2016.03.07.
A következő remekre szabott írás a Batiszkáf blogon jelent meg. Remélem a szerzője nem fog neheztelni rám amiatt, hogy itt is elérhetővé teszem.
“Naplójegyzetek II.
A reakciós, aki a modernitás esztétikailag és intellektuálisan mérhetetlenül nyomorúságos terében kénytelen leélni az életét, csupán azzal teheti értelmessé létezését, hogy kitanulja és mesteri fokra fejleszti a szabotázs módszereit. Eleinte még furcsa módon hátráltatja a lelkiismeret-furdalás, hiszen a modern világa látszólag mégiscsak világ, rend, struktúra; a legnehezebb számára azt az érvet lesz legyőzni, amit a zavartalanul közlekedő trolibusz és a megbízhatóan zümmögő kávéfőzőgép sugall.
Tévesnek bizonyult a régi ellenforradalmárok jóslata, mely szerint a progresszív törekvései csakhamar káoszhoz és teljes értékvesztéshez, tomboló erkölcstelenséghez vezetnek; mosolyognunk kell ezeken a suta próféciákon, amikor ma minden sarkon a szeretet, a könyörület és az elfogadás szekuláris szentostyáját osztogatják a humanitárius szervezetek ájtatos apostolai, és napról napra újabb és újabb megbocsáthatatlan bűneinkre világítanak rá a szociológiai értekezések! Az ember, minthogy a gondolkodástól különösebb tipródás nélkül megválik, ha erkölcsöt, nagybetűs, mindenki által elfogadott Erkölcsöt kaphat cserébe, s mert korunkban minden helyzetben kérlelhetetlen morális felcsattanásokat tapasztal, könnyen abba a hitbe esik, hogy a dolgok aktuális folyása éppen annyira igazolt, mint régen, s bár az értékrendben valóban végbementek bizonyos hangsúlyeltolódások, ez mindenestül természetes fejlemény, az ezt tagadók pedig idióták, akik egy képzeletbeli múltba merevedve a mai kor számára értelmezhetetlen eszményekről papolnak. Bármilyen ügyesen cimbalmozzanak is a hangadók megfelelésvágyunk húrjain, ne hagyjuk megvezetni magunkat cseleik által; miközben a posztmodernitás a látszatok korábban elképzelhetetlen mértékű megsokszorozásával és az emberi elmébe való beleerőltetésével valóságos voltát próbálja kényszeresen bizonyítani, a világot az erkölcs nevében aprólékos gonddal megsemmisíti; lassan csupán a szokásos morális papundekliből összeábdált ún. társadalmi, szociokulturális, pszichológiai problémák emlékeztetnek rá, belső életünk pedig az egyre-másra és mind nehezebben felszított felháborodás gyomorégéses ütemeire szűkül…
A mai kor az emberi történelem messze legerkölcsösebb időszaka.
*
Először is az imperatívuszokkal kell szembeszegülni. Mondjuk ki bátran, hogy nem érzünk semmiféle affinitást a nyitottság és a szolidaritás iránt. Szögezzük le, hogy a legteljesebb megvetéssel tekintetünk az egyenlőségre, a békés együttélésre és a sokszínűségre, és véleményünk szerint a “tolerancia” kifejezés a lehető leggusztustalanabb szó, amit ember a száján kiejthet. Fejtsük ki, hogy a részünkről nem vagyunk sem a társadalmi mobilitás, sem a fiatalos lendület hívei. Nem vagyunk örök gyerekek, nagyra nőtt idióták, és nem kedveljük a kreativitásra nevelést, a kritikus hozzáállást, a maguktól értetődő igazságokat megkérdőjelező értelem kibontakoztatását. Ki nem állhatjuk a pezsgést, a változatosságot, a szárnyalást, a szabadságot. Meg kell szabadulnunk – és ez a legnehezebb – minden értéktől, ami számunkra fontos volt, mert a moralizmus jóvátehetetlenül bemocskolta őket, és ma az egyetlen elfogadható alapállás a rossz tudatos választása. Furcsa, de a felvilágosodás által hivatalosan angyalivá minősített embereket erősebben fojtogatja a bűntudat és a felelősségrevonás lehetősége, mint bármikor; egyesek, miután óvatlanul megbotlottak a morális útjelzők kusza erdejében, végül valóban vád alá kerülnek, és szánalmasan hadakoznak, csúsznak-másznak a kegyelemért. Mi ne szabadkozzunk: jéghideg elhatározással törekedjünk az ellenszenv- és iszonyatkeltésre, s ha a provokálás minden rejtett zamatát kitapasztaltuk már, legyünk rendíthetetlenül gonoszak. És persze csökönyösen derűsek – a kettő mélyen összetartozik. Ne várjunk babérra – életünket a margóra szorítva, a legszilárdabb kiközösítésben fogjuk eltölteni; mégis, a modern értetlen sápítozása olyan elismeréssel szolgál nekünk, amely messze túlmutat az emberi érdemek dimenzióján.
