat kell majd leküzdenie, és az embert tényleg remegés fogja el annak láttára, hogy micsoda nehézségeken keresztül tudja csak megvalósítani mindazt, amit akar, milyen mérhetetlen küzdelem árán tud csak igen keveset keresztülvinni abból, amire pedig egész erejére szüksége van.”

“Aki e nagy válságponton nem égett át, aki nem újult meg, miután bírálta és elítélte a kultúrát részleteiben és egészében, nem vetette meg az emberiséget és önmagát, nem jutott a nihilizmus megsemmisítő szélsőségeibe, s aki megállás és visszafordulás nélkül nem tette meg a nagy ugrást – az a mai embernek nem tud semmi lényegeset mondani, csak ismételgeti, amit úgyis mindenki tud. Különböző programok, bármilyenek, bármilyen területen, csak a krízisre vonatkoznak, és nem azon túlra. Nem oldanák meg, csak interpretálnák. Részleges megoldási kísérletek hiábavalóak: külpolitikaiak, gazdaságiak, közművelődésiek, nevelésiek – mindezek a maguk kicsinyes helyhez kötöttségükben és jelentéktelenségükben nevetségesek. Távolabbi, mélyebb, univerzálisabb, személyesebb és ugyanakkor minden emberre kiterjedőbb és kötelezőbb lépések megtételéről van szó. Nincs gazdasági krízis: kritikus szemmel nézett gazdaság van; nincs krízis a családi életben, a társadalomban, a közerkölcsben: a családban, társadalomban, közerkölcsben krízist élő emberek vannak, akik számára az egész világhelyzet válságos. A krízis nem egyes pontokon oldható meg, nem élhető végig minden következményével valamely részletjelenségben. A részletmegoldás csak a nagy középponti megrázkódtatásnak és megújulásnak következménye lehet. Ezt jelenti a katarzison átment embertípus a modern európai társadalomban.”

“A krízis fokozása tehát nem veszélyes és kártékony, ellenkezőleg: éppen az a helyes, mert sietteti a válság lefolyását. Ez a nietzschei álláspont is: nem konzerválni a mai világot, hanem odahatni, hogy minél hamarább kivesse magából azt, aminek úgyis el kell vesznie. A válságon túllevő első jel pedig, úgy látszik, mintha az volna, amit Prinzhorn mond: „az emberi személyiség, éppen úgy, mint az ember elhelyezkedése a világban, csak vallásosan érthető meg”. A vallás pedig azt jelenti, hogy, amint Evola mondja: „Az ember feleszméljen saját életének legmélyebb gyökereire.” Ennek a fordulatnak az eredménye: „ha egy birodalom nem szent, akkor nem is birodalom”, „ha az állam nem áll vallásos alapokon, nem állam”, „végül fel kell ébredni és lábra kell kapni…, elemi cselekvési erőnek kell kitörnie, amely saját tisztaságával teljesíti önmagát, készen arra, hogy a szónoklatok szennyes kérgét, szentimentalizmusokat, moralizmusokat és religiózus képmutatásokat összezúzza, mindazt, ami Nyugatot elárasztotta és humanizálta…” „A tudomány az ember mélyebb valósága iránt süket…, ezzel szemben szükség van a szent, a bensőséges, titkos, teremtő tudásra…” „tökéletes tévedés azt hinni, hogy az állam más lehet, mint a civitas diaboli, ha nem támad fel újból az impérium…” És ennek a világnak hírnökei, az őrködők (ergégoroi) – sajátságos embertípus. Magatartása körülbelül ez: „kivonja magát az általános romlásból, gyorsítja az ún. „haladás” ritmusát, vagyis közvetve előidézi, hogy a történelmi periódus minél hamarább véget érjen – türelemmel, szívósan, kegyetlen biztossággal egyik oldalon rombolja, a másik oldalon újrateremti a világot”. Ezzel Evola csaknem szó szerint ugyanazt mondja, amit Nietzsche és amit kortársai: Ortega, Valéry, Keyserling. Ugyanúgy látja kibontakozni az új embertípust a jelen zavarából, és egyébként is megegyezik a véleménye az előbbiekével abban, hogy: „fölösleges politikáról, szociális, gazdasági reformokról beszélni, mert a gondolat, hogy ilyen utakon lehet eljutni a megújulásig, egyszerűen nevetséges – mintha valaki a beteg testrészre recepteket ragasztana akkor, amikor már a vér is meg van mérgezve”.”

