2016.06.07.
“A lelkiismeret szemrehányása még a leglelkiismeretesebb embereknél is gyönge azzal az érzéssel szemben: “Ez vagy az ellentétes a te társaságod jó erkölcsével.” A legerősebb lélek is még mindig fél egy hideg pillantástól, ajakbiggyesztésétől azoknak, akik között és akik számára nevelődött. Voltaképp mitől is fél? Az elhagyatottságtól. Ez az az érv, amely egy személy vagy ügy legjobb érveit is leteríti! -Így szólal meg bennünk a nyájösztön.“
Nietzsche
atyafipeca.hu 
„…akik között és akik számára nevelődött. Voltaképp mitől is fél?” Az egó, a mű-én, a gólem lerombolásától fél.
„– Mit nevezel „én”-nek?
– Úgy néz ki, hogy magamat.
– Meg tudod nekem mondani, hogy ki vagy?
– Pjotr Puszta.
– Ez a neved. De az ki, aki ezt a nevet viseli?
– Hát, azt lehetne mondani, hogy az én, az egy pszichikai személyiség. Szokások, tapasztalatok összessége… Meg ismereteké, ízlésé, ilyesmi.
– És kiéi ezek a szokások, Petyka? – kérdezte meggyőződéssel Csapajev.
– Az enyémek – vontam meg a vállam.
– De hát épp most mondtad, Petyka, hogy szokások összessége vagy. Ha ezek a szokások a tieid, akkor az derül ki, hogy megszokásaid összességeinek a szokásai vagy?
– Mulatságosan hangzik, de tulajdonképpen így van.”
Ahogy Hamvas írja, tulajdonképpen „nincs rendszer és probléma és bizonyítás, és nincsen tárgyi kérdés.” Aléthész, azaz fedetlenség, persze a sok lelki kincs és implantátum miatt ez a legnehezebb.
„Gondolkodom, tehát vagyok – jutott eszébe T.-nek. – Ki mondta ezt? Descartes. Elképesztő, milyen szédítő szaltókat tudnak csinálni a mélységek fölött ezek a franciák, ha isznak egy kis vörösbort. Vagy ők nem látják azokat a mélységeket? >>Gondolkodom…<>én<>gondolkod om <> én gondolkodom<>az ént gondolom<>én<< se gondolkodni, se létezni nem képes, mert azonnal eltűnik, amint Descartes nem gondol rá többet, hanem inkább iszik egy kis vörösbort…”
“Ismét és utoljára: a maszk igazsága. Minden megmarad annak, ami volt és ami. Az ember világhelyzete csak egyetlen esetben változik: akkor állhat egyenes szögben és tud a dolgok közé lépni tisztán, ha összetöri, de nem a tükröt, hanem azt, ami a tükörben van: a bálványt. Azért igaz a maszk, mert az igazság rajta múlik. A világot csak akkor látni, ha az ember istent lát és nem bálványt. Ezért írja Montaigne: „il faut oster le masque aussi bien des choses que personnes” – az emberek és a dolgok álarcát le kell venni.”
Úgy kell elhagyni az ént, hogy közben az Én(alany) ne pusztuljon bele. Ki tudja ezt? Más tudhatja egyáltalán? Igen, de csak szimbólumok szintjén. Már önmagában a különféle közösségekből való kiszakadás, a mások általi visszatükröződésekkel való leszámolás is szinte lehetetlen. És akkor még semmi sem történt valójában.
Az elhagyatottságtól való félelem, a másoknak való megfelelés és a mások általi önmeghatározások igazából véve bilincsek.
Nem véletlen, hogy manapság szinte mindenki lázasan menekül a közösségekbe valamiféle gumicsont gyanánt. A korszellem szinte kötelezővé teszi, hogy ne legyünk elhagyatottak. Mert aki nem tömörül az számkivetett és magára marad. Az eszükbe sem jut, hogy ezer barát és ezer ismerős között is teljesen magányosak és menthetetlenül magukra vannak utalva. Tükrük által homályosan. Mások által homályosan.
Valóban; világos és tiszta megfogalmazás. Az igazán elhagyatott valójában szellemi influenciáktól elhagyatott, vagy ha meg is éli azokat, felismeri heteron voltukat és léphet tovább…
“Mindez csak felépítmény. A lényeg az, hogy az ember szépítés nélkül szembesüljön önmaga és minden kondicionált dolog mibenlétével, hogy meg lehessen tőle kérdezni: „Mondhatod azt: ez vagyok én? Ténylegesen azonosíthatod magad ezzel? Ez az, amit akarsz?” Ez a fundamentális döntés pillanata, ez a „nemes lények” és a közönségesek közötti megkülönböztetés próbaköve, itt választatnak szét az esszenciák, így kerülnek meghatározásra az elhivatottságok. A próbának a buddhizmusban fokozatai vannak: a legközvetlenebb tapasztalási formáktól vezetik a tanítványt a magasabb stádiumok, érzékfeletti horizontok és végül mennyei világok felé, hogy újra megkérdezzék tőle: Ez vagy te? Azonosíthatod magad ezzel? Ez minden, amit akarsz? És a nemes lélek mindig nemmel válaszol.” (Julius Evola)