2015.07.26. Ildinek…
Véletlenül leltem rá és az eset pikantériája, hogy csak azért néztem meg, mert egy kommentelő ezt írta róla:
“Hát.. Erre nem igazán lehet nagyon mit mondani. Csak pusztán annyit, hogy ez a film teljesen fura… Unalmas is volt valamilyen szìnten… Az emberek úgy viselkedtek mint az élő zombik… Végig néztem csak azt nem tudom hogy minek…. 5 ből 2 pontot adok a filmre…”
Mikor megnéztem a fenti hozzászólást elhelyező hölgy -magán messze túlmutató- profilját, már tudtam is, hogy érdemes lesz erre a filmre időt szakítanom. Manapság ezt az utat járom ( az ellenkezőjét, mint amit a korszellem megkívánna) és úgy tűnik, hogy szinte kivétel nélkül beválik.
Egyébként beteges dolognak tartom, mikor valaki szellemi alkotásokat pontoz. A semmi ágán nem egy kiemelkedő alkotás, mert a a sivatag közepén még az állott víz is forrásvíznek tűnhet. A semmi ágán számomra egy kedves jövevény, melyben nagyon sok minden bele szorult. A semmi ágán… Már a cím is egy telitalálat.
atyafipeca.hu 
Súlyos film… 5-ből 5.
Pontoztam, mert valahol mégiscsak a véleményemet tükrözi 😀
Köszönöm 🙂 , a filmet ismerem, figyelemreméltó mondanivalót hordoz és jó kortüneti bemutatás is.
A cím „magyarítása”valóban nagyon jó, csak feltételezem, hogy József Attila soraiból idézték.
„A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok”
Az emberek többsége a lényeg meglátására ma már egyszerűen képtelen, mert „szemüket por fedi”, nem csak egy valami „mást” bemutatni igyekvő filmet nem ért, hanem semmit, de semmit a valóságból. (Bekii leányzó, tipikus kortünet, nyugtázhatjuk, hogy ma több esélye van megmutatkozni, érvényesülni, észt osztani a sötétségben tapogatózó vakok tömegének, mint a világosságra igyekvő, látó keveseknek. No, de se baj … 🙂 )
A filmet újból megnézve… a létesülés általi tapasztalásban azt egész megnyilvánuló külső világ, benne a személyek, az események, a tárgyi formák, jelenségek stb. egyszóval minden, egymáshoz mindig szorosan kapcsolódik, de végső soron csakis az azt tapasztaló alannyal áll összefüggésben, még akkor is ha azokat ütközésként éli meg.
„A legapróbb részlet sem lehet véletlen.
Mivel személyként én is Istenben vagyok, életemnek egyetlen legapróbb mozzanata sem választható egy Teremtő aktivitástól egy Teremtő akaratról. Semmi nem lehet véletlen, még az sem ami személyként történik velem.
Isten az én végső szubjektivitásommal azonos, ami azt jelenti, bármely mozzanat nem lehet a véletlen műve, lényegileg az én akaratom.
Ezek a megállapítások, különös erőt kell, hogy adjanak, ahhoz, hogy az ember az életet, a világot és a tudati létet az ember megfelelően kezelje.
Nem nehéz ezt belátni, de mégis a személyes létben az embert szokták meglepetések érni. A dolgok, a mozzanatok, az események ütközésben vannak a személyes elvárásokkal, vágyakkal, reményekkel és félelmekkel. Ez magától értetődő, hiszen a személyes lét kondicionált lét, ezt a kondicionáltságot viszont nem tudom első menetben közvetlenül saját kondicionáltságként megragadni, hiszen kénytelen vagyok szembesülni heteronokkal.
Maga ez a szemlélet egy különös erőt kell, hogy adjon és egyben egy indíttatást is a törekvésre, méghozzá abban az értelemben, hogy úgy ragadjam meg életemet, hogy ezt a másságot, azt, ami ütközik, képes legyek megszüntetni. Ehhez azonban elsősorban önmagamat kell megváltoztatni, méghozzá a felfelé való meghaladás értelmében.”
(Virág László)
A semmi ágán….
József Attillának van még egy költeménye, amely meghökkentően, szolipszisztikus tartalommal bír, bár talán a tragikomédia meghaladásáig, megoldásához, az Abszolút Lét tételezéséig nem jut el benne, de mégis messze jut:
MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:
„Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”
És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!…
Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!…
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok –
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?…
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
József Attila a létet nagyon zaklatottan élte meg, versei kétségtelenül tükrözik annak a feszült, ellentmondásokkal teli állapotnak a „kiírását”, hogy érzi önmaga a periférián és a lét centrumában is jelen lehet. Szenvedésekkel megélt életével, és viszonylag korai halálával mondhatjuk, valahol elakadt és nem tudta meghaladni azt a küzdelmet, amit a lét két megnyilvánulásával vívott. Az idézett verse is azt tükrözi és megállapíthatjuk azt talán, hogy közel járt az Egyetemes Alany valamiféle felismeréséhez.
Ennek a filmnek a főszereplői, József Attila és mindenki, aki törekszik valami „többre” ugyanazt az ellentmondást igyekszik feloldani, vagyis az élet egyetlen küzdelme az, hogy belül egyrészt úgy érzi önmaga lehet a világ középpontja, másrészt a világ folyamatosan azt mutatja, hogy ez nem így van, mert bizony a világ a középpont. Szeretnénk azt, hogy a világ igazodjon hozzánk, de maga a világ is épp ezt várja el tőlünk. Egyszerre vagyunk a világ közepén és annak a szélére sodródva, legnagyobbként és legkisebbként, megnyilvánultan és meg nem nyilvánultan
… nehéz ezt viselni 🙂