2015.09.03.
Az angolok átkozottul keményen bántak velünk. Dühödt támadásaikkal igyekeztek a ringbe szorítani bennünket, de mi visszacsaptunk, ahol csak tudtunk. Ezekben a nyárvégi és őszi hónapokban huszonegy Spitfire-t, három Blenheimet és egy Hurricane-t lőttem le. Bármilyen kíméletlen is volt azonban a háború, azt állíthatom egy pillanatra sem szegtem meg a lovagiság íratlan szabályait. Távol minden érzelgős álhumanitástól, mindig tartottuk magunkat ahhoz az íratlan törvényhez, hogy a védtelen ellenfelet meg kell kímélni. A német tengeri mentőszolgálat a csatornában úszó Tommykat éppen úgy kihalászta, mint a németeket. Lelőni egy ejtőernyővel leereszkedő pilótát, nos, ez elképzelhetetlen barbárság lett volna. Még ma is jól emlékszem arra, amikor erről Göringgel szót váltottam…
A marsall azt fejtegette, a vadászrepülőknél a harcban megsemmisült anyagnál sokkal fontosabbak a gépeket uraló harcosok. Az általunk lelőtt brit repülőgépeket az ellenfél könnyebben tudja pótolni, mint a pilótákat. Dehát ez nálunk is így van, minél tovább tart a háború, annál inkább. Göring ezután, a témát kihegyezve a következő kérdést tette fel: “Mit tartana ön egy olyan parancsról, miszerint a légiharc során ejtőernyővel kiugrott ellenséges pilótákat le kellene lőni?” Erre így válaszoltam: “Én ezt közönséges gyilkolásnak tartanám, birodalmi marsall úr, és megpróbálnék egy ilyen parancsnak ellenállni.”
Göring akkor -a kezét a vállamra téve- így szólt: “Éppen ezt a választ vártam magától, Galland.” Hadd tegyem hozzá: Már az első világháború idején is felmerültek hasonló gondolatok, de éppen úgy, mint most, a vadászrepülők a leghatározottabban visszautasították. Igazából nem ismerem ennek a beszélgetésnek a hátterét. Azt sem tudom valahonnan valakik ösztönözték-e egy ilyen parancs kiadását. Ha bárhol lett volna ilyen elképzelés, akkor az csak olyanoktól származhatott, akiktől idegen volt a katonabecsület, a lovagiasság elemi szabályainak a betartása… Azt viszont állíthatom, ez a téma a német légierőnél soha nem volt valóságos, még akkor sem, amikor a légiháború a későbbiekben kegyetlen formákat öltött.
Máskülönben a “lovagiasság” különleges jelentőségét egy későbbi, 1941 nyarán történt epizód is bizonyította. A történet szereplője Douglas Bader, az angol Királyi Légierő “Wing Commander”-e, ezredparancsnok, akkoriban Anglia legsikeresebb, ünnepelt vadászpilótája. Egy csatorna feletti légiharcban Pas de Calais fölött lelőtték. Hogy ki szedte le őt, az egyértelműen soha nem bizonyosodott be. Miután fogságba esett Bader szerette volna megtudni, ki győzte le őt; személyesen is meg akart vele ismerkedni. Gyötrő volt számára az a gondolat, hogy netán egy tizedes volt az illető. Tizedes? Nos, az valóban nem lehetett. De lehetett bárki altisztjeink közül, akik között kiemelkedő vadászok voltak. Azon a napon különben én is kilőttem Bader kötelékéből két Spitfire-t. Teljes biztonsággal azonban nem volt megállapítható ki szedte le őt. Így aztán -nehogy Bader belebetegedjen- az ezredtagok közül kiválasztottunk egy jókiállású, szőke, fiatal főhadnagyot, akit legyőzőjeként mutattunk be neki. Bader kellemesen meglepődött és szívélyesen kezet rázott vele.
