“Miért lépett be Hamvas Béla a Kommunista Pártba?” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Hamvast vagy László Andrást pocskondiázó hozzászólásoknak nem adok teret!
    Ügyefogyott és hígvelejű kommentek sem kerülnek megjelenítésre!

  2. Hamvas Béla úgy világítja meg előttem az ösvényt amin járnom muszáj, hogyha az ő lámpása nem lenne, félvakon tántorognék, és elnyelne a külső sötétség.
    Hamvas Béla nem visz előttem lámpást, hogy kövessem őt, ő a belső homályomba gyujt világosságot.
    Ha most fel kéne sorolnom, hogy ki mindenki még, hát tíznél nem jutnék tovább, és ezen a tizes listán Hamvas Béla nálam huzamos ideje a második helyen van.

    1. Ez így nagyon határozott és kategorikus. Ajánlanám tisztelettel mindenki figyelmébe az Egy csepp a kárhozatból című Hamvas Béla írást. Csak annak a kritikáját tudom elfogadni, akinek jutott legalább egy olyan csepp a kárhozatból. A másik, kedves Atyafi, hogy én bizony meghallgatom erről majd Hamvas Béla véleményét is, ha ő is rábólint László András mondataira, akkor előre is bocs.

      1. Nem mondtam, hogy Hamvasnak nincs igaza, ugyanis neki is “igaza” van.
        László András megállapításait nem Hamvas ellenében tettem közzé.
        Ami viszont elgondolkoztató:
        Miért jönnek elő ilyenkor az emóciók?
        László András meglátásai megcáfolhatatlanok és nagyon is igaza van akkor, amikor azt mondja, hogy Hamvas emocionális és világnézeti. Most belemehetnénk olyan felesleges megállapításokba, hogy ha László András akkor született volna, amikor Hamvas, akkor valószínűleg 45-ben felakasztották volna, vagy például abba, hogy László alapállása sziklaszilárd, rendíthetetlen és nem ismer megalkuvásokat, közös platformokat. Mire lenne mindez jó?
        Egyébként szolipszisztikus szemüvegen keresztül ezek a dolgok igazán ily módon fel sem vethetők. Én ezt szeretem, ő azt szereti, nálam Evola előrébb való, mint…
        Hova vezetnek ezek a megállapítások? Majd ha meghallgatom erről Hamvas véleményét? Hamvas véleménye erről maga az élete, életműve.
        “Halottakról jót, vagy semmit.” Ez lenne az elferdített verzió.
        “Halottakról igazat, vagy semmit.” Ez pedig a helyes verzió.
        László András jóval nagyobb hangsúlyt fektet a radikalizmusra és a szellemire a “lagymataggal” és az emocionalitással szemben, bár nagy bűne, hogy még nem halott.
        Meg kéne próbálnunk néha az emóciók fölé, a politika fölé, az irodalom fölé, a tetszik és nem tetszik fölé, az erkölcsök fölé és a kritikák fölé emelkedni.
        László András kritikája pedig kritika feletti kritika. Nekem pedig nem esik nehezemre túllépni ezen a kritika feletti kritikán, hiszen igazából véve csak szép szimbólumaim kavargásáról és táncáról beszélhetünk, bár nem adnám alább: BESZÉLHETEK. Ez lenne az ÉN korrekcióm.
        http://www.hamvasbela.org/2011/12/hamvas-bela-egy-csepp-karhozatbol.html

  3. Mivel a bejegyzés legalább annyira László Andrásról is szól, legyen szabad mindkettőjükkel kapcsolatban tennem néhány észrevételt.

    Hamvas számomra is lámpás volt, most is az és az is marad. Munkásságának szellemtörténeti jelentősége felbecsülhetetlen. Olyan szinten bontotta ki a magyar nyelv által nyújtott spirituális lehetőségeket, mint talán senki más.

    László András mondta valahol, hogy a magyar géniusz fokozottan kitett a baloldali befolyásoknak. (persze ezen inkább rejtett heteron befolyás értendő). És itt nemcsak Adyra, Kosztolányira, Pilinszkyre gondolt, náluk ugyanis szinte egyből nyilvánvaló válik ez olvasásuk során, hanem Hamvasra és – bizony – Weöresre is.

    László András munkásságában – eleddig – egyetlen olyan pontot, következetlenséget, ellentmondást, esetleg félresiklást nem találtam, mint a korábban említett személyek esetén itt-ott fellelhető. DE: Egyedül Hamvas képes arra, hogy átütő erővel, villámcsapás szerűen felrázza és orientálja a kereső embert. Igen, erre sem László András, de – megítélésem szerint – Guénon és Evola sem képes. Hamvas bevezet, megalapoz, felnyit, teret ad. “Hamvasiánussá” válni viszont ostobaság lenne.

    1. “DE: Egyedül Hamvas képes arra, hogy átütő erővel, villámcsapás szerűen felrázza és orientálja a kereső embert.”
      Ez kétséget kizáróan így van. De miért?
      Azért mert a “ma embere” a lelkében él. Irányultsága emocionális. Éppen ezért innen megragadható. Evola szellemi és nem tocsog a szentimentalizmusban. Guénon sem.
      Evola, Guénon, Hamvas, László András nem élt és nem élhet tőlem függetlenül. Ők belőlem fakadnak. Ezt kéne magunkban a végletekig elvinnünk és felfokoznunk.
      Végvári mostanában nagyon csendes és szótlan. Ő már tudhat valamit…

  4. A hígvelejű megnyilvánulások kapcsán megfigyelhető, a netes idők folyamán hogyan felejtődött el az ún. netikett. Most ami a magyarországi helyzetet illeti, mert itt konkrétan lesújtó a helyzet. Annak idején a sulinet szabadította rá a netes ős-társadalomra azokat (IRC-n stb.), akik úgy viselkedtek, mint elefánt a porcelánboltban. Viszont ez egy idő múlva megnemesedett, mert az agyilag balta embereknek ott voltak a „csetek” (ahol megtalálta zsák a foltját, mondjuk így), meg persze felnőtt mindenki.

