Nem nagyon szokás feltöltött előadásokhoz hozzászólni, de most kénytelen vagyok néhány gondolatot ezzel a felvétellel kapcsolatban megosztani.
A ciklikus világkorszakokkal, az alászállással és az emelkedéssel kapcsolatok divatos elméletek garmadáját olvashatja a kereső ember. A fenti megközelítés azonban oly’ mértékben egyedülálló, és tiszta, hogy még csak hasonlóval sem találkozhatunk. Így kell 46 percben elegáns kegyelemdöfést adni minden pre- és posztmodern szemléleti deviációnak.
Az, hogy László András képes volt a Hagyomány princípiumait ilyen tisztán újrafogalmazni, annak a jelentősége gyakorlatilag felbecsülhetetlen. Azt hiszem nem túlzok ezzel a megállapítással. Az Önmaga(m), az auton, a heteron, a tudat és ezek relációjának doktrínái olyan szilárd támpontokat nyújtanak, amelyeknél elképzelni sem tudok magasabbat és hitelesebbet a jelenlegi korban (tudatállapotban).
Nagyjából 200 hangfelvételem van tőle, ez az előadás – jelentőségét tekintve – mindenképpen az első ötben van.
Elemi erejű megfogalmazás és felismerés, hogy semminek sincs értelme, csak ha autonként értelmezem, legyen egyébként bármilyen ősi tanítás, az csak holt betű vagy üres szó marad. Ki ne ismerné azt a típust, aki büszke olvasottságára, műveltségére (ún. „tudására”), mégis a vele való beszélgetésből vagy tőle származó megnyilvánulásokból kiderül, hogy semmit sem _ért_ abból, amit fölhalmozott. Időbe telt, míg rájöttem, hogy nem az számít, mennyit olvasok.
Ide tartozik még, amit László András, Guénon és mások is megjegyeznek, hogy az archaikus karakterű nyelvekről nagyon nehéz bármit is a modern karakterű nyelvekre átültetni. Pl. a „nagy tárgyi tudású” emberek doktrinális alapok híján akaratlanul is a saját értelmezüket viszik a szövegekbe.
Lényeg, hogy bármiről is beszél vagy gondolkozik az ember, akármilyen „magasröptű” a téma („a lét nagy kérdései”, „a világ keletkezése” stb.), amíg az puszta „ismeretanyagként” merül föl, tkp. semmi lényegesről se beszél. Sajnos ez mindenre igaz, László András is megjegyzi, hogy az egyes számban való értelmezés ellenére is vannak, akiktől azt hallani vissza: „László András azt mondta magáról, hogy ő Isten”. Ismeretanyag nekik egy előadás is. Félreértik már a célt is, hogy önmagam helyett ne másról beszéljek vagy gondolkozzam, hanem önmagam viszonylatában vessek föl mindent, a legapróbb dolgoktól kezdve a szentiratokig.
Ezt magam is így látom.
Van valami “hátborzongató gyönyörűség” abban, ahogy az embert “megtalálja” egy könyv, vagy csak egy elhangzott mondat. Ha “valaki” úgy olvas pl. Evolát, hogy közben a megpróbálja azt felvinni arra a bizonyos magaslesre, akkor igen elgondolkoztató és magukon túlmutató összefüggések és analógiák tárulhatnak fel előtte. Ha képtelen arra, hogy ezt megtegye, akkor akaratlanul is belegubancolódik a saját maga által megszőtt hálóba, ami arra még éppen megfelelő, hogy nagy nyilvánosság előtt szép kerek és összetett mondatok berkein belül fejtse ki a közönségnek azt, ami kifejthetetlen és elmondhatatlan. Az Egyedüllét Valóságát csak nagyon kevesek tudják megfelelően értelmezni. Persze egy idő után “a kevesek”, mint kifejezés is értelmét veszti és olybá tűnik a világ, mint amikor valaki 8000 méter magasból megpróbál rátekinteni egy hegyre, mely magas nézőpontjából kifolyólag már teljesen beleolvad az azt övező síkságba. A hegyek bizonyos magasságból eltűnnek. Csak egy dolog van, ami még azontúl is megmarad. Az egyedüllét valósága. Be is fejezem, mert a végén még én is olyan hálóba fogok beleragadni, amit én szőttem a saját magam számára.
A “mennyit olvasni” már önmagába véve egy degradáció. A “mit olvasni” viszont már jobban hangzik. Keveset olvasni, abból is csak azt, ami keveseknek szól és szólhat és ami nehezen adja magát. Mondjuk 2 polcnyi JÓL KIVÁLOGATOTT könyv már untig elég ahhoz, hogy az ember egy biztos ugródeszkát tudjon a lába alatt.
atyafipeca.hu 
Nem nagyon szokás feltöltött előadásokhoz hozzászólni, de most kénytelen vagyok néhány gondolatot ezzel a felvétellel kapcsolatban megosztani.
