2015.11.26. Kaczvinszky József: A Hét Beavatás
“Elveszíti ilyenformán a biztonságnak minden érzését az anyagvilágban. Nincs tárgy és nincs élőlény többé, amire vagy akire támaszkodhatnék az élet folyamán. Megrohanja az egyedüllétnek, az egyedüllétnek, az egyedül-maradottságnak a szörnyű érzése, valahányszor megkísérli, hogy kinyújtsa kezét a káprázatok felé. Érzi, hogy örvénylő, kavargó tünemények veszik körül csupán… Mert nem tud megbékélni avval, hogy amit érzékel, semmi sem lehet valóság. Szenvedést, vergődést jelent számára, hogy megbarátkozzék evvel a felismeréssel, evvel a gondolattal, a tökéletes magára-maradottság és magányosság gondolatával.”
“Már többször is felmerült elméjében a kérdés, mi értelme van a szerelemnek? Beleszerethet-e az ember valamelyik, saját maga által kivetített élőlénybe? Beleszerethet-e valakibe akkor, amikor már tudja és felismerte azt a tényt, hogy voltaképpen ő maga alkotta meg és vetíti ki a szerelme tárgyát, azt az élőlényt, aki benne szerelmet ébreszt? (…)
Tudja, hogy a beavatásokat nélkülöző, átlagos emberi életben beleszerethet az ember valakinek a testalkatába, tetszetős formáiba, esetleg a személyiségébe, vagyis a megnyilvánuló érzelmeibe és indulataiba, az illető karakterébe. Magának a szerelemnek a ténye, minden egyes felsorolt esetben, bizonyos öntudatlan eltévelyedést jelent, a nem-tudás fokozódását, kifelé fordulást. Hiszen amit így megszeret az ember, az mind káprázat, valótlanság.
De megszerethet az ember valakit pusztán azért is, mert benne önmagát, saját énjének kiegészítését látja és találja meg. A szerelemnek ez a fajtája azonban önzés, az én kibővítésére, az én-teljesség elérésére irányuló öntudatlan igyekezet.
A szerelemnek csak az a módozata és megnyilatkozása állhat, amikor az ember szeretete az általa kivetített élőlényben rejlő szépségre és a Lélekre (Szellemre) irányul, nem pedig anyagi megnyilvánulásokra. (…)”
“Minden idegen-egyén külvilága pedig annyira távol áll tőlünk, hogy abból semmit, de semmit nem tapasztalhatunk. Még magát az idegen-egyént sem találhatjuk meg, mert nem abba a világba tartozik, amelyben mi magunk (én magam) élünk, (élek). (…)”
“Az emberek, akiket látunk és tapasztalunk, valójában csak tudatunkban élnek. De minthogy tudatunk egész tartománya is csak káprázatvilág, tudnunk kell, hogy ezek az emberek ott sincsenek meg, voltaképpen sehol sincsenek és nem léteznek, csak a tudatunk, az érzékeléseink káprázatában. (…)”
“Más az ember maga és más külvilága. Ezen a felismerésen keresztül eszmél rá a tanítvány a születés mivoltának kétféle értelmére is. Megérti, hogy mást jelent a születés fogalma a többi ember szempontjából és mást jelent akkor, ha az ember a saját születését veszi szemügyre. Tévedés tehát, ha arra gondolunk, hogy bennünket magunkat, mielőtt megszülettünk erre az életre, felnőtt anyánk hordozott a méhében, mint embriót, abban a külvilágban, amelybe később beleszülettünk. (…)”
“Saját születésünk erre a világra tehát nem volt és nem lehetett testi szülés folyamata. A testi születés csak a külvilágunk élőlényeire érvényes és kötelező törvény. (…)”
“A tanítvány újra és újra bebizonyítva látja tehát, hogy ő maga más, min mindent és mindenki, mint az egész külső világ, amely körülveszi őt magát. Valahányszor pedig a külvilágát benépesítő emberek, élőlények, tárgyak és jelenségek magatartásából és viselkedéséből kiindulva általánosít, és ezen általánosításokkal magát is azonosítja: értelmi tévedést követ el és egyre jobban, egyre mélyebben belemerül az illúzióknak abba tökéletes hálózatába, amelyben mindig élt, mióta fennáll a világ. (…)”
Kaczvinszky József: A Hét Beavatás.
atyafipeca.hu 
