2016.06.30. Avagy az egzisztenciális válság
Valamelyik nap is szólt, mert “a lányok” szeretik, ha a munkahelyen gyorsabban és fájdalommentesebben telik az idő. A helyzet komikus volta pedig abban áll, hogy én, aki minden porcikámból gyűlölöm az efféle reggeli megmondóműsorokat, nagyjából csak odafigyelek arra, ami elhangzik bennük, míg “a lányoknak” csak -ahogy ők mondják- háttérzajnak kell. No, ennyi bevezetőnek elég is.
Szóval “az ország Balázsa” egzisztenciális válságban van… Fel is kaptam a fejem eme sokatmondó kifejezés hallatán és mélységesen meglepődtem, hiszem olyan furán hangzott mindez B. szájából. Aztán a dolgok kisvártatva a helyükre kerültek, mikor B. elbeszélte az ő létezési válságát. B. mély ontológiai válsága abban leledzik, hogy így 40 felé és után, mikor már megvan az autó, meg az asszony, meg a gyerek, meg a lakás, meg a barátok, meg minden egyéb horizontális nyúlvány, akkor valahogy nem érzi jól magát a saját bőrében. Változatosságra vágyik. És ebben az esetben jönnek jól a hobbik, mint például a motorozás, a kerékpározás, vagy a jó ég tudja, hogy még mi, mint valamiféle kapaszkodó.
Hát ennyi lett volna ez a mostani bejegyzés. Ennyi lett volna “egy ember” mély ontológiai válsága. Így ebben a formában, ennyi és nem több. Ezt tudta “valaki” a minap megragadni, mint válságot a saját létezésével kapcsolatban és ezen meglátását még csak nem is tollba, hanem mikrofonba mondta. Bár lehet, hogy jobban járt így, mert a szó elszáll, de az írás marad.
Aznap este már egy terebélyes fa alól, a temetőből szemléltem, ahogy a lemenő nap gyenge sugarai elterültek a tájon. Felettem cinke fiókák “feltűnősködtek” szüleiknek a fészkükből, míg jobbra tőlem súlyos kőtábla hevert a gazban: Itt nyugszik Istenben boldogult Müller József, élt 9 hónapot és Müller Jakab, élt 2 évet. +1925+
Ölemben Kaczvinszikyval elmerengtem a pillanat varázsán, a lét elviselhetetlenül könnyed és súlyos tragédiáján, az egyidejűség és az egyedüllét megrázó felismerésének a “nyomorán” és eszembe jutott, hogy igazából nem is leszek annyira elesett helyzetben, ha most gyorsan hazaugrok, csinálok pár gyereket, belépek legalább 4 kubba, elmegyek pár jótékonysági rendezvényre, pálinkát viszek az apósnak, barátokra teszek szert, szabi alatt felkeresem az Adriát és veszek magamnak egy 1000 köbcentis Yamahát, egy digitális fényképezőgépet meg egy hosszú gumikötelet, amivel majd biztonsággal leugorhatok a tizedikről.
Itt nyugszik Balázs. Élt 96 évet. Istenben nem boldogulhatott, mert életében “boldog” volt.
“Az a baj veletek, hogy ti azt gondoljátok, az életben problémák vannak, és megoldásokat kell találni. Valójában az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség.”
atyafipeca.hu 
Súlyos szavak és nem „Balázsra” gondolok, ő csak a korszak brand-je. A baj, hogy a „horizontális nyúlványok” ma már csak és csakis azok amik, a ’más’ szintjén legalábbis minden kétséget kizáróan. Nemesebb korokban minden horizontalitás beavatási út lehetett: az utazás (pl. Odüsszeusz), a harc (pl. Hagakure), a művészetek vagy mesterségek… és a család is; az élet minden területét átható – a Tradícióból táplálkozó, tehát végül is Önmagamból fakadó – rítusok ezt szolgálták. A kérdés, hogy „nekem ma mire” van lehetőségem, vagyis inkább erőm, virilitásom a horizontalitások birodalmában… Valahol olvastam azt a sommás nézőpontot, hogy a kolostor falain belül nem kihívás tisztának és ártatlannak maradni, de csináld meg ezt egy kuplerájban. Másképpen: tiszta tudat józanul és tiszta tudat részegen; és az életet élni részegség, de legalábbis erősen tudatmódosító hatású 🙂
A felsorolt „nyúlványokból” nekem nincs, csak a család, az se régóta… úgyhogy mostanában sokat gondolkozom olyan szimbólumok evilági és ezirányú döntésein, mint Evola, vagy Kaczvinszy és az olyanokén is, mint Guénon és Baranyi Tibor Imre. Habár szellemi tisztánlátásukhoz ezen körülménynek úgy tűnik nincs köze – Ramana Maharsi ezt nagyon szépen megfogalmazza – mégis érdekelne „ők” miért így választottak.
Ezt magam is így gondolom.
Mostanában sokat figyelem az embereket. Talán sokkal több időt szentelek rájuk, mint annak előtte. A mai átlagcsaládok megjelenése, viselkedése is felér egy kórképpel. Van valami nagyon szomorú abban, ahogy a férfi tolja maga előtt a babakocsit az asszonykával az oldalán. Nem igen lehet szavakban elmondani. Át kell érezni. Rosszabb, mint egy temetés. Az öltözködés, a mozdulatok, a tekintet, a testtartás, a gesztikulálás. Olyan üres az életük. Csak úgy lődörögnek egy-vagy két poronttyal az oldalukon és belebambulnak a világba. A gyerek és a család egy automatizmus lett. Fajfenntartási ösztön, ahogy Evola írja a Szexusban. Ezért írtam korábban a CSOK kapcsán, hogy önmagában véve a számszerű megsokszorozódás semmit sem jelent. Sőt a dolgok mai állása szerint talán még születésszabályozásra is szükség volna.
