Együtt jó!

2016.07.08. 

Pár hónapja Pécs belvárosában botlottak belém, vagy botlottam beléjük. Rengetegen voltak és szembetűnően jól érezték magukat. Mondhatni kirobbanó formában voltak. Az időjárás optimális volt, a társaság szuper volt, az aszfalt első osztályú volt, a hangulat remek volt. “Együtt többre vagyunk képesek” -villant fel a mellettem elsuhanó “emberre húzott”, “emberbe oltott” szlogen és én ismét eltűnődtem a modernnek nevezett kor reménytelen és meddő hiábavalóságain.

A minap ismételten előkerült a jegyzetfüzetem… Egy órányi tévézés alatt számtalanszor ütötte meg a fülem az “együtt”, a “közösen”, a “csoportosan”, a “közösségben”, a “társaságban” és az “egymással” kifejezés. Példának okáért az M1 műsorstruktúrájának a legnagyobb része már erre épül. Az élményekkel teli közösségi programokra. Buli, fesztivál, kikapcsolódás, turizmus és sokadalom. Annál jobb valami, minél többen kíváncsiak rá. Nos, én ezt a korszellemtől átitatott blődséget rögtön meg is fordítanám: Annál szarabb és hitványabb valami, minél többen kíváncsiak rá. Valamelyik nap betévedtem egy könyvesboltba és kissé kényelmetlenül kellett rácsodálkoznom arra a makacs tényre, miszerint én onnan egyetlenegy könyvet sem szeretnék megvásárolni és elolvasni. Bestsellerek tömkelege a tömegnek. 1 millió példányban elkelt: jó, 5 millió példányban elkelt: még jobb, 25 millió példányban elkelt: szuper! Pedig ennek éppen a fordítottja igaz. Annál jobb valami minél kevesebben képesek magukévá tenni és megérteni és felfogni és belátni és értelmezni. Ez tény. Mégis a korszellem szemlátomást “mindenkit” elsodor és bekebelez, még a legelemibb szinteken is. Miért?

Arra gondoltam Guénon nem éppen “hamvasi” stílusát közérthető és világos formában kéne közreadni. Mert a közérthető forma köztudomásúan jó és kívánatos és hasznos. Milyen jó is volna, ha minél többen olvasnák el a Mennyiség Uralmát és az Idők Jeleit! Ó, be szép is volna! Mily magasztos dolog volna! A korszellem éppen ezt diktálná. De miért? Miért kéne olyan hiábavaló dolgokon segítenem, mint a mások? Miért kéne a közízlésnek és a közkívánatnak engedni? Miért kéne a magasat lerántani a tömeg szintjére, hiszen ezáltal éppen az előbbi sérülne. Vagyis a disznó megmaradna disznónak, a magas pedig lehullana a disznók szintjére. Ha a disznó hegyet szeretne mászni, hát majd megmássza önerőből. Ha meg nem, hát nem. Egyenesen ördögi tendencia az a világban, ahogy a korszellem átjárja, átitatja az embereket. Mint a tinta az itatóspapírt. Az angyal pedig ördögruhában tetszeleg. Az emberek mára végzetesen elfordultak saját lényüktől és megszállott lelkesedéssel keresik a megoldást, a könnyebbséget, a mámort a másban, a másokban, a közösségekben, a barátokban, az ismerősökben, a klubbokban, az egyesületekben, a turisztikai fesztiválokban és az együvé tartozásban. Álbarátok és pseudoközösségek. Pillanatnyi hangulatok, önfeledt percek és kikapcsolódás, ami tulajdonképpen bekapcsolódás egy áláramkörbe, ellenáramkörbe. Pedig, végső soron az “együvé tartozás” sokat mondó kifejezés és magán messze túlmutat, ha az ember képes a sorok között olvasni.

“Együtt többre vagyunk képesek.” Kétségtelenül. A horizontalitások szintjén igen. A lényegi kérdésekben azonban semmi esetre sem. Nekem így jobban tetszik: Együtt kevesebbre vagyunk képesek, egyedül pedig többre. Vajon ez a változat miért nem olyan népszerű manapság?

Éppen egy hete tűnődtem el a boglári strand emberállománya felett. Hosszasan szemléltem a nyüzsgő családokat, a jókedvű baráti társaságokat, a sportos kocogókat, a kedélyes fürdőzőket és újra szemet szúrt a létezés hiábavalóságának a mások általi könnyed viselése. Amivel én élek, az a ti halálotok volna és fordítva -gondoltam magamban-, majd másnap reggel, mikor végre megjött a vihar és elhagyatott lett a strand, vacogva topogtam a lejáró peremén, hogy mielőbb a tarajos hullámok közé vethessem magam. Háton úszva, a spriccelő habokat nyelve fürkésztem a felettem vágtázó sötét fellegeket és ismételten hatalmába kerített az egyedüllétem kézzelfogható valóságának az érzése. Aztán nagy levegőt véve, csukott szemmel belefúrtam magam egy tarajos hullámba és a víz alatt, zúgó dobhártyával azon morfondíroztam, hogy vajon most hol lehet az az apuka, aki tegnap délután olyan szomorúan és kedveszegetten festett a családja mellett, mikor tüdőből próbálta meg felfújni az amúgy is lyukas úszómatracot.

“És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok.”  De csak ha felemeltetem…