A saját lelövését ő maga így mondta el: “Egyszer csak látom, hogy fémdarabok szakadnak le a gépemről. Az orrát leadta, s a “fűrészemnek” úgyszólván a hátsó része sem maradt meg. Tehát ki kellett ugranom. Könnyebb volt ezt mondani, mint megtenni, mert a gép függőlegesen pörgött és forgott, mint egy búgócsiga. Felhúztam magam, az egyik lábam már kint volt, a másik, a jobb, a művégtagom keményen beragadt. Én csak húzom, de a gép is húz. Végre sikerült. A levegőben vettem észre, hogy hiányzik a jobb lábam. Az a géppel együtt zuhant le. Az ejtőernyő kinyílt, a földet érés azonban igen fájdalmas volt, mert Bader levált bal lába (az is művégtag volt) súlyos zúzódást okozott a mellén. Ez a bal láb fémprotézis volt, akárcsak a jobb. Sebesülten vitték be a St. Omer-i kórházba. Alighogy lefektették mindjárt a műlábait kereste. Az egyik oda volt támasztva az ágya mellé. Kérésére megkeresték neki a másikat is a gép roncsai között. Meg is találták, de elgörbült, eldeformálódott állapotban, ám az ügyes kezű szerelőim ismét rendbe tették. Bader ennek nagyon megörült…
Bader szenvedélyes repülő hírében állt. Amikor egészen fiatalon, 1931-ben egy szerencsétlen balesetben mindkét lábát elvesztette, nem nyugodott bele, hogy eltiltsák a repüléstől. A háború kitörésekor nagy nehézségek árán kiharcolta, hogy bevegyék a Királyi Légierőbe…
Egy napon eljött hozzám az 1. repülőosztály parancsnoka és jelentette, milyen “sast” fogtunk. Fellelkesülve mondta: “Önnek meg kell ismernie!” Egy másik napon, amikor Bader törött bordái úgy-ahogy összeforrtak, a St. Omer-i kórház bejárata elé gördült az általam használt reprezentációs Horch kocsim. Egy kísérő tiszt és egy őrmester hozta el Badert. Az ezredtörzsnél összegyűlt parancsnokok és a beosztott tisztek teára várták a brit vendéget, aki -nyilván a fogadtatás nagyvonalúságától- szemmel láthatóan meglepett és megindult volt. Gyanakvása csak lassan oldódott és ezt az ő kedves és megnyerő egyénisége ellenére sem tudta leplezni…
A beszélgetés során később Bader némileg nyitottabb lett. Egy kis körsétára invitáltam, mondván nyugodtan nézzen körül nálunk. Ezt a javaslatomat látható érdeklődéssel és szívesen fogadta. A reptéri szemle alatt az egyik műlába, az, amelyiket a roncsok közül kikotortak és rendbehoztak úgy csikorgott, akár egy páncélos harci jármű. Bader ekkor váratlan kéréssel fordult hozzám: megtennénk-e hogy üzenetet juttassunk el Angliába, amelyben megírná a fiainak és a feleségének, hogy jól van és küldjék neki el a tartalék műlábait, továbbá egy jobb egyenruháját, s a tartalék pipáját, jó adag dohánnyal együtt…
Figyelmét felkeltette repülőterünk mesteri álcázása. Hosszú, részletekbe menő beszélgetésbe bonyolódtunk technikai dolgainkról. Ő a Messerschmittet, mi pedig a Spitfire-t dicsértük. Megkérdezte beülhetne-e az én gépembe. “Miért ne” -mondtam. Mindent hajszálpontosan elmagyaráztatott, aztán a gépem kabinjában ülve Bader hozzám hajolt és megkérdezte: “Akar Ön nekem örömet szerezni?” Erre azt feleltem: “Szívesen, ha megtehetem.” -Szeretnék életemben legalább egyszer egy Messerschmittel repülni. Csak egy iskolakörről lenne szó….” Közben mosolyogva élesen a szemembe nézett. Majdnem elgyengültem. “Ha az Ön kérését teljesíteném -feleltem neki-, attól kellene esetleg tartanom, hogy meglóg és akkor én kénytelen lennék maga után repülni, mert hiszen most, hogy megismertük egymást, többet már nem lőhetnénk egymásra…”
Szívélyes búcsút vettünk egymástól és visszavittük a kórházba. Ezt követően azonnal kapcsolatba léptem Göringgel. Tájékoztattam a lábát vesztett brit parancsnokkal történt találkozásunkról, egyúttal beleegyezését kértem a tartalék műlábak elküldése ügyében. Göring gondolkodás nélkül belegyezett… A nemzetközi tengeri segély hullámhosszán hamarosan rádiókapcsolatba léptünk a Királyi Légierővel. Felajánlottunk egy berepülési sávot partközeli repülőtéren leszálló brit gép részére, amely mindent elhozott, amire Badernek szüksége volt.
Aztán egyszer csak Bader eltűnt. Az egyik éjszakán összecsomózott lepedőkön lemászott a felső emeletről és elmenekült.
Adolf Galland: 104 légigyőzelem
http://bookline.hu/Adolf_Galland_104_
atyafipeca.hu 
Most őszintén, Te ehhez még mit tudnál hozzászólni?
A hozzászólás egyik legszebb módja az esetek nagy-nagy többségében a hallgatás.
Ez egy nagyon befejezett és önmagán messze túlmutató történet.
Holywood valahogy, valamiért furcsa módon elmegy ezek a történetek mellett. 🙂