*
És mégis – – könnyű szívvel támadunk rá minden értékre, de a szeretet előtt tétovázni kezdünk. Tisztában vagyunk azzal, hogy az ő tacepao-szentimentalizmusuknak semmi köze ahhoz az egyszerre emberi és emberfeletti, atomi szeretethez, ami a teremtés lényege és értelme; mégis, elfog a kétely, hogy talán túl messzire hatoltunk, hogy esetleg visszakozni kéne… Hirtelen farkasszemet nézünk a szóval, és megkísért a gondolat, hogy megmagyarázzuk az álláspontunkat… A gyengébb enged a szó, a puszta hangsor erejének, és racionális fejtegetésekbe bocsátkozik az Erkölccsel, a gondolkodás hűlt helyével szemben; kísérlete eleve kudarcra van ítélve, és csakhamar kompromisszumokat kényszerül kötni, szép lassan belecsúszik a progresszív értelmezési tartományába… Az erősebb pedig majdhogynem meghasonlottan törli bele a csizmáját a jóság lakkozott, dagadó, szivárványszínű szívébe…
*
Csak sikerülne kivédeni a progresszív szemantikai cselfogását! Egy csapásra megoldódna minden.”
atyafipeca.hu 
Batiszkáf magas-színvonalú – nem félek kimondani – megrendítő és mégis felemelő sorai, ismerős-ismeretlen tájékokra vonzanak…
“Természetesen a Princípiumban Egység van, de a manifesztációban mindig jelen van a multiplicitás.” (Rama P. Coomaraswamy)
Átbújni az Origón… Az ortodox ikonok és az egyiptomi amonita falfestmények és a zazen fenséges mozdulatlansága… Ha megmozdul, az már duális, az már önmagában hordozza a helyreállítás, a szembefordulás, az emelkedés igényét. “Isten országa csak a mindenestül halottak számára áll nyitva.” (Eckhart mester), másrészt a törekvésnek olyannak kell lennie, “mint az állandóan forrásban lévő víz”…Az evolai ksátriák a Sötét Korban…
„Valós helyzetünk igen siralmas és csüggesztő, ám ugyanakkor igen derűs és reményteli is. Ez az élet valós természete. Minden helyzetben megtenni a tőlünk telhetőt. A végeredmény nem olyan fontos. Megtenni minden tőlünk telhetőt, ez minden, ami tőlünk telhet.” (Nisidzsima)
“Valós helyzetünk igen siralmas és csüggesztő, ám ugyanakkor igen derűs és reményteli is.”
Auroram tenebrae…
„Ókubo Dóko egyszer megjegyezte: „Minden ember azt mondja, hogy ezekben a mostani, korrupt napokban nem születnek mesterek. Nem értek egyet ezzel, mert a bazsarózsa, az azália, a kamélia és hasonlók változatlanul növekednek, és egyre finomabbak és szebbek lesznek. Ez arról árulkodik, hogy sok múlik az ember gyengéd figyelmén, amellyel a dolgokat széppé teszi. Hasonlóképpen, ha a mesterműveket nagyra becsülik, akkor valószínűleg napjainkban is lesznek mesterek. Kár, hogy az emberek hanyatlónak tartják ezt a kort, és nem tesznek erőfeszítéseket. Nem a kort kell hibáztatni, hanem a kitartó törekvés hiányát.”
És még egyszer:
„Kár, hogy az emberek hanyatlónak tartják ezt a kort, és nem tesznek erőfeszítéseket. Nem a kort kell hibáztatni, hanem a kitartó törekvés hiányát.” (Hagakure)
Igazából véve nincs kor, korszak, ami hanyatlana, mint ahogy írott történelem sem létezhet úgy, ahogy azt a “sokak” felvetik. 🙂
Ezt én is így “vélem”.