Julio Cortázar

2015.07.30.

Amikor Az összefüggő parkokat olvastam, akkor Az összefüggő parkokról kellett olvasnom. Mikor az akváriumom üvegjén keresztül, elmerengve farkasszemet néztem a garnélarákokkal, akkor még aznap este az Axolotl c. elbeszélés fogadott és mikor a jelenlegi impotens Európát egy egy olyan házhoz hasonlítottam, melynek lakói önként és dalolva adják át másnak a kilincset: máris Az elfoglalt házat lapozgattam. És akkor még nem is beszéltem a Dulimanókról és a fámákról…

“Mindennapos feladatod, hogy meglágyítsd magad körül a falat, mindennapos feladatod, hogy utat törj magadnak a ragacsos tömegben, amely világnak nevezteti magát, hogy nap mint nap találkozz ezzel az undorító nevű üveghasábbal, és a kutya elégedettségével érezd, hogy mindent a helyén találsz: melletted ugyanaz az asszony, ugyanaz a cipő, ugyanaz a fogpaszta ugyanazzal az ízzel, szemközt ugyanazok a szomorú házak, s a kopott, koszos ablakkeretű Hotel de Belgique feliratú ház változatlan mélabúja.

Hogy mint rosszkedvű bika beleöklelj az átlátszó tömegbe, melynek a közepén tejeskávét iszunk, és széthajtogatjuk az újságot, hogy megtudjuk, mi történik az üvegfal többi szögletében. Hogy letagadd: a kilincs lenyomásának ünnepélyes aktusát -azt az aktust, amely mindent megváltoztathatna- a mindennapos reflex hideg hatékonyságával teljesíted. Viszontlátásra kedves, minden jót. Hogy ujjaid közé szorítsd a kiskanalat, érezd a fém lüktetését, gyanús figyelmeztetését. Milyen fájdalmas megtagadni egy kiskanalat, megtagadni egy ajtót, megtagadni mindazt, amit a megszokás már elég puhává nyaldosott. És mennyivel könnyebb elfogadni a kiskanál egyszerű kérését, és felkavarni a kávét.

Nem mintha baj volna, hogy a dolgok naponta ránk találnak, és hogy mindig ugyanazok. Hogy ugyanaz az asszony van mellettünk, ugyanaz az óra, és hogy az asztalon levő nyitott regény újra ott mászkál a szemüvegünk lencséjén; miért is lenne baj? “De mint megvert bika, lesunyt fejjel neki kell lódulnunk az üveghasáb közepéről egy másik közeg felé, amely közel van hozzánk, és elérhetetlen, mint a picador a bika közvetlen közelében. Azzal gyötörnünk a szemünket, hogy nézze azt a valamit, ami az égen úszik, és álnokul elviseli a nevét, azt, hogy felhő, és az emlékezetünkben nyilvántartott képe mását. Ne hidd, hogy a telefon, majd azt a számot kapcsolja, amit valójában szeretnél. Miért is kapcsolná? Csak az történik, amit már megszerveztél, elrendeztél, a reményed szomorú tükörképe ez, az asztal tetején vakaródzó, hidegtől reszkető majom. Verd szét a fejét ennek a majomnak, fuss a középponttól a falnak, törj utat magadnak. Ó, milyen szépen énekelnek a felső emeleten! Van fent is egy emelet ebben a házban, ahol más emberek élnek, akiknek sejtelmük sincs az alsó emeletről, pedig mindannyian az üvegfalon belül vagyunk. És ha hirtelen a ceruza oldalán megáll egy légy és lüktet, mint a hamvadó tűz, nézd meg jól, én megnézem, én kitapogatom a parányi szívét és hallom őt, ez a légy visszhangzik a megdermedt üvegmasszában, még nem veszett el minden.

Amikor kinyitom az ajtót, és kidugom az orrom a lépcsőházba, tudom, hogy lent kezdődik az utca; nem a már elfogadott látvány, a jól ismert házak, sem a szemközti szálloda, hanem az utca, maga az utca, ez az élő pagony, ahol minden pillanat úgy borulhat rám, mint a magnólia, ahol a pillantásom nyomán arcok születnek, amikor néhány lépést előrébb haladok, s a könyökömmel, a szempillámmal, és a körmömmel gondosan nekifeszülök az üvegfalnak, és kockára teszem az életem, miközben lépésről lépésre haladok az utcasarok felé, hogy megvásároljam az újságot.”

Dulimanók és fámák (1962)

http://moly.hu/konyvek/julio-cortazar-az-osszefuggo-parkok