2015.07.02.
Viator küldte hozzászólásként és annyira jól sikerült megragadnia a lényeget, hogy ez alkotja a jelenlegi bejegyzés bevezetőjét. A folytatásban pedig meglovagoljuk Evola tigrisét…
“Ha már Robert R. Reilly neve felmerült, legyen szabad hivatkoznom a “Szférák zenéje” című írására. Éppen Schönberggel – a zenei demokrácia atyjával – kapcsolatban írja a dodekafóniával kapcsolatban:
“To constructs this system he had to make music outside of the realm of nature into abstract ideological system.” Now Schoenberg’s attempted solution was to replace consonance with dissonance and to say that dissonance was the new norm.”
Gyönyörű és direkt megfogalmazása annak az ellenérzésnek, ami már régóta bennem is meg volt ezzel a zenei stílussal kapcsolatban. Egyszer egy képzett zenetanárnak említettem hasonló Reilly-hez meglátásomat, mely szerint Schönberg a disszonanciát zenei stílussá emelte. A tanár nagyon finoman, de egyértelműen jelezte, hogy zenei analfabétának, már már gyenge elméjűnek tart.
Megítélésem szerint viszont Schönberg a modernizmus rejtett csapdáinak áldozata lett. Ő is úgy akarta felszabadítani (megváltani) a formákat, hogy nem volt meg az a princípium, amibe azokat visszaintegrálhatta volna. Csak széttörte a zenei keretet, ezáltal nem szabaddá tette a hangokat, hanem szabadossá. Kakofóniává.
Ehhez pedig szorosan kapcsolódik a jazz műfajának megítélése. A jazz egy életveszélyes műfaj. Újabban a “zene dzogcsenjének” szoktam hívni. A dzsogcsen a tudat centrumára, a jazz pedig a hangok princípiumára irányuló KÖZVETLEN aktus (a kettő végső soron ugyanaz). Természetesen itt minden egyéb műfajnál fontosabb az előadó személye, pontosabban személyfelettisége. Szabados György nagyon jól megértette a jazz zenész ebbéli felelősségét.
Nagyon sok “ösztönből” játszó jazz előadónak szerintem fogalma sincs, hogy milyen erők játékszerévé válik “átszellemült” produkciója közben. Szóval csínján a jazz hallgatásával…”
Julius Evola: A Modern Zene és a Jazz
“A továbbiakban egy sajátos terület felé fordítjuk figyelmünket, ahol jellegzetesen tükröződnek a korszak bizonyos tipikus folyamatai, és amelynek vizsgálata természetes módon elvezet a jelenkori élet néhány általános jelenégének területére. A zenéről van szó.
Meglehetősen kézenfekvő, hogy eltérően attól, ami “a lét civilizációjának sajátja”, a “létesülés civilizációjában” -és a modern civilizáció vitathatatlanul ilyen- a zene sajátosan fejlődhet, úgyhogy szinte a zene nyugati démoniságáról beszélhetünk. Természetesen e területen is szerepük van a felbomlás egész modern művészet alapjául szolgáló folyamatainak, ugyanúgy, ahogyan a végső fázisokban olyan önfelbomlasztó helyzeteket találunk, amelyek a kissé fentebb tárgyalt általános önfelbomlasztó helyzetekhez hasonlítanak.
Nem egyszerűsítünk túlságosan, ha e tekintetben azt mondjuk, hogy a modern nyugati zenét a korábbi vonaltól való egyre világosabb elszakadás jellemzi -lett légyen az akár nagyigényűen melodramatikus, melodikus, és hősies-romantikus (az utóbbi az a vonal, amelyet tipikusan a wagnerizmus képvisel), akár tragikus-patetikus (elég a Beethovennél túlsúlyban lévő tartalmakra utalnunk).
Az első az intellektualizálódás, abban az értelemben, hogy e modern zenében a harmónia iránti határozott érdeklődés mellett az agyi elem van túlsúlyban, ami gyakran a közvetlenség és az érzelem, az emberi tartalmak rovására technikai radikalizmus vezet, úgyhogy ebben az irányban olyan absztrakt ritmikus-harmonikus konstrukciók vannak, amelyek gyakran öncélúnak tűnnek. A jelek szerint itt a határ a legújabb dodekafon* zene és a “szeriális” szigorúság.
(*Schönberg a temperált félhangskála 12 hangját egyenrangúként kezeli a dodekafón komponálás során.”)
Másodjára azt a fizikai jelleget kell megemlítenünk, amelyet más tekintetben a legújabb zene fontos áramlatai képviselnek. Ezt a kifejezzést egykor egy olyan, lényegében komolyzenére alkalmazták, amely főként leíróvá vált, bizonyos értelemben a természet felé fordul, elszakadt a szubjektív és patetikus világtól, és arra hajlott, hogy fő témáihoz a dogok, a tevékenységek és az elemi impulzusok világából merítsen ihletet. Ez a folyamat bizonyos mértékben hasonlít ahhoz, amely a festészetben létrehozta az első impresszionizmust; ez nem viselte el a műtermi intimista vagy akademikus festészetet, és a szabad levegőn, a természetben festett. Tudjuk, hogy ez a második zenei törekvés már az orosz iskolával és a francia impresszionistákkal elkezdődött, és határát olyanfajta kompozíciók jelentették, mint Honegger Pecific 231-e és Moszolov Acélöntödéje.
A második áramlat találkozott az elsővel, a szuperintellektualizált zene áramlatával és az intellektuálisnak a fizikaival és az elemivel való eme találkozása az újabb zenében a legérdekesebb helyzetet teremtette meg. Ehhez főként Sztravinszkij korai korszakára kell utalnunk, ahol a tiszta, túlságosan kidolgozott ritmikai konstrukciók intellektualizmusa valami olyannak a felidézésbe torkollott, ami nem annyira a pszichológiához, a szenvedélyes, a romantikus és expresszionista világhoz tartozik, mint inkább a természet erőinek a szubsztrátumához. A Tavaszi áldozatban láthatjuk ennek a stádiumnak a lezárását. Ebben a polgári 19. század zenéjének meghaladása majdnem teljes; a zene tiszta ritmussá, egy aktusban levő hangzati és hangszínezeti dinamizmus intenzitásává változik: tiszta zenévé, de egy menádikus elem beoltásával. Innen ered a sajátos viszony a “tánc elemével”. Az “éneklő zenét” a táncoló zenével helyettesítő törekvés ténylegesen a tárgyalt áramlat egy másik jellegzetessége.
És itt, a zene területén felismerhetjük egy olyan folyamat működését, amely párhuzamos a felszabadító feloldódások folyamatával: egy olyan folyamatét, amely a mi szempontunkból pozitív értékű. Valóban pozitív értéket tulajdoníthatunk egy olyan fordulatnak, emelynek következtében többé nem talál visszhangra, idejétmúltnak, nehézkesnek, és hamisnak tűnik nemcsak a melodramatikus operazene -elsősorban a 19. század olasz operazenéje, majd a német operazene is- hanem a nagy “humánus” igényekkel fellépő komolyzene is. Tény azonban, hogy legalábbis a komolyzene területén a fent említett intenzív csúcspontot követően az absztrakt formák fázisa jött el, amelyeket a technicista szélsőség uralt: olyan formáké, amelyek belső jelentőségük szerint összekapcsolhatók azokkal a formákkal, amelyeket a veszedelmes intenzitás síkjától elvezető meghátrálásként vagy “egzisztenciális megfutamodásként” értelmezünk.
