2016.07.30.
“Zarathustra meg csak nézte a népet és ámult rajta. Azután így szólott: Kötél az ember, állat és emberfölötti ember közt feszül -kötél a szakadék fölött. Veszélyes átalút, veszélyes útonlét, veszélyes visszanézés, veszélyes borzongás és megtorpanás. Az a nagy az emberben, hogy híd és nem cél: azt szerethetjük benne, hogy az ember áttűnés és letűnés. Őket szeretem: akik nem tudnak élni, csak letűnőként, mert ők az általmenők. Szeretem a nagy megvetőket, mert ők a nagy hódolók s a vágy nyilai a túlsó part felé. Szeretem azokat, akik nem keresnek előbb a csillagok mögött okot rá, hogy elpusztuljanak és áldozatok legyenek: hanem a földnek áldozzák magukat, hogy a föld majdan az emberfölötti emberé legyen. Szeretem azt, aki szereti erényét: mert az erény a pusztulás akarása és a vágy nyila. Szeretem azt, aki erényéből formál hajlamot és végzetet: így erényéért akar még élni és nem akar élni már. Szeretem azt, aki pazarolja lelkét, aki nem kér köszönetet és nem is viszonozza: mert ő mindig ajándékoz és nem akarja megőrizni önmagát. Szeretem azt, aki szégyelli, ha neki kedvez a kocka és aki ilyenkor azt kérdezi: hát hamisjátékos vagyok én? -mert az ilyen pusztulni akar. Szeretem azt, aki igazolja az eljövendőket és megváltja az elmúltakat: mert ő a jelenen akar tönkremenni. Szeretem azt, akinek lelke sebzetten is mély, és aki valami kis élménybe is bele tud pusztulni: így szívesen megy át a hídon. Szeretem azt, aki bünteti istenét, mert szereti istenét, mert ő istene haragjába pusztul bele.
Szeretem mindazokat, akik mint ólmos eső cseppjei: az emberek fölött úszó sötét fellegből szitálva hullanak, a villám cikázását hirdetik, és hírnökként enyésznek el. Lássátok a villám hírnöke vagyok én és ólmos esőcsepp a felhőből; a villám neve pedig: emberfölötti ember.
Amikor Zarathustra elmondta ezeket a szavakat, ismét a népre nézett és hallgatott. Itt állnak hát, mondotta szívében s nevetnek rajtam és jéghideg a nevetésük.”
atyafipeca.hu 