Az Egyedüllét Valósága M/RH

2015.09.13.

“A hullámokat az számlálja, aki sötétben hallgatja a hullámverést, és nem az, aki látja a tengert.”

“Az ember kétféleképpen mentesülhet egyéniségétől: vagy alája-süllyed, vagy föléje-emelkedik. Vannak emberek, kik úgy belemosódnak a tömeg-lélek alaktalanságába, vagy valamely züllöttség értelem-alatti áramába, hogy teljesen feloldódnak benne, eltompulnak és külön-létük csak látszat. És haláluk már csak e látszatnak halála: testük felbomlásával a külön-létük utolsó jele is megszűnik, végképp beleolvadnak a sötét, ragacsos áradatokra. Ez a kárhozat.”

“És vannak, akik egyéniségük fölé emelkedve, igazi lényükké a személytelen, örök mértéket teszik; halálukban úgy omlik le róluk a különlét, mint egy börtönfal és átömlenek időbeli, zárt életükből az időtlen, határtalan teljességbe. Ez az üdvösség.”

“Az élet, változás, idő kicsúszik alóla, a változatlan örökléttől iszonyodva elhúzódik: dermedt állapotba kerül, melyből az élet tagoltsága és a lét teljessége egyformán hiányzik. Meghalás utáni sorsa kis-részben attól függ, hogy miképpen emlékeznek rá, imádkoznak-e érte, földi és nem-földi jószándékok segítik-e; főképpen pedig attól, hogy volt-e az életében valamely egyén-fölötti, általános erény, mely nem a személyiséghez, hanem az alkat mélyén rejlő örök mértékhez tartozik, a személyiség elpusztulásával nem pusztul el és őt támogatni bírja. Ez a tisztítótűz.”

“Asztal és nem asztal, hosszú és rövid, jó és rossz, örök és mulandó – A kettős Nevezhetők tökéletesen vezetik az embert. És aki túllát rajtuk: megpillantja a Nevezhetetlent. Ahogy a nappal és éjszaka feleződik a földgolyó körül, a nevezhető kettősségek éppúgy feleződnek a különlévő lélek körül. Az alvásban, halálban és elmélyülésben nincs nappal és éjszaka, és ahol megszűnik a különlét, ott megszűnnek a nevezhető kettősségek is.”