Ez utóbbi tekintetben Sztravinszkij második korszakára hivatkozhatunk, ahol a táncoló zene helyébe immár hol parodisztikus, hol neoklasszikus ihletettségű, hol ama szétesett hangzási aritmetika által jellemzett formális zene lépett, amellyel már részben az előző korszakban találkoztunk és amely a hangok egyfajta akronikus térbeliesedését hozta magával. És hivatkozhatunk Schönbergre is, figyelembe véve a szabad atonális zenéről , amely gyakran egy kétségbeesett egzisztencialista expresszionizmust szolgált (itt az egzisztenciális lázadást az atonalitásnak a polgári idealizmus jelképévé emelt “tökéletes akkord” elleni lázadása fejezte ki), a dodekafónia fázisába való átmenetet.
Ez az átmenet, ami a nagyon modern zene végső válságát illeti, önmagában véve igen jelentős. Tudjuk, hogy a kromatikius kétségbeesés után, amelyet technikai szempontból a Wagner utáni zene lassanként Richard Straussban és Szkrjabinban ért el, az atonális zene határozottan elhagyta a tradicionális tonális rendszert, és minden korábbi zene alapját, a hangot -hogy úgy mondjuk- tiszta és szabad állapotba vitte: szinte egyfajta aktív zenei nihilizmusba. Ezután -miután a kromatikus skála mind a tizenkét hangját hierarchikus megkülönböztetés nélkül, tehát a közvetlen kombináció valamennyi korlátlan lehetősége szerint fogták fel- éppen a dodekafon rendszerrel próbáltak -a korábbi harmóniaformuláktól függetlenül- egy új, absztrakt törvényt megszabni. Legújabban még ennél is tovább mentek, miután olyan hangtartományokat is figyelembe vesznek, amelyek túllépnek a produkció tradicionális, zenekari eszközein és amelyekkel az elektronikus technika szolgál; és ezen a területen is felvetődik annak az absztrakt törvénynek a problémája, amelynek az elektronikus zenére érvényesnek kell lennie. (…)
(…) Ha Adorno Philosophie der neuen Musik c. munkájában kijelenthette, hogy “a dodekafónia a végzetünk”, van aki e tekintetben helyesen beszélt a zene jégkorszakáról. Olyan kompozíciókig jutunk el, amelyek szélsőséges felhígulása és formális absztrakciója analogikus azzal, amit a legújabb fizika tisztán matematikai entitásainak világában, vagy a másik oldalon a szürrealizmus világában találunk. Maguk a tradicionális struktúrától megszabadult hangzati erők törekszenek egyfajta technicista tekervény felé, ahol az alaktalanban, például az ösztövér és atomisztikusan szétesett és szétroncsolódott hangszínezeti intenzitásokban való teljes feloldódást csak a kompozíció tiszta matematikája tartja össze. Ahogyan a gépek technikája által teremtett világban, a zenében is a technikai tökéletességnek és az új eszközök gazdagságának másik oldala az űr, az ellélektelenedés, a kísértetiesség vagy a káosz. Akárhogyan is van, elképzelhetetlennek tűnik, hogy az új dodekafon és posztdodekafon nyelvezet olyan tartalmak kifejezési eszközeként szolgáljon, mint a korábbi zene kifejezési eszközei. Háttere a belső pusztulás. Legfeljebb egy kétségbeesett egzisztencialista expresszionizmus bukkanhat fel újra, amely részben ezt a nyelvezetet használja, mint Alban Berg operáiban. Vagy pedig a határ át van törve, mint az úgynevezett “konkrét zenében” (Peierre Schaeffer) amely a zajok egyfajta megszervezése, a világ zajainak és a zenekari hangoknak egyfajta “összeszerelése”.
Tipikus John Cage esete, azé a zenészé, aki nyíltan kijelenti, hogy az ő zenéje nem zene, hogy a tradicionáis struktúráknak az új szeriális zene által megvalósított szétzilálásán túl a zenét tiszta zajokkal, elektronikus hangeffektusokkal, hosszú szünetekkel, esetleg, akár beszélt közbevetésekkel, rádióközvetítésekkel keveri, mivel célja az, hogy a hallgatóban ugyanolyan irányú szétziláló hatást hozzon létre, mint amivel már a dadaizmus próbálkozott; ennek hatásaiként nem sejtett horizontok felé sodródunk, túl annak a területén, ami zene, sőt általában, ami művészet.
Ha viszont a táncoló zene pozícióinak folytatását keressük, immár nem a komolyzene területe, hanem a modern tánczene, és sajátosan a jazz felé kell fordulnunk. És ha joggal határozhatták meg a jelenlegi korszakot a tömegek felemelkedésének, a mindenható gazdaságnak és technikának a korszakán túl a jazz korszakaként, ez azt mutatja, hogy itt az említett tendencia folytatásáról van szó, amely többé nem a zene “ezoterikusainak” szűk köreit veszi tekintetbe, hanem általánosan kihat kortársaink érzésvilágára. (…)
(…) ha leválasztjuk a dal járulékos elemét, itt is “fizikai” zenéről van szó: olyan zenéről, amely kevéssé fordul a lélek felé, hogy bármiféleképpen is szóljon hozzá, inkább arra törekszik, hogy közvetlenül izgassa és mozgassa a testet. Ez más értelemben történik, mint ami a korábbi európai tánczenék sajátja volt -említhetjük a bécsi, vagy az angol keringőt, de a tangót is-; ténylegesen a jazzben a más táncos kecsességét, lendületét, hevét, sőt tűzzel átitatott érzékiségét a makacs tematikus ismételgetés következtében valami gépies, szétziláló és összességében primitíven eksztatikus, olykor mámoros váltja fel. Ezt az elemi tartalmat észre kell vennie annak, aki volt valamelyik európai vagy amerikai nagyváros tánctermében, e zene legtúlhajtottabb motívumainak szinkópáira rázkódó párok százainak légkörében.
A jazz hatalmas és spontán elterjedése a modern világban tehát azt mutatja, hogy ugyanolyan jelentések, mint amilyenek a 19. századbeli polgári lélek melodramatikus és patetikus zenei kifejezését meghaladva a fizikai-agyi komolyzenét jellemezték, de facto és egyetemesen átjárták az új nemzedéket. És ennek a jelenségnek is kettős arculata van. Azt, hogy azok, akik bolondultak a keringőért, vagy a melodráma hitszegő vagy konvencionális pátoszában gyönyörködtek, ma a legújabb jazz, a hot és a cool-jazz gépiesen rángatózó vagy absztrakt ritmusai mellett érzik jól magukat, többnek kell tekintenünk felszínes, tévelygő divatnál. Az érzésvilág gyors és nem periferikus átalakulásával állunk szemben, amely organikusan megjelenik mindazoknál, akik a jelenlegi idők arculatát meghatározzák. A jazz tagadhatatlanul egyik aspektusa annak, hogy az elemi felbukkan a modern világban és ezzel a polgári korszak felbomolva lezárul. Természetesen itt nem kérdés, hogy milyen fokú ama fiúk ás lányok tömegének tudatossága, akiknek ma tetszik a jazz és egyszerűen azzal a gondolattal táncolnak rá, hogy “szórakozzanak”…
(…) az ide való eljutáshoz a nyugati ember nem teremtett eredeti formákat és nem használta az európai népzene elemeit, amely sok délkelet-európai, román, vagy magyar ritmusban érdekes, intenzív komplexusokkal szolgál és nemcsak a ritmus, hanem a hiteles dinamika tekintetében is.
