Széljegyzet a hovatartozásról

“Széljegyzet a hovatartozásról” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Ezt én is így gondolom.
    Nálunk a cégnél szerveztek csapatépítő jelleggel közös meccsnézést az ebédlőben. Jeleztem hogy nem megyek.
    Az érvek a következők voltak:
    De hát inkább nézzük együtt; jöjjünk össze, érezzük egy kicsit jól magunkat, szurkoljunk együtt….
    Mert te sosem jössz velünk sehova, mindíg kihúzod magad…
    Mire én: de hát én jól érzem magam. Sőt, ezek után inkább nézem a rozsdásfarkúakat, akik fáradhatatlanul etetik a teraszom teteje alatt lévő fészekben a fiókákat, a zöldikét, aki szüntelenül, érdekeset, hosszan fütyülve hívja repülni a kicsiket a tujából, a sövénybe fészkel kenderike, azok fiókái is most repülnek ki. Órákon keresztül el tudom nézni őket.
    Ennek ellenére én is néztem a mérkőzést. De csak ennyire érdekel. És nem érdekel a köré szőtt “mennybemenetel”….

    1. Ez most megérintett, mert én ugyanezt csinálom.
      “Rozsdások” vannak a verandán és sárgarigók a diófán. Talán holnap repülnek ki a kicsik.
      Szerintem a modernitás egyik fő vonulata abban áll, hogy “összehozza” az embereket. Érdemes nyitott füllel járni. Minden sarkon befolyások merednek az emberre. Olyan “megkérdőjelezhetetlen igazságok”, melyeknek fő célja, hogy az ember elvesszen bennük.
      (Mindenáron mások által akarom megtekinteni magam.)
      Miért lenne mondjuk egy igazság igazabb akkor, ha ezren és ezren vallják magukénak?
      Érdemes árral szemben haladni, vagy csak félre állni. Csak azt érdemes. A sárgarigók tudják ezt. De még a legutolsó csuri is.

      “De különbség van aközött, hogy az agónon, az emberi nyilvánosság előtt küzdök a sikerért, és aközött, hogy nevezetes vagyok egy intim végtelenségben. A vallás azt mondja: Isten előtt. S mivel ez a helyzetnek tényleg megfelel, a legjobb a kifejezést megtartani. A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság.”

      1. “De még a legutolsó csuri is.” Ahogy mondod.
        Télen otthon voltam egy hét szabin, pont akkor esett a hó. Az etetőnél olyan forgalom volt, hogy elfelejtettem ebédelni. Csak néztem őket órákon át, és belülről jött egy megvetés szerű érzés a modernek hazudott világ felé. Napokig semmit sem csináltam, csak nézte a madarakat. Persze amiért otthon maradtam, na az nem készült el, a párom csak nevetett, de megértette a “semmittevésemet”. Több mint tíz madárfajt számoltam össze az egyik napon. A munkahelyemen elmeséltem hogy milyen gazdag a madárvilág ahol lakom, de nem igazán értékelték, mert nem tudtak felsorolni csak három fajt.
        Kijött a strandidő, én húzok haza a forgatag elől, itt szinte mindenki megy a tömegbe feküdni mert az milyen jó. Gyere le egyszer te is velünk, labdázunk a vízben, tollasozunk, jól érezzük magunkat….stb. Émelygés és rosszullét fog el ettől.
        Inkább a rozsdások, és a “csendes üldögélés”.
        “A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb.”
        “…a magányos élmények határtalan gazdagsága…”

  2. Tegnap előtt volt a születésnapom. Vagy nem volt :). Előtte két hétig focilázam volt, a levegő 37 fokos, a belsőm is ugyanannyi, azt mondta az orvos, hogy csak átmeneti, nem számít, elmúlik. Tényleg elmúlt, a nulla négy után semmit nem történt, üres lett minden, nyugalom és nyugalom(milyen nyugalom pontosan, a túró tuja). Tényleg mulandó minden(minden?), nem lényeges. Dzsudzsák szobra is elkopik egyszer, vagy nem? Dehogy nem. Aztán tényleg jött tegnapelőtt a születésnapom…. Elmúlott. Vagy nem is volt?

        1. Sokszor fölemlítődik a „munka” a blogon.

          Én egyszerűen úgy fogalmaznék, hogy marionettbábuk: munka, család, ún. élmények és élettapasztalat, vagyis az ún. egzisztencia összes velejárója mind egy-egy szál, ami a bábut életben tartja. Ahogy halad előre az élet, szépen elszakad minden szál, és a bábu lehullik a semmibe.

          Ott van minden: az egész csak játék, emlékezni kell a halálra, meg az összes többi, amit halványan minden ún. ember tud, de a végén valahogy mégis mindegyik a semmibe zuhan.

          „Fejemet fölemelem, hátha látok kis darab szabad eget, hogy fohászomat felküldjem. S amint felnézek, fent a magasban hirtelen fény villan, olyan, mintha a szürke boltozat kilyukadt volna, s a lyukon át valaki észvesztő sebességgel zuhanna alá –
          Hénoch mellé húzódom. Mi ez? kérdem.
          Nem válaszol.
          A zuhanó alak nyílegyenesen hull a mélybe, olyan, mint az üstökös, füstös és vörös csóvája van. Fekete lény, szárnya van. Most látom az arcát. Vigyorgó bestiális száj és dülledt, dühöngö szem.
          Queek –
          Hénoch rám néz és nevet.
          Csodálkozva nézek. Miért nevetsz?
          Queek, mondja, és hahotázik.
          Nem értem –
          Ez a zuhanás örök. Azt kérded? Ugye?”

Egy vélemény is számít és egy vélemény sem számít...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s