Realitas illusoria

2015.10.25. “Nem az én van, hanem én vagyok.”

“Így eltávolodnak a jelenség kifejezésnek a modern filozófiában uralkodóvá vált nyelvi használatától, ahol a “jelenségnek” egy hallgatólagosan vagy nyíltan leértékelő jelentést tulajdonítanak, és a “puszta jelenség”, szemben azzal, ami valóban van, elrejti azt, ami valóban van; egyik oldalon van a LÉT, a másikon a LÁTSZAT: a jelenségek világa. Ezt az ellentétek tehát elutasítják. Ezzel szemben úgy tekintik, hogy a lét úgy tud “megnyilvánulni”, amilyen valójában: lényegében és jelentésében (és ezért van az, hogy a “fenomenologikus ontológia” = a jelenségre alapozott lét doktrínája nem nyilvánvaló ellentmondás.) A jelenségek mögött, ahogyan a fenomenológia értelmezi azokat, semmi más sem lehet.”

“A további lépés annak pontosítása, hogy -ha a jelenségben a lét nem rejtőzik el, hanem megnyilvánul- ennek a megnyilvánulásnak különböző fokozatai vannak.”

“Létezik egy háttér, amellyel a modern tudós nem vet számot: egy háttér, amellyel szemben passzív és olyan pontos befolyások gyakorolnak hatást rá, amelyek részben egy  civilizációnak formát adó erőktől függenek egy ciklus egyik, vagy másik pontján: esetünkben a nyugati ciklus végső és alkonyati fázisában. Az a tudománykritika, amely szembefordul a “tény babonájával” (Guénon), amikor megmutatja, hogy a tény önmagában keveset jelent, és hogy a lényegi tényezők inkább az a rendszer, amelybe a tényt beillesztik, és amelyből kiindulva értelmezik, lehetővé teszi, hogy megérezzük ennek a háttérnek a fontosságát. “

“Ellentmondásnak tűnhet, hogy miközben az előző fejezetben a magatartás érvényes elemének ismerhettük el a távolságot, az énnek a dolgoktól való elszakadását, kevéssel feljebb rossz néven vettük “az én” kettős természetét, amelynek következtében “az én” szembe helyezkedik “a nem énnel”, a külső világgal, a természettel, a jelenségekkel: a modern tudomány alapvető előfeltevését, de egy olyan rendszer forrását is, amelyben szó sem lehet igazi megismerésről.”

“Ez az ellentmondás csak akkor oldódik fel, ha felvetődik az a kérdés, hogy mi a belső formája, magatartása és mik a lehetőségei annak, aki azután néz szembe a dolgokkal és a természettel miután többé nem vetít bele érzelmeket, szubjektív tartalmakat, indulatokat és fantáziákat. Az “én/nem én” kapcsolat csak ezért merevedik és lélektelenedik el “a távolság” csak ezért működik negatív módon, mert a modern tudós a bensőséget illetőleg kihunyt lény, akiben csak a durva fizikai észleletek és az absztrakt és matematizáló intellektus vesz részt a játékban, és mert az egész tudomány -noha “meg akarja ragadni” és lábbal akarja tiporni a világot- nem akarja a világot megérteni és a megismerést minőségi értelemben kiterjeszteni.”

“Az újabb tudomány következtében a mai ember számára a valóság minden tekintetben idegenebbé és távolibba vált, mint amilyen a materializmus és az úgynevezett klasszikus fizika korában volt; és számára ez végtelenül idegenebb és távolibb, mint a többi civilizáció embere, sőt a vademberek számára volt. Közhely, hogy a modern tudományos szemlélet deszakralizálta a világot és a tudományos ismeretek által deszakralizált világ a modern ember egzisztenciális alkotóelemévé vált, annál inkább, minél civilizáltabb. Akinek az elméje megtelt a pozitív tudományos fogalmakkal -attól az életkortól kezdve, amelyben alávetették a kötelező oktatásnak-, abban ki kellett alakulnia az őt körülvevő mindenséget lélektelen fényben látó szemléletnek; ez a szemlélet tehát romboló módon működik.”

“A legnagyobb bűnök egyike, mikor az ember kívülről tekint önmagára.”

“Lehet úgy állni, hogy a sugarak ne törjenek meg és ne verődjenek vissza? Úgy, hogy a pillantás egyenesen áthatoljon a téren s elérje azt, amire irányul? Úgy, hogy az ember keresztüllásson a tükrön? Mi a lehetősége annak, hogy az ember át- és keresztüllásson, s szeme sugara ne önmaga visszaverődött maszkját, hanem a világot érje? Össze kell törni a tükröt?

Ismét és utoljára: a maszk igazsága. Minden megmarad annak, ami volt és ami. Az ember világhelyzete csak egyetlen esetben változik: akkor állhat egyenes szögben és tud a dolgok közé lépni tisztán, ha összetöri, de nem a tükröt, hanem azt, ami a tükörben van: a bálványt. Azért igaz a maszk, mert az igazság rajta múlik. A világot csak akkor látni, ha az ember istent lát és nem bálványt. Ezért írja Montaigne: „il faut oster le masque aussi bien des choses que personnes” – az emberek és a dolgok álarcát le kell venni.”

Julius Evola: Meglovagolni a tigrist/Hamvas Béla: A Tükör

https://atyafipeca.wordpress.com/hamvas-bela-a-tukor/