    Aztán nagyjából tíz éve, az ún. közösségi oldalak feltörekvésével egy egészen ordenáré minőségromlás indult el. Ráadásul kiderült, hogy nem csak az éppen akkori fiatalság a hibás, mert életkortól függetlenül, ahol hozzá lehet szólni valamihez, ott garantáltan megjelennek az injekciósok. Hol van az már, hogy régen a fórumokon, levlistákon bárkit ledorongolhattál, amiért nem vette a fáradságot, hogy visszaolvasson (esetleg évekre visszamenően). Ma már a legtöbb sületlen nemhogy azt nem olvassa el, hogy miről volt szó a témában, hanem a saját mondatait sem, mielőtt megnyomná a küldés gombját. A lényeg az „odamondás”.

    A helyzet komikuma úgy igazán feltűnő, ha az ilyeneket némi idő elteltével olvassa el az ember (mert manapság általános illúzió a „kommentkényszer”, hogy aki leghamarabb szól hozzá valamihez, annak van igaza).

    1. Kommentkényszer=Megnyilvánulás kényszer.
      A hétköznapi élet szinte összes társas szférájára ez igaz. Az emberek akkor vannak, ha megnyilvánulhatnak, ha kinyilváníthatnak dolgokat. Éppen ezért sokat beszélnek. Mert minél többet szól valaki, annál jobban van. Legalábbis “ők” ezt hiszik. Igaz, ők nem hihetnek semmit sem.
      Hogy is írja Karinthy a Tébolydában? Mintha ajtónyitásra kezdenének neki. Ajtónyitásra kezdenek neki! 🙂
      Ahol én vagyok az ajtó, a bolond és az ajtót nyitó kéz is. 🙂

  5. Mivel a fent taglalt őseredeti (primordiális), szakrális – gyakran rejtélyes, megfoghatatlan, valami különös erő által fenntartott, meg-megújuló, valójában égi forrású, tehát elpusztíthatatlan – életélmény a kiszolgáltatottakkal kapcsolatos érzékenységen túl, egyfajta lovagias igazságérzettel és az önzetlenség rangsorának kívánalmával is jár, ezért ez az indíttatás jobbára szembefordult a XX. század első felének liberális-polgári (vö.: Bacchus másik neve Liber) kapitalizmusával. Némelyiküket, például Ady Endrét, Boromisza Tibort, később Illyés Gyulát, József Attilához hasonlóan, a baloldali körökkel való érintkezésbe, együttműködésbe, rokonszenvbe ragadva, egy időben bennük látván – a kulturális területen való szinte megkerülhetetlen beágyazottságukon túl – a fennálló nyugati rendszer legkövetkezetesebb ellenzőit, olyannyira, hogy még az akkori idők egyik Budapestre látogató – ha minden igaz, Hatvany Lajos Bécsi kapu téri palotája „török inasainak” vendégszeretetét is élvező – írófejedelmének a művészete kapcsán is elhangzott egy kis bírálat (vö.: „az igazat mondd, ne csak a valódit…” (J. A.: “Thomas Mann üdvözlése”). Sőt, ez a politikai kaland Ady és Boromisza estében a Jászi Oszkár-féle szabadkőműves körökben való részvételt is magába foglalta… Mindazonáltal úgy tűnik, legtöbbjük, ki előbb – ki utóbb, mintha mintegy ál-törésvonalat vélt volna felfedezni a lényegében egyaránt evilágiság-központú, tehát Isten-központúság ellenes – az „is-is”, a Kettő igazából nem képezhet Középpontot –, valamint a nemzeti jelleget, enyhén szólva, inkább fanyalogva szemlélő liberalizmus és bolsevizmus között, amely kijózanodási folyamatot József Attila esetében segíthette, hogy a „népfrontos” vitában, valószínűleg a többször megnyilvánult hazafias érzelmei miatt is [vö.: J. A.: “Bús magyar éneke”; “Nem, nem, soha”; utóbbi megtalálható pl.: Pénzes István (összeállította): “Széttöretett. A magyar fájdalom és reménykedés versei.” Aposztróf Kiadó, Budapest, 2006. 146–147.] jobboldali, „szociálfasiszta elhajlónak” bélyegezték.

  6. Szerintem a fő probléma, hogy a magyar szakralitás 500 éve a különféle aktuális globalista interpretációk hullámai közt próbál levegőhöz jutni és ha nem köt valamelyikkel jól-rosszul kompromisszumot, akkor valójában nem tud igazából megnyilvánulni.

    1. Döbbenetes látni, hogy például József Attila verseiben több különböző fokozatú alapállásból szólal meg.

      Tipikusan baloldali álláspont:

      “Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
      török, tatár, tót, román kavarog
      e szívben, mely e multnak már adósa
      szelíd jövővel – mai magyarok!”

      Egy másik versében viszont egy tiszta mahasunya kontempláció:

      “Csak ami nincs, annak van bokra,
      csak ami lesz, az a virág,
      ami van, széthull darabokra.”

      De Kosztolányinak is voltak mélyebb elővételezettségei:

      “Annál mi van, a semmi ősebb,
      még énnekem is ismerősebb,
      rossz sem lehet, mivel erősebb
      és tartósabb is, mint az élet,
      mely vérrel ázott és merő seb. “

Egy vélemény is számít és egy vélemény sem számít...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s