Minden bizonnyal nehezebb és embert próbálóbb feladat ma a nagyvilágban talpon maradni, mint elvonultan elvegetálni egy kolostor falai között és ez tiszteletet érdemel.
Evola azt is írja valahol, hogy egy férfi akkor veszíti el magát végérvényesen, ha családot alapít. Természetesen ezt nem szabad szó szerint venni, de szerintem a többségre sajnos ez vonatkozik. A babakocsis lődörgőkre és a férje, mint papucsra, valamint az apuka, mint haverra és pajtásra bizonyosan igaz.
(Az én “eszközeim” 71 évvel ezelőtt kivesztek a világból. Lógni lehet cérnaszálon, a semmi ágán. Mást nemigen.
Minden magasból egy paródia lett. Angol abszurd felsőfokon. “Mindenki” kényszeres önmeghatározási lángban ég. Méghozzá érzelmi alapon. Nietzsche írja, hogy hiúságunk azt diktálja nekünk, hogy éppen azt tartsuk a legnehezebbnek, amit a legjobban szeretünk művelni. Nietzsche nagyvonalú volt, mert lehetne így is: Hiúságunk azt diktálja nekünk, hogy éppen azt tartsuk a legnehezebbnek, ami éppen van. 🙂
CSAKIS így, CSAKIS úgy…. Cunci lett a világom. “Az emberek” saját rögeszméikbe csavarodnak bele. Talán erre mondják, hogy Kyrie eleison.
Hú, ez a keresztyén(!) videó nagyon nem kellett volna : ) Kétségkívül az „emberek” többsége példa arra hogyan kell a semmitmondó, üres életet hiábavalóságokkal kitölteni, hogyan kell tisztánlátó tettek helyett pótcselekvéssé silányítani bármit. Az „entertainment” vampirikus tudati erői pedig igen jól profitálhatnak a félelem, a bűntudat, a kétségbeesés, vagy a sóvárgás felébresztésén azzal, hogy körmönfont módon varázsolnak a fogyasztók számára úgymond szarból/bármiből aranyat, akik így „értemet adhatnak életüknek” azaz pótcselekvéseiknek, miközben kifarigcsálhatják tudati bálványaikat is. Köszönöm a válaszod.
Hát, szívesen. Itt semmit sem kell megköszönnöd.
A videó csak úgy jött. Ne gondold, hogy keresgéltem. Már csak ilyenek vannak! 🙂
Olyan az élet, mint egy mászófal, tele műfogásokkal, mű és álfogódzkodókkal. Az életet meg KELL tölteni, lehetőleg valami olyannal, hogy az szép és boldog legyen.
“Nem lehetne élni, ha nem tulajdonítanánk jelentőséget annak, aminek semmi jelentősége.”
Kedves Végvári! Hát nem érzi, hogy Ön minden szempontból egyre jobban és jobban van? 🙂 🙂 🙂
Semmi értelme Hamvasnak, Guénonnak, Evolának, ha nem boldog! 🙂
Talán passzol ide. 🙂
Kedvemre vannak az effajta felvételek.
Sokkoló megnyilvánulások. Hát pontosan ez a szar díszes lekvárosüvegben eltéve, trendi dizájnú címkével, a Nagy Bolt felső polcán, szépen megvilágítva, aranyáron kínálva 🙂
De valamivel nem tudok dűlőre jutni; itt is csak Énrólam van szó. A Hagare-ban írja Cunetomo: „Kár, hogy az emberek hanyatlónak tartják ezt a kort, és nem tesznek erőfeszítéseket. Nem a kort kell hibáztatni, hanem a kitartó törekvés hiányát.” És valóban, kit érdekelnek az emberek és torz szellemi implantátumaik, Rajtam kívül tehet-e bárki is bármit valójában.
Érteni vélem a krízis, a tragédia felismerésének alá nem becsülhető fontosságát, de képes vagyok-e változtatni a horizontalitásokon,végül is az én horizontalitásaimon. Képes lehet-e bárki Rajtam kívül változtatni. Az előkelő akció és diadal a „külvilágon”, vagy a visszavonulás a körülmények elől?
A “mások” alapos tanulmányozása, megfigyelése, szemlélése szerintem fontos, legfőképpen az ember saját viszonylatában. Ez alatt nem azt értem, hogy önmagamat mások által határozzam meg, hanem arra szeretnék csak finoman utalni, hogy ….. 🙂
Hogy másképp működnek, hogy elütnek, hogy nagymértékben különböznek tőlem. És most nem ízlésbeli, világnézeti, véleménybeli különbözőségekről beszélek, hanem jóval mélyebb felismerésekről, olyanokról, amitől néha végigfut a hideg az ember hátán.
Szóval előkelő akció(néha) és visszavonulás(gyakran), mert hiábavaló a “másokkal” való foglalatosság. Nem lehet “másokon” segíteni és nem is kell. Társaságban csakis hallgatni érdemes. Hasonszőrűek között méginkább. Talán most is hallgatnom kellett volna. 🙂
Távol álljon tőlem a megértés egalitarizmusában feltűnősködni, pláne bármiféle közös platformra helyezkedni, de kár lett volna hallgatnod! 🙂
Ez most sújtott, mint Thor kalapácsa. Köszönöm.