Az ihlet motívumait ehelyett a legalacsonyabb és legegzotikusabb rasszok: a négerek és a trópusi és szubtrópusi övezet kevert lakosságának örökségében kereste. (…)
(…) Valójában tudjuk, hogy az afrikai zene, amelyből a modern táncok fő ritmusait vették, egyike volt a legfőbb technikáknak, amelyeket az eksztatikus megnyílás és a megszállottság formáinak létrehozására szolgáltak. Dauer és maga Ortiz is helyesen látták e zene jellegzetességét annak polimetrikus struktúrájában, amely úgy van kidolgozva, hogy a ritmust jelölő statikus hangsúly ok állandóan az eksztatikus hangsúlyokat szolgálják; így különleges ritmikus konfigurációk olyan feszültségeket hoznak létre, amelynek célja “egy megszakítatlan eksztázist táplálni”. Alapjában véve ugyanezt a struktúrát őrizte meg az egész, úgynevezett “szinkópált” jazz. Megszakítások, melyek egy energia felszabadítására, vagy egy impulzus generálására törekszenek. Az afrikai rítusokban ezzel a technikával segítették elő, hogy a táncosokba bizonyos entitások költözzenek be: a jorubák orishái vagy a haiti vuduk loái ezek, amelyek a személyük helyébe léptek és “meglovagolták” (mozgatottság, alávetettség) őket.
Az eksztatikus potenciál benne van a jazzben. Ha -miután a környezet deszakralizálódott és semmiféle intézményes keret vagy rituális tradíció az alkalmas légkör és a szükséges orientáció nem létezett- nem is gondolhatunk olyan sajátos hatásokra, mint amilyenek az evokatórius funkciójú, hiteles afrikai zene hatása, mégis mindig megmarad egyfajta diffúz és alaktalan, primitív, kollektív jellegű megszállottság.
Ez nagyon jól látható a legújabb formákban, amelyek az úgynevezett beatkomplexus zenéinek felelnek meg. Itt egy olyan ritmus megszállott visszatérése van túlsúlyban (szinte mint az afrikai tam-tam alkalmazásakor), amely már előadóinál is a test paroxisztikus kicsavarodásához, tagolatlan üvöltésekhez vezet, ami visszhangra talál a hallgatóság tömegében, akik csatlakozva hozzájuk, hisztérikusan visítoznak és hányják-vetik magukat és egy olyan kollektív klímát teremtenek, amely a vad rítusok és bizonyos dervisszekták megszállottságához, a négerek macumbáihoz és revivaleihez hasonlít. (…)
(…) Itt nincs már szó arról a sajátos kompenzációról, amely megvan a szinkópált táncoló zenében, mint az említett nagyon modern komolyzene által elért, de nem fenntartott csúcspont népszerű másik oldalánál és folytatásánál; egy formátlan görcsös, tartalom nélküli menekülés féleksztatikus megnyílásairól van szó, amelyek önmaguk kezdetét és célját képviselik. Ezért teljesen téves, amikor néhányan ezt az ókor bizonyos kollektív őrjöngő rítusaival rokonítják, mivel azoknak mindig szakrális hátterük volt. (…)
https://atyafipeca.wordpress.com/szentimentalis-alvazvedelem
https://atyafipeca.wordpress.com/tanc-es-forradalom/
(…) és ott ahol a jelenlegi ifjúság csak azt keresi, hogy elkábuljon és bizonyos élményekben csak kétségbeeset szenzációk tartalmát ragadja meg, mások ezekből a helyzetekből a “kihívást” ragadhatják meg, amely tőlük várja a helyes választ: olyan reakciót, amely a “létből” indul ki.
Julius Evola: Meglovagolni a Tigrist, 23. fejezet (1961!)
x
atyafipeca.hu 
Egy érdekes interjú Alan Wattsal az emberi psziché manipulálásáról
A 16.perctől fejti ki a zene manipulatív hatását
Szia Csaba!
Ne haragudj, de próbáljunk meg a tradicionális szerzők által lefektetett sínek mentén haladni! Nem szeretném a blogot elvinni a féligazságok, a szinkretizmusok és a new age előszobájáig. Biztos jókat mond Alan Watts, mind ahogy “jókat mond” Eckhart Tolle, a Dalai Láma és Popper Péter is. Szóval, ha elfogadsz egy tanácsot, akkor Julius Evola: Meglovagolni a Tigrist. Na azt kell az aranymálinkók éneke alatt olvasni! Egy-két év és beszerezhetetlen lesz!
http://bolt.filosz.hu/meglovagolni-a-tigrist
Remélem megérted. 🙂
Köszönettel:
A
Itt tegnap még Elvis helyén a Beatles szerepelt, de nem érdekes, a kérdésem hozzá is fűződhet.
Valaki felvilágosítana arról, hogy egészen pontosan mi történt akkor az agyakban, lelkekben, szellemben és testben, amikor beatles koncerten teljsesn össze-vissza visítozni kezdtek anyáink, nagyanyáink? És mi a kiváltója ennek az igen rémisztő jelenségnek?
A fenti magyarázat számomra homályos, hiányos és érthetetlen. (Persze lehet, hogy én vagyok korlátolt, de nem hiszem.)
Hi Niki! Ez egy démonikus tömeghatás, az érzelmek olyan mértékű felkorbácsolása, hogy az egyén mintegy kilép önmagából, az az extázisba esik. Később a rock-ipar erre a tömeghatásra játszott rá a fesztiválok és mega-koncertek szervezésével, droggal és alkohollal. Lásd Woodstock és társai.
A lényeg az extázis által úgy kilépni a Fenevaddá vált állam kötelékeiből, hogy kijózanodva sokkal erőtlenebben és kiszolgáltatottabban hulljál vissza annak lelket ölő karmaiba.
Üdv Miklós
Nocsak, Niki ismét elcsavargott…
Szerintem a kérdés így sokkal jobban hangzik:
Mi történik a szellememben, az agyamban, a lelkemben, ha ilyen zenét hallgatok, vagy ha ilyen dallamokra táncolok?
“Add át magad” a fentebb látható zenéknek úgy, hogy a benső éberséged próbáld meg minél jobban felfokozni, méghozzá önmagadra fókuszálva. Itt és ott “nincsenek” ők, itt és ott csak “Te vagy”.
Számomra szinte az összes “modern zenei irányzat”, vagy feledtet, vagy elveszejt, vagy pedig felold, méghozzá úgy, hogy közben kikapcsol, vagy szórakoztat. Igen ám, de kikapcsolódni nem lehet. Aki kikapcsolódik az valamibe bekapcsolódik. Az a valami pedig a “MÁS”. Legfőképpen azokra a a zenékre mondom mindezt, melyek egykoron a kedvenceim közé tartoztak. És akkor még nem is beszéltünk az egzisztenciális szorongásról, a menekülésről és a karmakesergés szentimentális csimborasszójáról.
A zene egyébként rendkívül markáns szimbólum. Szinte tiszta metafizika.
Üdvözlettel:
A
Niki 🙂 A nők alkatukból kifolyólag sokkal könnyebben válhatnak saját és más személyek, vagy a világ által sugallt emócióknak a rabjává.
„Az emóció egy megbetegedett érzés. Minden emocionális állapot a megszállottság egy neme .” (László András)
Amikor az életfelettire való irányultság hiányzik egy ember életéből, legyen az nő vagy férfi, akkor feltételezhetnénk, hogy az ember valamiféle hiány állapotokba kerül és szenved, de ahogy László András írja nem ez történik:
„Amikor az ember megfeledkezik a lényegről, akkor nem egyszerűen az történik, hogy kimarad a legfontosabb, hanem a lényeg hűlt helyét valami más foglalja el.”
