2016.02.08.
“… és az ember olyan, mint az éjszakába kilőtt nyíl.”
Ma “végiggörgettem magam” a “Szent Közösségi Oldal” szent kirakatvilágának szinte már elviselhetetlen könnyűségén és “megnyugodva”, egy könnyed mosoly kíséretében vettem tudomásul, hogy a világ egyre gyorsuló és visszafordíthatatlan alászállása már szinte hetekben mérhető. A sok kis büszke “kiarakatmajom énről” Hamvas Interview-ja jutott az eszembe, de BELÁTÁS hiányában az érdeklődés valószínűleg elmarad. És micsoda skandallum! Egyáltalán lehet belátása rajtam kívül bárkinek?
“Nehogy a dolog félreértésre adjon alkalmat, az egyes szám első személy használatától feszélyezve érzem magam. Csodálom azt, aki azt, hogy én, az önérzet kellő hangsúlyával ki tudja ejteni, bár e csodálat nincs fenntartás nélkül. A gyanakvást valamely önámításra nem tudom elfojtani. A beszédben még hagyján, de a nyilvánosság előtt, sőt, ha valaki leírja, hogy én, mindig kétes, hogy az ír, aki ír. A magam részéről az egyes szám első személyt nem tudom teljesen irónia nélkül kimondani, még kevésbé leírni. Mintha azt mondanám magamról, hogy úr. Mikor a hászid történetről tudomást szereztem, különösen kielégített. Valaki kopog és a rabbi azt kérdezi: ki az? Én vagyok, szól a válasz. Mire a rabbi méltatlankodva felnéz és így szól: Ki az, aki Istenen kívül magát énnek meri mondani? Lehet, hogy az én abból az időből való, amikor még istenek voltunk. Ma, azt hiszem, a szó csak átvitt értelemben használható.
Kérdéseim, amelyeket önmagamnak fel kívánok tenni, reálisabbak, mintha azokat újságíró tenné fel. Az interview igazság-műforma, de abban az alakban, ahogy használatos, áldialógus, és mint a sajtó természetéből következik, ügyefogyott és indiszkrét. Az újságíró nemlétező kérdéseket tesz fel. A válasz néha előbb van, mint a kérdés, a kérdés előbb, mint a válasz. Az újságíró oda néz, ahol a festék a legvastagabb. Pedig komolysága csak annak van, amikor valaki érzékeny helyet érint, ahol az ember magát a legkevésbé biztosította…”