2016.06.27. Egyedül rossz, tömegben szuper!
Már az elején le is szögezném: Sosem érdekelt igazán a foci. Ennek ellenére örvendetes dolog volt látnom a magyar válogatott remek szereplését az elmúlt napokban. Pont. Ennyi és nem több. Illetve majdnem csak ennyi, mert bizony lenne tovább is. Tudja kedves Olvasó, van nekem egy “Agyfaszolások tárháza” nevet viselő kis füzetem, amit állandóan magamnál tartok. Alkalomadtán előveszem és íróeszközt ragadva nem vagyok rest lejegyezni azon ingerek széles tárházát, melyek úton-útfélen ütik meg a fülem. Penetráns behatolások az agyba, méghozzá a külső hallójáraton keresztül. De ne is ragozzuk tovább. Következzék pár ismerőstől, munkatárstól, tévéből és rádióból elhangzott, magán messze-messze alulmutató “feljegyzés”, melyek mellett most nem akarok és talán nem is tudok elmenni.
“Eljött az életemben az a várva várt pillanat, mikor végre magyarnak érezhetem magam.”
“Nagy-Magyarországot labdával vesszük vissza!”
“Végre ránk figyel a világ!”
“Emberek milliói néznek most utána annak, hogy hol fekszik Magyarország.”
“Hősi fiaink jóvoltából növekedhet az országunkba látogató turisták száma, mely jótékonyan befolyásolhatja a magyar gazdaságot.”
“A magyar nemzet ismét önmagára talált.”
“Nemzeteken átívelő a siker!”
“Rengeteg ember talált most egymásra.”
“Most minket figyel a Nyugat.”
“Végre megbecsülnek minket.”
“Magyar ölelkezik magyarral.”
“Egymásra találtunk.”
“Végre megmutattuk, hogy mi is létezünk.”
És most reménykedem. Reménykedem abban, hogy talán jön valaki, aki valamiféle száraz intellektualizmustól vezérelve elmagyarázza nekem, hogy miért jó és áldásos, ha önmagamat MÁSOK által határozom meg? Miért jó önmagában “a minél többen” és miért tartjuk kedvezőnek azt, ha éppen sokan, vagy csak “többen vagyunk mint…”? Mért jó egy klubtagság, vagy éppen miért felemelőbb egy közösségi élmény? Egyáltalán kit és mit érinthet az átélés és az élmény? Érezhetem magam a bőrömben úgy, hogy a bőröm nem is az én bőröm? Ha a bőröm nem is az én bőröm, akkor meg ki az, aki valamiféle kirobbanó örömtől vezérelve el van ragadtatva? Szóval mikor önmagamhoz ragadom a MÁST, mint mankót, hogy valamiféle önigazolásra, TÁMASZTÉKRA leljek, akkor tulajdonképpen ki vezet kit? Engem a mankó, vagy én a mankót? Létezhet olyan mankó, amely a pokolba visz? Ilyenek és ehhez hasonlók járnak mostanában a fejemben… És különben is: Miért kéne nyitottnak lennem, mondjuk egy magából kifordult idióta felé és miért kéne olyan klubba, vagy éppen közösségekbe tömörülnöm, ahol éppen megtapsolnak vagy éljenezve ünnepelnek? Mi végre kéne megalkudom a MÁSSAL? Hogy elfogadjon? Hogy befogadjon? Hogy rám mosolyogjon? Hogy rá mosolyogjak? Mert mosolyt kapni jó? Hogy ne álljak romok között egymagamban? Hogy vigaszra leljek, miközben önmagamat éppen elárulom? Mások által homályosan. Angyali a világom. Angyalian ördögi. Minden mosoly mögött egy lidérc, minden sarkallás és biztatás mögött démon lapul. Fantomok, melyek megpróbálják befolyásolásaikkal megrontani a szellemet, hogy az ember eltávolodva önmagától feloldódjon a MÁSBAN. Mindezt úgy, hogy közben még jól is érezze magát.
Sosem érdekelt igazán a foci. Ennek ellenére örvendetes dolog volt látnom a magyar válogatott remek játékát az elmúlt napokban. Már amennyit megnéztem belőle. Pont. Ennyi és nem több. Ennyi és nem több.
atyafipeca.hu 
Ezt én is így gondolom.
Nálunk a cégnél szerveztek csapatépítő jelleggel közös meccsnézést az ebédlőben. Jeleztem hogy nem megyek.
Az érvek a következők voltak:
De hát inkább nézzük együtt; jöjjünk össze, érezzük egy kicsit jól magunkat, szurkoljunk együtt….
Mert te sosem jössz velünk sehova, mindíg kihúzod magad…
Mire én: de hát én jól érzem magam. Sőt, ezek után inkább nézem a rozsdásfarkúakat, akik fáradhatatlanul etetik a teraszom teteje alatt lévő fészekben a fiókákat, a zöldikét, aki szüntelenül, érdekeset, hosszan fütyülve hívja repülni a kicsiket a tujából, a sövénybe fészkel kenderike, azok fiókái is most repülnek ki. Órákon keresztül el tudom nézni őket.