Ez a valami, ami átveszi az életfeletti helyét: az a profán, sötét alászálló erő, mint az említett Beatles koncertek is, ahol az „eksztatikus” felfokozott emocionális állapotokon keresztül (ahol a nők visítoznak, elájulnak, őrjöngenek) ez a valami más foglalja el a helyet.
Ilyen felvételek nézve, láthatóan ezek a nők nem ÖNMAGUK, és ebben felfokozott emocionális állapotban nyilvánvalóan ezeknek az erőknek a megszállása alá kerülnek.
Ha jól megfigyeled, a sikongató lányok mind tinédzserek. Tömören: egyfajta szexuális orgazmust éltek át, mivel ezek a ritmusok és az egyszerű dallam a szexus mélyrétegeit kavarja fel. Ehhez társult még az is, hogy a Beatle-k jóképű gyerekek voltak, híresek, nagy volt körülöttük a felhajtás, ez is izgatta a lányok fantáziáját, szóval az egész sikítozós jelenség a szexualitás legalsó, fizikális szférájához kapcsolódik. Egyfajta akusztikus poltergeist-jelenségnek mondanám (tudvalevőleg a poltergeist jelenség, “kopogó szellem” általában a nemi érés elején-közepén lévő tinilányok körül jelenik meg).
Volt / van egy két kísérlet arra, hogy a rock – alter zenét a tradicionális szemlélet szolgálatába állítsák. Ilyen volt pl. az ACTUS a 80-as évek végén, 90-es években. Ezek az alkotások viszont a jazz-től, meg a populáris zenéktől messze vannak. “Hivatalosan” a neofolk, neoklasszikus kategóriába sorolják.
Ez a mű pl. Eckhart mester egyik prédikációján alapul, zeneileg is elég erős (Hamvas Béla: Anthologia Humana -jában lefordította), tekintsünk el a képektől, nyilvánvalóan aki feltöltötte, nem igazán értett magyarul:
„A kezdetek kezdetén nem volt Istenem, magam voltam önmagam ősoka. Semmit sem akartam, semmi után nem sóvárogtam, puszta lét voltam, a magam valójának ismerője. Önmagamat akartam, ezenkívül semmi mást; amit akartam, az voltam, és ami voltam, azt akartam, és ott mentes voltam Istentől, mentes minden dologtól. Amidőn azonban szabad akaratomból kiáramlottam, és ezáltal teremtett lénnyé váltam, már lett Istenem.”
(A képek siralmasak!) 🙂
Kedves Atyafi és Viator!
Az a kor-társ benyomásom, hogy már nagyon unalmasak a mindenre rátelepedő “fordítottság” indíttatások, a gravitatív örvény felé vonzó “pusztító világerő”-nek (Bogár László) neoliberalizmus (kolbász) és neokonzervativizmus (ostor) arcai, mint a kortárs megkésettség és poros akadémizmus , szellemi értelemben véve, “veszett fejsze nyele” jellegű kifejeződései…
Fokozott szüksége volna, hogy minél több formát öltsenek a friss, előremutató, eredeti meglátások…
szerintem megérett az idő, hogy egy-egy kötetben megjelentessétek gondolataitokat…, és ha van érkezésetek, légyszíves küldjetek példányt.
Üdv,
Lehel
Jogos felvetés.
Tudom, hogy túl sok a blogon a lehúzó és örvénylő tendencia megjelenítése, de amíg az ember nem nem ismeri fel őket, addig nem tud tőlük elrugaszkodni.
“Friss, előremutató, eredeti meglátások….” -(talán a legfrissebb bejegyzés már ilyen)
Ezeknek valóban híján vagyunk. Mentségemre legyen mondva, hogy én csak egy sudra vagyok. Szellemi vezető hiányában nem lesznek előremutató kezdeményezések sem, mert mi már végérvényesen kigyógyultunk az alulról jövő népi kezdeményezés közkedvelt formulájából.
Egyébként, ha valaha is kiadnék könyvet, annak üres lenne minden lapja. Létezhet egy fehér lapnál erősebb szimbólum? 🙂
Üdvözlettel:
A
Szerintem ez a blog felfelé – jó értelemben – lóg ki a sorból (felhőből) 🙂
Köszönöm. De ennek ellenére nincsenek konkrét receptjeim. Az orvoslási lehetőségeken már túl vagyunk.
Lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam, éppen nagyrabecsülésemet szerettem volna kifejezni,
például szerintem Evolának ez a műve (Meglovagolni a tigrist) a lehető legaktuálisabb…
Mindig van egy nyitott ajtó…
Remek olvasmány!
Sajnos már a legeleje hegymászás, de szerencsére a közepe felé kisimul. 🙂
Nem szeretném túltolni a dolgot, de szerintem az ilyen “ködszurkáló” jellegű blog, mint ez, vagy a kiváló, magasszínvonalú hozzászólások, amit például Viator fémjelez – sokunk számára – pont azt a jellegű cselekvési irányt képviselik, amik révén erőt meríthetünk és megtalálhatjuk a kivezető kaput, akár egy olyan vérfagyasztó paródiában is, amikor az Amerika dinoszauruszt irányító Agy, ostorral szétveri a Közel-Keletet és kolbásszal Európát (Vö.: Conchita Wurst) 🙂
Kedves Lehel!
Egyetértek. Már korábban is jeleztem, hogy Atyafi blogja talán a legradikálisabban leválasztó karakterű tradícionális blog a neten. Ez néha azt a látszatot kelti, hogy ilyen radikális kirostálás után gyakorlatilag nem marad méltányolható szellemi tartalom körülöttünk. Ha a születésünk óta belénkpaszírozott áltudományos, dualista ostobaságokat (jobb esetben mellékes igazságokat) szerint ítélünk, akkor ez így is van. Ha viszont viszont feljebb mászunk a belső kilátónk lépcsőfokain kiderül, hogy mind a mai napig zenei, irodalmi, építészeti, akár vallási kincsek igazi tárháza van az orrunk előtt. Még ma is.
Kegyed radikálisan nondualista alapállása páratlan színvonalú tanulmányokat eredményezett, olyan területeken is, amelyeken eddig – tudomásom szerint – nem született írás.
Éppen ma délután vetettem fel Atyafinak, hogy mennyire nincs még (újra)lefektetve, illetve megalapozva a magyar identitás. Lehel mellett Baranyi Tibor Imre tett néhány lépést ez ügyben, A Magyar Hüperion is jó úton jár, de szükségét érezném egy – önmagán túlmutató – összefoglaló munkának “mit jelent az, hogy magyar?” ügyében. Miért?
1. Mert körülöttünk szinte kizárólagosan lunáris identitású népeket találunk (kisantant). Ebből két dolog következik. Egyik egy meglehetősen ócska és magasabb beintegrálhatóságra alkalmatlan sovinizmus. (“mi vagyunk azok, akiket a barbár finnugor hordák évszázadokig elnyomtak” (sic!). A másik egy kultúrantropológiai (bizonyos fokig konfesszionális vallási) előzményre épített pánszlávizmus (Cirill és Metód). Belátható, hogy ezekben az identifikációkban sokkal több lehetőség nincs is. Az efféle azonosságnak azonban van egy igen erős horizontális (ne mondjam elsodró) irányú ereje, kiváltképp, ha egy saját szoláris hagyományát megragadni képtelen magyar közösséget fog körbe.
2. A legtöbb európai etnosznál viszonylag könnyen megfogalmazható egy vérségi kollektivitásra épülő a nemzeti karakter, amely magyarra nem nagyon alkalmazható. Akik mégis megpróbálták igen bizarr eredményere jutottak (“a magyarságot lényegében nem érinti a Kali-júga hatása”) ??? Ebben kijelentésben egyből tetten érhető az erős neoprotestáns, végső soron az ószövetségi dualista befolyás. Még akkor is ha a felületen látszólag határozottan elutasítják az utóbbit. Egyre inkább terjed az “okkult” sovinizmus, amelynek persze még az okkultumhoz sincs sok köze, magasabb aspektusokról nem is beszélve, cserébe viszont erősen emocionális, szentimentális.