„Kedvünkre élni közönséges dolog: a nemes rendre és törvényre törekszik” (Goethe).

“A királyságot először felváltja a papság. Ezután következik a főnemesek, lovagok uralma. Végül a polgárság és a proletariátus. Ez a történelemben a humanizálódási folyamat. Ennek magyarázata és elemzése tölti meg Evola könyvének legnagyobb részét. Ma a régi „arya”, a nemes lény, teljesen kiszorult a kormányzatból, és a „szudra”, az alacsonyrendű lény került felül. Az európai pusztulás oka ez, a humanizálódás: a kasztok határainak lerombolása – a pozitivista tudomány és filozófia uralma – a technika és a hatalom mechanizmusában való hit. A hatalom nem mechanizmus, hanem transzcendens valóság. Az uralkodó kasztok mind jobban süllyedtek, amíg elérkeztek addig a pontig, hogy a szolgák kasztja jutott uralomra. „A demokratikus mozgalom diadala – írja Ortega a Democratia morbosá-ban – a kiváltságok, a kaszt-alkotmány ellen stb. morális perverzió, amit plebejizmusnak neveznék.” Ez a III. Internacionálé ideje, amikor az a hit, hogy a társadalmat a munka tartja fenn. „Ez a rabszolga-alapelv: dolgozni.” „Tulajdonképpen rabszolgaságról csak ma lehet elkezdeni beszélni.”

„Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt az eszközök az életet süllyesztették eszközzé.” (Az ember mint „fogyasztó”, mint „adófizető polgár”, sőt, mint „emberanyag” – statisztikai világszemlélet stb.) Ezzel párhuzamos az a folyamat, amikor a bölcsesség, a szakrális tudás felváltódik „tudománnyá”: mindenki számára hozzáférhetővé lesz, a tudás éppúgy szocializálódik, ahogy a hatalom. „A tudás éppen annyira arisztokratikus, individuális, tényleges, szubsztanciális, organikus, kvalitatív, mint amennyire a civilizált tudomány demokratikus, absztrakt, szociális, nivelláló; kvantitatív.” A kultúrában minden a lehető legszorosabban összefügg: hatalom, csak más oldala ugyanannak, ami a tudás, társadalmi rend, csak más oldala annak, ami művészet, gazdaság vagy morál, s mindennek végső csúcsa s ugyanakkor mélysége, az ember kozmikus tudata: ami a vallás.

„Ha az emberek nem ismerik el a szellemi rendben a tekintélyt – írja Guénon –, nem ismerik el a hatalmat sem; a szent dolgokat megérintik a profánok… az inferioris ítélkezik a fensőbbrendű fölött, a korlátolt az, aki fölényben van a bölcs fölött, a tévedés az, amelyik legyőzi az igazságot, az emberi helyettesíti az istenit, a föld játssza azt a szerepet, amit az ég…” Az ember tudatában a divinum helyett a humanum foglal helyet: így válik a vallás transzcendenssel való kapcsolat helyett eleinte részvét- és könyörületvallássá, aztán testvériség-vallássá, egyenlőség-vallássá, vagyis az isteni vallás emberi vallássá, így vált az ég földivé, a szakrális szociálissá, a bölcsesség tudománnyá, a költészet filológiává, a művészet virtuóz mutatvánnyá, az „arya” szudrává, az emberiség tömeggé. Ez az „alulról való barbárság”, ahogy Ortega mondja, a „crowd-mindedness”, ahogy Amerikában nevezik, a nivellálódás, aminek Kierkegaard hívja, a Sklavenmoral, ahogy Nietzsche jelölte meg. A „domaine profane”-nak a „science profane” felel meg, amelyben nincs is igazság, ahogy nem is tényleges, nem is valóságos, „mert csak a profán szempontjából van, amely nem más, mint a közöny szempontja.” Éppen ezért a profán tudás „savoir d’ordre inferieur”. „A modern ember tudata minden egyéb vonatkozást kívül hagyva csakis a csupasz humanizmus rendjébe kapcsolódik s ez annyit jelent, hogy elhagyja életének tulajdonképpeni értelmét. De az értelmet elhagyni annyi, mint magát az életet elhagyni, ez annyi, mint a törvényeket meghamisítani, a kasztokat összekeverni, a kozmoszt ismét káosszá tenn s ez annyi, mint az alvilág útjára lépni, ahol minden a véletlentől függ, s ahol végül minden feloldódik és megsemmisül.” Csak így támadhatott a modern materialista ökonomizmus, amely teljes meghódolás az anyagi princípium előtt – „economic determinism is today a God before whom we fall down” (Eliot).