A ciklikus világkorszakokkal, az alászállással és az emelkedéssel kapcsolatok divatos elméletek garmadáját olvashatja a kereső ember. A fenti megközelítés azonban oly’ mértékben egyedülálló, és tiszta, hogy még csak hasonlóval sem találkozhatunk. Így kell 46 percben elegáns kegyelemdöfést adni minden pre- és posztmodern szemléleti deviációnak.
Az, hogy László András képes volt a Hagyomány princípiumait ilyen tisztán újrafogalmazni, annak a jelentősége gyakorlatilag felbecsülhetetlen. Azt hiszem nem túlzok ezzel a megállapítással. Az Önmaga(m), az auton, a heteron, a tudat és ezek relációjának doktrínái olyan szilárd támpontokat nyújtanak, amelyeknél elképzelni sem tudok magasabbat és hitelesebbet a jelenlegi korban (tudatállapotban).
Nagyjából 200 hangfelvételem van tőle, ez az előadás – jelentőségét tekintve – mindenképpen az első ötben van.
Ezt magam is így gondolom.
Elemi erejű megfogalmazás és felismerés, hogy semminek sincs értelme, csak ha autonként értelmezem, legyen egyébként bármilyen ősi tanítás, az csak holt betű vagy üres szó marad. Ki ne ismerné azt a típust, aki büszke olvasottságára, műveltségére (ún. „tudására”), mégis a vele való beszélgetésből vagy tőle származó megnyilvánulásokból kiderül, hogy semmit sem _ért_ abból, amit fölhalmozott. Időbe telt, míg rájöttem, hogy nem az számít, mennyit olvasok.
Ide tartozik még, amit László András, Guénon és mások is megjegyeznek, hogy az archaikus karakterű nyelvekről nagyon nehéz bármit is a modern karakterű nyelvekre átültetni. Pl. a „nagy tárgyi tudású” emberek doktrinális alapok híján akaratlanul is a saját értelmezüket viszik a szövegekbe.
Lényeg, hogy bármiről is beszél vagy gondolkozik az ember, akármilyen „magasröptű” a téma („a lét nagy kérdései”, „a világ keletkezése” stb.), amíg az puszta „ismeretanyagként” merül föl, tkp. semmi lényegesről se beszél. Sajnos ez mindenre igaz, László András is megjegyzi, hogy az egyes számban való értelmezés ellenére is vannak, akiktől azt hallani vissza: „László András azt mondta magáról, hogy ő Isten”. Ismeretanyag nekik egy előadás is. Félreértik már a célt is, hogy önmagam helyett ne másról beszéljek vagy gondolkozzam, hanem önmagam viszonylatában vessek föl mindent, a legapróbb dolgoktól kezdve a szentiratokig.
Ezt magam is így látom.
Van valami “hátborzongató gyönyörűség” abban, ahogy az embert “megtalálja” egy könyv, vagy csak egy elhangzott mondat. Ha “valaki” úgy olvas pl. Evolát, hogy közben a megpróbálja azt felvinni arra a bizonyos magaslesre, akkor igen elgondolkoztató és magukon túlmutató összefüggések és analógiák tárulhatnak fel előtte. Ha képtelen arra, hogy ezt megtegye, akkor akaratlanul is belegubancolódik a saját maga által megszőtt hálóba, ami arra még éppen megfelelő, hogy nagy nyilvánosság előtt szép kerek és összetett mondatok berkein belül fejtse ki a közönségnek azt, ami kifejthetetlen és elmondhatatlan. Az Egyedüllét Valóságát csak nagyon kevesek tudják megfelelően értelmezni. Persze egy idő után “a kevesek”, mint kifejezés is értelmét veszti és olybá tűnik a világ, mint amikor valaki 8000 méter magasból megpróbál rátekinteni egy hegyre, mely magas nézőpontjából kifolyólag már teljesen beleolvad az azt övező síkságba. A hegyek bizonyos magasságból eltűnnek. Csak egy dolog van, ami még azontúl is megmarad. Az egyedüllét valósága. Be is fejezem, mert a végén még én is olyan hálóba fogok beleragadni, amit én szőttem a saját magam számára.
A “mennyit olvasni” már önmagába véve egy degradáció. A “mit olvasni” viszont már jobban hangzik. Keveset olvasni, abból is csak azt, ami keveseknek szól és szólhat és ami nehezen adja magát. Mondjuk 2 polcnyi JÓL KIVÁLOGATOTT könyv már untig elég ahhoz, hogy az ember egy biztos ugródeszkát tudjon a lába alatt.