3. Mindenáron be akarják azonosítani a “magyar ősvallást”. Eddig azonban csak furcsa szinkretizmusokkal találkoztam (Arvisura, “sumérizmus”, stb.). Szerintem sokkal fontosabb lenne ehelyett a magyarság iniciatikus és nonduális hagyományának megragadása, amelynek nyomait leginkább a magyar népmesékben találjuk meg.
Szóval volna teendő, az egyre fokozódó létörvénylés közepette ezeknek a tisztázásoknak hallatlan jelentősége lenne.
Épp most olvastam. Talán időszerűbb, mint valaha, ha nem is vág ide szorosan. Jövő héten végre elolvasom Prohászka Lajos (nem Ottokár) könyvét.
“A modern Európa kialakulása magyar földön egy katasztrófáktól sújtott közösséget talált, s ebben a régi, lappangó ellentétek egyre jobban kiéleződtek. Kelet, amelyből egykor maga is kiszakadt s ahonnan magával hozta szellemének finitista irányát, testére zúdul és megsemmisítéssel fenyegeti nyugativá alakult életformájit. Hogy gátat vessen neki és védelemre szervezze azt, ami a régi, széttört gyepükön innen még megmaradt, nagy elszánással maga is segít azok széttörésében s kapuit sarkig kitárva Nyugat vándora előtt, sorsközösséget vállal vele, de ezzel viszont végkép áldozata lesz az ő végtelenségvágyának s ezért — nem maradván már egyebe — önnön testéből szelleméből kényszerül „gyepűt csinálni” most Nyugat ellen. A régi térbeli gyepűvonal ilyenformán mindinkább az egyéni lélekbe szorul vissza. Kívüle: már csupa bizonytalanság; mögötte viszont: az elesettség nyomasztó tudata. Azóta minden magyar magános, elárvult strázsa, sokszor maga sem tudva, kova és kihez tartozik; de meghúzódva lelki védővonala mögé, híven vigyáz és küzd, sokszor maga sem tudva, ki ellen —Kelet ellen, Nyugat ellen; — és nem tudva, miért, —mert nincs másképp, mert „így rendeltetett el”.
Ez a magyarság sorsa immár négy évszázad óta. S ebben az örökös hányattatásban vált mindinkább hontalanná, valóban „szellemi bujdosóvá” saját hazájában.”
“A magyar teljesítmény nem a tevékenységnek, legkevésbbé pedig racionális-célirányos tevékenységnek eredménye. A Nyugat megérzi ezt s ezért nem tekint bennünket a maga szelleméből valónak. Neki a „magyarok nemes népe” egy kissé mindig különös és korszerűtlen; még ha becsüléssel közeledik is felénk, akkor is valamelyest mindig ott lappang szemének sarkában a csodálkozás ránca. Ebből a szempontból
egyéniség híján való, ragadozó balkáni vagy Európán-kívüli népekkel is inkább tud „valamit kezdeni”, mivel ezek a saját szellemét másolják, mint velünk magyarokkal, akik sohasem kapcsolódunk be időszerűén a fogaskerék-világ folyásába és sértődve félrevonulunk
vagy éppen ellenszegülünk, ahol közreműködést vár tőlünk. Φάηιρ ανηοΐοιν μαπηςπεί δαπεόνηαγ άπεΐναι. A Herakleitos említette példaszó valóban ránk olvasható: ha jelen vagyunk is Európában, akkor is legtöbbször távol vagyunk tőle. Ámde amit általában hiányunknak szoktak tulajdonítani, abban éppen erő és lehetőség rejlik. Mégpedig nemcsak magyar, hanem európai szempontból is. Balgaság és megokolatlan elbizakodottság jele volna csak gondolni is arra, mintha a magyarságon dőlhetne el Európa sorsa: a globus Hungaricus szempontjának alkalmazása bizonnyal itt a legkevésbbé helyénvaló. De feltéve, hogy igaz is, amit legutóbb Keyserling (egyébként egészen felületes ismeretünkön alapuló jellemzésben) mondott, hogy a magyarság aligha fogja valaha is valamilyen emberileg jelentőssel megajándékozni Európát, akkor is joggal állíthatjuk, hogy megvan benne a jóakarat az emberileg jelentős iránt. Az a jóakarat, amelyről a múlt században, de főleg a világháború óta Európa többi részében mindinkább megfeledkeztek. Ε tekintetben a magyarság valóban hű beavatottja volt az európai szellemnek, hívebb, mint maga ez a beavató volt önmagához. Ez a jóakarat magában véve kétségkívül még nem életforma, bár több a puszta vitalitásnál is: célok szolgálatába szegődtetett, kiművelt, kultúrával átitatott vitalitás ez már, az életformának mintegy termékeny tája. De mint vitalitás: friss és még felhasználatlan erő.
Ezzel számolni érdemes és vele kapcsolatban hanyatlásról és végről beszélni mindenesetre alaptalan. S bízvást mondhatjuk, hogy ha nincs meg éppen itt, KözépEurópa szélén ez a jóakarat, Nyugat felé ágazó s mégis erős vitális gyökereivel, akkor maga ez a „Közép” is csakhamar olyan ellenséggel fog találkozni, amellyel szemben humánus életforma, de minden új életformakeresés is egyaránt erőtlen és veszendő lesz.
Ha Európára nézve az a végzet van megírva, hogy a barbárság szelleme végkép elöntse, mi nem tudjuk majd feltartóztatni, mint annyiszor a múltban. Mert a barbárság ma elsősorban nem fegyverekkel jön, hanem eszmékben, ezeknek pedig hatalmas népek és birodalmak is csak ideig-óráig állhatnak ellen, mi pedig a múlthoz és más népekhez képest megfogyatkoztunk és éket kaptunk a testünkbe. De a mi megértő jóakaratunkon fordul meg, hogy a barbárságnak egyre közelebb fenyegető felhőjét egyáltalán sikerüljön eloszlatni, mert
ha mi egyszer elbarbárosodunk és nem akarjuk többé a kultúra fényét és tisztaságát, akkor Európának minden ezirányú jóindulatú törekvése rajtunk fog megbukni és akkor erre a régi, „megszentelt oltárú” világrészre talán századokra sötétség borul.”
Prohászka Lajos: A vándor és a bújdosó
Nagyon jó és időszerű meglátások. Ha már Európa szóba került. Szerintem magától értetődő, hogy az ezeregynéhányszáz év óta óhajtott és lényegében soha meg nem valósult egységes Európa kizárólag egy birodalmi Európa lehet(ett volna).
A jelenlegi törvények nem teszik lehetővé, hogy a témát mélységében tárgyaljuk, de egy ennyire sokszínű “gens”-ekre tagozódó kontinentális közösség csak egyfajta “Natio Europaea” vertikális zártsága és horizontális nyitottsága alapján jöhetne létre. Ennek a princípiuma pedig – kézenfekvő módon – pedig a keresztény hagyomány lenne. Mivel azonban mind a rendi tagozódás (hierarchia), mind pedig a keresztény hagyomány gyakorlatilag elveszett, Európa valódi egyesítésére nincs esély. Ha valaha is létezett ilyen egyesíttettség, akkor az a transznacionalista (nem konnacionalista) Római Birodalom volt egykoron.