A modern humanizált-szociális-ökonomikus-ateista-cinikus-tudományos ember tulajdonképpen „alvilági embertípus”, ahogy Bergyajev mondja, ugyanúgy Christiensen: aki azt állítja, hogy a modern ember démonikus elfajulás eredménye, s ugyanúgy, ahogy Evola, mikor azt írja, hogy a modern tömeg „a totemista őshordához való visszatérés, a plebejizmus terjeszkedése, a homogén agglomerátumhoz való közeledés, a kollektívum démoniájának hatása”. „A tömeg szükségszerűen demoralizál, ha vallástalanná válik, egyszerűen destruálja az erkölcsöt, mert vallástalansága útján az anyagiasság szférájába került” (Börger). Ezért a modern ember nivellálódása, ez a modern borotvált arc kétértelműsége, „caesar és lakáj együtt”, amint Romier írja, terrorista és rabszolga. De a rabszolgaság nem társadalmi helyzet már, hanem társadalmon kívüli, ezért a modern ember „pária”, amint Evola mondja. És ez belülről következik, alkatának eredménye – a rabszolgát nem körülményei teszik azzá, hanem az, hogy rabszolgalélekkel született, és nem tud mást, mint szolgálni (a munka, mint a legfőbb erény) –, nem a viszonyok avatták rabszolgává, hanem: az. Ezért benne az önállótlanság, ingadozás, meghódolás, formátlanság, „ignorance”, a korlátoltság és a transzcendens iránt való vakság. Társadalom és ember korrelátum: egy bizonyos embernek egy bizonyos társadalomforma felel meg, a királyi embernek a királyi rend; a csőcseléknek, a páriának a felbomlás, zavar, az inferioritás felel meg, és ez már nem is társadalom, hanem társadalmon kívül való állapot; a kozmikus embernek a „szép rend” felel meg, a humanisztikusnak a káosz: a szocializmus, tudomány, gazdasági felbomlás, vagyis a vallástalanság.”

“A helyzet folyton élesedik és feszül, mindig erősebb kényszerek lépnek fel, amelyek az elszánt lépés megtételére hajtják. Az ember elodázza, amíg lehet, mert ebben a drámai szituációban is, mint az összes előbbi helyzetekben, az idő az embert akarata ellenére sodorja. Így következik be az utolsó megrázkódtatás, a szorongató helyzet és kimondhatatlan feszültség, amely az embert ugrásra kényszeríti. Ez az ugrás halált megvető, mert az ember tudja, hogy mi forog kockán: eddigi szembenállásai, bármennyire élte is őket, nem voltak ilyen mértékben aktuálisak. Most egyszerre feleszmél arra, hogyha így folytatja, milyen élet lesz az, amikor szembe kell állania az állammal, amelyet éppoly kevéssé tart figyelemre és értékelésre méltónak, mint a közösséget, tradíciót, morált, ízlést, személyes kapcsolatokat; szembe kell szállnia az egész korral és minden korral. A nihilizmus e mellett a felfogás mellett ki akar tartani, de a dráma tovább fejlődik – érik. Nem állhat meg. Az embernek ugyanis ugrania kell: bele a semmibe. Vagy a semmi csak a szakadék, amin túl kezdődik valami más? Nem tudja. Erre az ugrásra senki sem tanította, erről senki sem beszélt neki – és most a szakadék szélén áll. Meg kell tennie és mégis vár. Amíg már nem várhat tovább. Senki sem segíthet rajta, egyetlen szót sem mondhat arról, mit, hogyan tegyen. Mindent magának kell tennie, és az egész felelősséget magának kell vállalnia mindazért, amit tett. És akkor a szorultság legmagasabb fokán, amikor érzi, hogy a teljes szakadás pillanata elkövetkezett, félelemtelen, hideg, vakmerő, de kétségbeesett és feldúlt – egy pillanatban az egész világot és önmagát teljesen feladó lendületben: ugrik? – vagy kénytelen ugrani? – viszi valami? – vagy önként megy? – nem tudni. De a következő percben érzi, hogy már más levegőt szív, más atmoszférát érez. Túl van.”

Hamvas Béla: Világválság (részlet)

http://moly.hu/konyvek/hamvas-bela-a-vilagvalsag