Ennek ellenére én is néztem a mérkőzést. De csak ennyire érdekel. És nem érdekel a köré szőtt “mennybemenetel”….
Ez most megérintett, mert én ugyanezt csinálom.
“Rozsdások” vannak a verandán és sárgarigók a diófán. Talán holnap repülnek ki a kicsik.
Szerintem a modernitás egyik fő vonulata abban áll, hogy “összehozza” az embereket. Érdemes nyitott füllel járni. Minden sarkon befolyások merednek az emberre. Olyan “megkérdőjelezhetetlen igazságok”, melyeknek fő célja, hogy az ember elvesszen bennük.
(Mindenáron mások által akarom megtekinteni magam.)
Miért lenne mondjuk egy igazság igazabb akkor, ha ezren és ezren vallják magukénak?
Érdemes árral szemben haladni, vagy csak félre állni. Csak azt érdemes. A sárgarigók tudják ezt. De még a legutolsó csuri is.
“De különbség van aközött, hogy az agónon, az emberi nyilvánosság előtt küzdök a sikerért, és aközött, hogy nevezetes vagyok egy intim végtelenségben. A vallás azt mondja: Isten előtt. S mivel ez a helyzetnek tényleg megfelel, a legjobb a kifejezést megtartani. A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság.”
“De még a legutolsó csuri is.” Ahogy mondod.
Télen otthon voltam egy hét szabin, pont akkor esett a hó. Az etetőnél olyan forgalom volt, hogy elfelejtettem ebédelni. Csak néztem őket órákon át, és belülről jött egy megvetés szerű érzés a modernek hazudott világ felé. Napokig semmit sem csináltam, csak nézte a madarakat. Persze amiért otthon maradtam, na az nem készült el, a párom csak nevetett, de megértette a “semmittevésemet”. Több mint tíz madárfajt számoltam össze az egyik napon. A munkahelyemen elmeséltem hogy milyen gazdag a madárvilág ahol lakom, de nem igazán értékelték, mert nem tudtak felsorolni csak három fajt.
Kijött a strandidő, én húzok haza a forgatag elől, itt szinte mindenki megy a tömegbe feküdni mert az milyen jó. Gyere le egyszer te is velünk, labdázunk a vízben, tollasozunk, jól érezzük magunkat….stb. Émelygés és rosszullét fog el ettől.
Inkább a rozsdások, és a “csendes üldögélés”.
“A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb.”
“…a magányos élmények határtalan gazdagsága…”
Tegnap előtt volt a születésnapom. Vagy nem volt :). Előtte két hétig focilázam volt, a levegő 37 fokos, a belsőm is ugyanannyi, azt mondta az orvos, hogy csak átmeneti, nem számít, elmúlik. Tényleg elmúlt, a nulla négy után semmit nem történt, üres lett minden, nyugalom és nyugalom(milyen nyugalom pontosan, a túró tuja). Tényleg mulandó minden(minden?), nem lényeges. Dzsudzsák szobra is elkopik egyszer, vagy nem? Dehogy nem. Aztán tényleg jött tegnapelőtt a születésnapom…. Elmúlott. Vagy nem is volt?
Nem volt. 🙂
Születésnapom még nekem(!) sincs! 🙂 Nemhogy Önnek!
Igen, köszönöm, ugyanígy gondolom. Azonban számít a véleménye? 🙂
Nagyon tetszik az oldala, gratulálok.
Sokszor fölemlítődik a „munka” a blogon.
Én egyszerűen úgy fogalmaznék, hogy marionettbábuk: munka, család, ún. élmények és élettapasztalat, vagyis az ún. egzisztencia összes velejárója mind egy-egy szál, ami a bábut életben tartja. Ahogy halad előre az élet, szépen elszakad minden szál, és a bábu lehullik a semmibe.
Ott van minden: az egész csak játék, emlékezni kell a halálra, meg az összes többi, amit halványan minden ún. ember tud, de a végén valahogy mégis mindegyik a semmibe zuhan.
„Fejemet fölemelem, hátha látok kis darab szabad eget, hogy fohászomat felküldjem. S amint felnézek, fent a magasban hirtelen fény villan, olyan, mintha a szürke boltozat kilyukadt volna, s a lyukon át valaki észvesztő sebességgel zuhanna alá –
Hénoch mellé húzódom. Mi ez? kérdem.
Nem válaszol.
A zuhanó alak nyílegyenesen hull a mélybe, olyan, mint az üstökös, füstös és vörös csóvája van. Fekete lény, szárnya van. Most látom az arcát. Vigyorgó bestiális száj és dülledt, dühöngö szem.
Queek –
Hénoch rám néz és nevet.
Csodálkozva nézek. Miért nevetsz?
Queek, mondja, és hahotázik.
Nem értem –
Ez a zuhanás örök. Azt kérded? Ugye?”