A rendi tagozódás tulajdonképpen a feje tetejére lett állítva. Ezért nincsenek ma már kvalitatív, tekintélyelvű szellemi vezetők. Vérszegények Európája. És egyesek, hogy élveznek anémiásnak lenni! 🙂
Ebből a gittegyletből mielőbb farolni kéne.
Igazából véve a magyarság eddigi legsötétebb időszaka korántsem a kommunizmus, hanem az elmúlt negyed évszázad volt. 1990-től napjainkig. És a centrifuga csak gyorsul…
Farolni kellene, de tudod… Két Magyarország van. Egyik Keletre, a másik 180 fokkal ellentétes irányba fordítja a fejét.
“s rendezni kéne közös dolgainkat” mondotta József Attila, de azt ő sem tudta megmondani, hogy vajon hogyan…
“Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani.” – ez ugyanis nagyon kevés…
És ráadásul őrzik a karám kapuját. Főleg most, hogy fontos a lovarda fekvése.
Köszönöm a gondolatébresztő és erősítő megjegyzéseket.
Nagyon sok fontos dolgot említettetek. A teljesség igénye nélkül reflektálnék.
Bárhova nyúlok a kultúrtörténetbe, voltaképp tendenciózusnak tűnő félremagyarázásokba botlok.
Például a nyilvánvalóan re-szakralizáló indíttatású sémita-zsidó krisztusi Evangélium, a szintén re-szakralizáló sémita iszlám szent könyv a Korán és a jóval korábbi turano-ind Evangélium, a Mahábharata üdvtörténeti mondanivalójában tulajdonképpen semmi különbség nem fedezhető fel (ennek semmi köze a krisnás, modernista ingyen könyvhöz)
A hindu, a turano-sumér, az ógörög, az egyiptomi Amon kultusz teljesen indokolatlan le-politestázása, viszont például a nyilvánvalóan principálisan dualista Ehnaton (és Nofertiti) monoteistának történő beállítása…(vö: a művészeti forma élettel telítettebbé válik, ami jelzi a látásmódbéli módosulás irányát)…
A Paradicsom mítosz, a Nimród körüli modernista kavarás, Káin és Ábel (letelepedett és pásztorkodó), a turano-sumér szakralitás (vö: Gilgames eposz) és az azt követő sémita-sumér (akkád, majd káld) elvilágiasodás (vö.: a művészeti forma naturalisztikussá válásával) problematikája, Apollón és Héliosz szimptomatikus összekeverése, Ábrahám-Ibrahim, Ehnaton-Mózes, a babiloni fogság-Babilon bedőlése, az Ószövetség viszonya Újszövetséghez…
A szellemi (spirituális) értelemben, nyilvánvalóan az elvilágiasodást kifejező jelenségek, mint a letelepedés, a városiasodás és az írásbeliség “fejlődésként” történő taglalása, ami egyenesen vezet egy szimbolikai káoszhoz….
Az aranykori, turáni primordiális Ég kultusznak modernista dualizmussá gyúrása (ezért kulcsfontosságú Nyikolaj Trubeckoj műve) és ezáltal az ősmagyar szakralitás egyfajta természet-kultusszá degradálása.., stb…
Tényleg jó lenne kitakarítani a narrációknak ezt az augiász-istállóját, mely zűrzavar, szerintem elsősorban a vonatkoztatási rendszerek tisztázatlanságából fakad…
Amúgy, szerintem jó jel, ha a Káli Júgá-ban egy nép pesszimista és bizonyos értelemben népszerűtlen, hogy egy – pillanatnyilag látens, de megmagyarázhatatlanul szívósan létező – nondualista / 🙂 /, szakrális látásmódú, primodiális ethosznak keményen kell küzdenie a fennmaradásáért…
Mindebből kifolyólag, magyar vonatkozásokban – minden nehézség ellenére – hosszabb távon, inkább hajlok a derűlátásra, mivel hiszek az idő/tér fölötti, aranykori gyökerű turáni áldást kifejező Ég szelíd, türelmes, csendes erejében…
Kedves Lehel!
Ha már felmerült a politeizmus témaköre , néhány további fontos megjegyzés ide kívánkozik. Nem kell átütő lényeglátás ahhoz, hogy az Ehnaton nevéhez fűződő monoteizmusként beálliított princípiális dualizmusban az Ószövetség monoteizmus előképét lássuk.
Könnyen belátható, hogy a különböző “izmusok” milyen pontatlanok a metafizikai tartalmak jelölésére.
Szerintem például egyáltalán nem eldöntött, hogy a tiszta nondualizmusra mely görög/latin kifejezés használható adekvát módon.
Ha a monoteizmust vesszük /dogmatikai megközelítés/ , akkor megállapítható, hogy ez a fogalom nem lépi át egy démiurgoszi/isvarai fensőbbség, lényegében egy szamszárai “előljáróság” fogalmi körét, tehát a mi szempontjaink szerint elfogadhatatlan.
A monizmus sokkal jobb lenne, e fogalom mögött azonban sajnos egy vagylagos kizárólagosság áll, emiatt szintén nem alkalmazható.
A tekintélyes Max Müller bevezetett egy nagyszerű fogalmat, amely megítélésem szerint a legalkalmasabb kifejezés lehetne a nondualizmusra. Ez a henoteizmus. Sajnos, úgy tűnik, hogy pusztán filológiai szempontokat vezérelték, emiatt a politeizmus /modernista félreértésből eredő fogalom/ ellentéteként használja ezt – az egyébként nagyszerű – kifejezést. Figyelmen kívül hagyta a görög “to Hen” /lényegében a “Rajta kívül semmi”/ kifejezés metafizikai perspektíváit, emiatt mindössze a politeizmus formális logikai ellentétpárját alkotta meg ezzel a kifejezéssel.
Összefoglalva, én a henoteizmus kifejezést találom legalkalmasabbnak az amoni nondualizmus jellemzésére. Mi a véleményed erről a kérdésről?
Ha már felmerült a Mahábharata, szívből ajánlom (ha még nem ismernéd) az alábbi könyvet. Köszönet Virág Lászlónak a fordításért.
Talán a legtisztábban nondualista Bhagavad-gíta kommentár.
A Trika saivizmust is a hiteles re-szakralizációs irányzatok közé sorolnám, külön érdekessége, hogy ismert formájában az iszlámnál is fiatalabb tradícionális irányzat.
Ez egy nagyon jó és fontos könyv. Bár egy kis hinduizmus előismeret nem árt.
Alapmondat benne:
A vágy köteleket szül.
Ez vonatkozhat a zenére is átvitten.
Na, nem okoskodom tovább. 🙂
Köszönöm, feltétlenül megnézem.
Kissé másfelé ment el a fórum (egyébként jó felé :)), de azért válaszolok.
Köszönöm szépen a sok választ. Sajnos nem elégítettek ki, de ez nem a hozzászólók hibája. Pont azért tettem fel ITT ezt a kérdést, mert arra számítottam, hogy pont ilyen “kommersz” válaszokat nem fogok kapni. Én is voltam rokkercsaj, meg mode-os, szóval a leírtak elég tiszták.
Valamilyen esszenciálisabb és “titkosabb”, nem fősodros megfejtésre számítottam volna, például valamilyen NLP-s hozzászólásra.
Engem ez a “megőrülős”, fül- és fejfogós visítozás gondolkodtat el. Én is csápoltam meg kiabáltam, de azért ennyire nem hülyültem meg. Ezért vagy az van, hogy én már egy rontott verzió vagyok és nem hat meg az ami még az előző generációkra mindent elsöprő erővel hatott, vagy az van, hogy akkor ott valami olyan dolog történt, bizonyos dolgoknak olyan konstellációja állt fenn, amivel nem vagyunk tisztában és aminek következménye a fejhangon való visítás….. (Ráadásul rendszertelen, mert mondjuk nem csak a refrénnél és nem mindenki egyszerre, hanem teljesen véletlenszerűen jön rá az egyedekre az őrület….)
Köszönöm a válaszokat, még egyszer!
Szerintem ezekre a kérdésekre nem létezik szabatos válasz.
Talán közrejátszott benne a tömegpsziché is és hát ne felejtsük el, hogy az emancipáció is turbófeltöltőként funkcionált.
Egyébként Te a “gyengébb”* nemhez tartozol?
*horribile dictu
Üdv A
Elnézve ezt a kislányt – aki kb háromszor halt meg a színpadon a nyálas kisfiú jelenlétében – vajon egy férfi mellett is így reagált volna? Aligha. ezek a fiúk a női lényben lévő “álnőre”, egyfajta “Doppelgänger”-re hatnak igazán.
Ö..
A Nikiből és a rokkercsajból mi jön le neked?
Na jó, mivel manapság ez nem egyértelmű; igen, nő vagyok.
🙂
Bocsánat, a “rockercsaj” elkerülte a figyelmemet. A Nikiből meg manapság csak sejteni lehet. 🙂
Akkor eddig két (állandó) hölggyel büszkélkedhetem, igaz nem is olyan régen volt egy átutazó Ági is. Ildi, Niki, Ági. Ildi azóta tiszteletbeli Ferenc lett. 🙂
Akárhogy is….
A fenti videót nézve (is) valamilyen űrt betöltenek ezek a zenekarok, egyének. A baj az, hogy napról napra és hétről hétre és évről évre mind nagyobb űrt hagynak maguk után.
😦
Az egyik legnagoybb kárt kétség kívül a zene csinál/ja/ta.
Hello!
Kivülállóként egy pár infot megosztanák:
Egy amerikai ismerőssel beszélgetve, kérdeztem rá a Rolling Stones zenekarra – mivel ők nekem mindig is negatív töltettűek voltak-, mondja el kb. miről szólnak a szövegeik.
Ő, mint egy hétköznapi ember, nem vallásos stb. azt mondta, hogy a legtöbb szövegük sátánista utalásokkal van tüzdelve.
A kinézetük is mefisztói, mintha alkut kötöttek volna az ördöggel és halhatalanok lennének lélek nélkül…
A Beatles hasonló, nem véletlen népszerűsítették őket.
Szövegeik visszafele olvasva is tartalommal bírnak, tiltott hangközöket használtak, amelyeket az egyház nem engedélyezett “sátáni” volta miatt. Azokat a frekvenciákat szólaltatja meg ami negatív erőket szabadít fel. Ezért lett zaklatott tőle az ember.
A teste önálló életre kell, tudattalanul…
Vajon miért sugároznak egész nap zajt mindenhonnan…
Nem hiába említette Platón is mely hangokat, skálákat kell használni.
Van még ilyen pár érdekesség, csak utána kell járni. Guénon is foglalkozik evvel a témával a Mennyiség uralmában.
Ártatlan kis dalocskának TŰNIK. 🙂
Nem tudok annyira englishül, de egy kicsi mefisztói alkunak is tünhetne, de ők csak szabadok szeretnének lenni, az ördög nyelve alatt…:-)
Az a száj lehet az ördög szájának szimboluma is, ami rajtuk keresztül szólal meg.
De ezeket csak belemagyarázom.
Pl.
https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Diabolus_in_Musica
Minden elöttünk van, csak látni kell nem nézni.
Hallani kell nemcsak hallgatni. 🙂
A pácban mindenki ( és minden) benne van!
“A tritónusz az egyetlen hangköz, ami 3 számot foglal magába. Maga a név 3 hangtávolságot jelent. A bővített 4-es hangköz, a bővített kvart is ő. A szűkített 5-ös, a szűkített kvint is ő. ”
“A tritónusz az a hangköz, amiben a legtöbb feszültség van. Hallgatásakor arra vágyunk, hogy konszonáns hangköz következzen.”
Ezek szerint a Beatles zenék is ezzel operálnak?
“Ezt az “Én, Ozzy,” C. könyvben olvastam Tony Iommy néha Tritonusban szólaltatja meg a gitárját ami a “sátán” hangja és ha az ókorban a zongorista véletlen kiadta ezt a hangot az emberek összeszarva rohantak ki a templomból. Elvan magyarázva de én elméletből hülye vagyok idézem:
A bővített kvart hangköz régi neve. Két,egymástól ilyen távolságra lévő hang együtt meglehetősen disszoszáns hangzást ad.” A netről lopva…
Ehhez nem túl jó a fülem, de véletlenül 1:31:04-től nem azokat a bizonyos tritónuszokat halljuk?
535. A modern populáris zenében nem az megy végbe, aminek minden igazi zenében végbe kell mennie – tudniillik a magasabb erők invokálásának -, hanem ennek éppen az ellenkezője: a legalacsonyabb és legsötétebb erők aktiválása.
536. A modern populáris zene rock, hard és metál változatainak lényege, hogy szubtilis ütéseket adnak le a szomatikus organizmus mélyrétegeinek irányában, amelyek a szomatikumban lekötött démonvilág felébresztését szolgálják
(Dr. László András Solum Ipsum)
Hátha még Nikinek is kielégítő lesz ez az igazán szabatos megfogalmazás, hogy mi is megy végbe a Beatles vagy akár Rolling Stones koncerten. 🙂
Persze lehet azért tovább csűrni – csavargatni tovább is a témát :), de nyilvánvalóan azért ez a lényege.
Kedves Niki!
Szerintem az 536. aforizma adja meg a legkielégítőbb választ.
Kissé utána néztem a Beatles-hatásnak. Azon a szinten, melyen Niki szeretné megragadni a témát, az égvilágon senki sem taglalta még. Neurotikus hatások, tömegpszichózis elégtelen magyarázatok. Bob Geldof mesélte, (aki maga is gyakorta járt Beatles koncertekre) hogy a koncerteken patakokban folyt a vizelet a padlókon. Szóval valami itt nagyon nincs rendjén…
Feltűnt viszont néhány érdekes körülmény.
1. Az együttes tagjai nem a férfiasságot sugározták. Inkább egy lázadó diák képzetét nyújtották, olyanokét, mint akiket most rúgtak ki a Kings College-ból.
2. Leginkább a serdülőkoruk végén járó (tehát még nem nő) lányokat érintette az a jelenség
3. Egyszer megkérdeztek egy egykori sikoltozót, hogy mit éreztek ilyenkor. Figyelj Niki, hogy mit válaszolt:
“Mert korlátlanul lánynak éreztem magam” (!) Ezen a nyomon is el lehet indulni.
4. És egy nagyon fontos körülmény a dalszövegek tekintetében. Ellentétben a korábbi szövegekkel, ahol általában egy párkapcsolat kibontakozása volt a fő téma, a Beatles már a elsősorban az éretlen nőiséget akarta önmagában felpiszkálni.
Lásd: http://www.azlyrics.com/lyrics/beatles/twistandshout.html
5. Beszédes jelenet látható az alábbi klipben. Persze ez egy forgatott klip, de nagyon sokat elárul a rejtett háttérről.
1:01-nél látható egy rész, ahol egy szőke csaj benyúl a ketrecen (!) és megérinti Ringo Starr vállát, majd gyorsan visszahúzza a kezét.
Nekem olyan érzésem van, mintha ez a lány a saját – ketrecbe zárt – démonjával kacérkodna. Mert – mint az köztudott – nagyon “édes” dolog a rejtekben lévő dolgokat felpiszkálni, egészen addig, míg ez a dolog teljesen fel nem szabadul.
Persze a dolognak számtalan olvasata lehetséges még. Engem azért az is érdekelne, hogy nőként hogyan vélekedsz erről a jelenségről.
… ha még hozzáfűzhető két hatással bíró, súlyosbító körülmény a 60-as évekből. az egyik a New Age térnyerése és a feminizmus tombolásának kezdete. 🙂
Én csak magyarul értek. Géczy Gábor mondja mindig, hogy ami magyar, az egyszerű, azt mindenki megérti, aki magyar.
Majd ha lefordítottam kiderül. 🙂
Bár első olvasásra érdemes kutatási alapnak hat.
Egyébként nem a szabados megfogalmazást hiányoltam, hanem a tartalmat.
Köszönöm szépen, Ildi.
A dalszövegre mutató link közben megszűnt. Itt megtalálható:
http://www.metrolyrics.com/twist-and-shout-lyrics-beatles.html
Kedves viator és mindenki!
Nagyon köszönöm!
A tritónuszt is köszönöm, bár eddig én csak szűk kvint vagy bő kvárt néven ismertem. A disszonanciája egyértelmű, de az új, hogy ilyen jelentőséget tulajdonítanak neki.
Ha nem túlzás az Atyafi által leírt “ha az ókorban a zongorista véletlen kiadta ezt a hangot az emberek összeszarva rohantak ki a templomból” mondat, akkor komolyan mondom, elég nagy kakiban ülünk abből a szempontból, hogy mennyire vagyunk hozzászoktatva a sátáni dolgokhoz. Majd’ 10 évig zongoráztam meg énekeltem és ez a hangköz már az elején sem hatott meg, csak simán disszharmónikusnak tartottam, valamint zenében éppen ezért nem használandónak. De az, hogy én sikítva meneküljek előle, az nincs. Van itt valaki, aki sikítva menekül, ha meghallja?
Másrészről ugyanilyen disszonáns a bővített kvárt is, azzal miért nincs baja senkinek.
Mindenesetre meghallgatok 1-2 mindenfélét és utána gondolkodok a fentieknek!
Hálás vagyok!
Üdv,
Niki
A mai világban meglátsz egy pornófilmet, attól se menekülsz…
Mivel annyit esett a szint, valamint hozzászoktattak, így senkinek fel sem tűnik.
Ilyen irányba is érzéketlen lett az ember.
Pont erről szól a Beatles stb. feladata, hozzá/rászoktatni.
Rászoksz a cigire, szívod. Azt mondod téged nem zavar, nincs rád hatással. Attól még mérgez.
Tudod a Hetedik című filmben mondja John Doe:
Halálos bűnnel találkozunk minden utcasarkon.
Eltűrjük reggel, délben, este….
Még sosem láttam meg pornófilmet…
A Hetediket sem.
Valamennyire azért tudja magát védeni az ember ha már van egy pici rálátása arra, hogy mire megy ki a játék.
Ameddig nem, addig persze nem. 😦
Amit írtam az egy idézet volt egy gitáros fórumról.
“De az, hogy én sikítva meneküljek előle, az nincs. Van itt valaki, aki sikítva menekül, ha meghallja?”
Az ókor, de még a középkor embere is jóval nagyobb érzékenységgel bírt ezeken a területeken (szubtilis befolyások). Minket (engem) már annyira átjártak ezek a tendenciák, hogy minden sejtünk (sejtem) színig van méreggel.
1. A tinilányok modern rajongása a „szépfiúk” után nem csak a zenében érhető tetten, ugyanez van színészeknél, főként az ún. celebeknél stb.
2. Ha diabolicitást emlegetünk a zene kapcsán, az inferioris erők megidézése még kifejezettebben igaz az ún. elektronikus zene ún. underground (már ez is beszédes név) válfajaira. Mellesleg az „underground” és „mainstream” között nem feltétlenül éles a határ, szóval az underground rég nem az „illegalitást” jelenti.
Nem csak arra a klisére gondolok, hogy az elektronikus zene „drogos zene”, mert a tudatmódosító szerek fogyasztása teljesen mellékes, noha az erre utalásoknak a zene terén (pl. csak címadásban) se szeri, se száma. Itt is „a disszonancia az új norma”, sőt teljesen természetesek a zavaros sámánisztikus elemek, horrorisztikus megoldások, sokkhatások, és ami a címadásokat, előadók neveit, irányzatok elnevezését illeti, szintén teljesen leplezetlenül, sőt mondhatni lelkesen a zuhanást, alsórendű pszichizmust, öntudatvesztést preferálják. Ugye, a sátánistának indult death/black metal egy idő után önmaga paródiájába fordult, viszont az elektronikus zenei műfajokban manapság (manapság! már vagy harminc éve…) fel sem merül, hogy ezzel a divatos „démonias” irányultsággal valami baj lenne.
Példákat inkább nem linkelek, mert nem kell meghallgatni egyiket sem, a „tritonus” ezekhez képest dajkamese volt. A lényeg az, hogy beszédes a címadás, gyakori szavak: pl. sötét, fekete, kísértet, gyilkos, őrült, éjszaka, vagy pl. zuhanás, széthullás, elveszett. Sok előadó meg egyenesen olyan „hangzatos” neveket választ magának, mint törés, dementia, mizantróp, korrupt, delírium, szubverz. Azt meg már meg nem is részletezem, hogy mennyire népszerűek a zenéikben a banshee-szerű női vokálok. A vokálok által megszólaltatott, általában töredékes, de sámánisztikusan recitált szövegek is érdekesek tudnak lenni.
Külön megjegyzem, hogy szokás szerint a vulgáris „kritikusok” ott követik el a hibát, hogy alles zusammen megbélyegeznek egy-egy irányzatot, zenét stb. Pedig ritkán direkte „sátánista” egy zene, ha a köznapi értelmet nézzük, mert az ördög sosem patával-lófarokkal jelenik meg. Egy-egy szám első hallásra nagyon hangulatos is lehet, a felszín alatti, szubtilisebb „igen is, nem is” befolyásolás a baj.
“Külön megjegyzem, hogy szokás szerint a vulgáris „kritikusok” ott követik el a hibát, hogy alles zusammen megbélyegeznek egy-egy irányzatot, zenét stb. Pedig ritkán direkte „sátánista” egy zene, ha a köznapi értelmet nézzük, mert az ördög sosem patával-lófarokkal jelenik meg. Egy-egy szám első hallásra nagyon hangulatos is lehet, a felszín alatti, szubtilisebb „igen is, nem is” befolyásolás a baj.”
Ez pontosan így is van. Az ördög sosem úgy érkezik, ahogy azt a többség elképzeli. Pontosan az az ördögi, ami egyáltalán nem tűnik ördöginek. A sátán Isten majma. Ki angyalt játszik: ördögöt alakít. És akkor el is érkeztünk “a majdnem igaz” területére. 🙂
Igen, pontosan.
Eperjes Károlynak volt egy elég esszenciális mondata kb. 5 évvel ezelőtt az akkor világra, ami természetesen a mai világra is érvényes: “Az ördög egyre csinosabb.”
Ez kedvemre van. “Az ördög egyre csinosabb.” Le is mentem. Köszönöm.
Ezt köszönöm!
Nekem egyébként volt olyan hifi az autómban, ami majd kinyomta a szélvédőt. Természetesen jazz-re volt kihegyezve a dolog. A mélynyomótól mellkasi szorításom, légszomjam és ritmuszavarom lett. Ki is szereltettem.