2016.07.31.
“A Zarathustrában, annak egy ismert szakaszában megtalálható a válság hátterének legnyomatékosabb megfogalmazása: “Azt mondod szabad vagy? Meg akarom ismerni a benned uralkodó gondolatokat. Számomra nem az fontos, hogy megmenekültél-e egy igától, hanem az, vajon azok egyike vagy-e, akiknek joga van lerázni az igát?””
“Ide figyelj kispajtás; nem tudom,hogy mit képzelsz magadba és hogy minek képzeled magad(de sejtem),de az ilyenfajta köcsögök miatt kellett szenvedni sok embernek sok-sok éven keresztül.Szerencsére a fajtádat már eltakarították és egy-két elmeroggyanton kívül ma már senki sem képviseli az állásponot,amit képviselsz,arról hogy kinek mi a joga és hogy ki mit tehet és mit nem.Egy senki vagy,perifériára szorult Lúzer,aki extrém tanokkal ringatja magát a sírba.Egy kurva,szánalmas,arc nélkuli,név nélküli bohóc vagy. Hallgasd és sírjál és nevessél!!! Te vagy az igazi kórlenyomat.A te fajtád volt a Nyilas,aki a váltáskor hithű AVH-s lett. Nem vagy te sem arisztokrata sem elit.Valószínüsítem,hogy te vagy a komcsi szülök gyereke,aki a régi rendszer által tanult,majd most kurvára oszta az észt.
FUCK YOU”
https://atyafipeca.wordpress.com/2014/03/31/reach/
A fenti sorokat olvasva újra elkapott a méltóságérzet. Ilyen mértékű ajnározásra és túlbecsülésre egyszerűen nem voltam felkészülve. Az effajta “szerelmes levelek” mindig pontos és szabatos iránytűként mutatják, hogy merre ne induljak. A lényeglátó útbaigazítást ezúton köszönöm és “őrangyali” intelemként kezelem.
atyafipeca.hu 
“Az avarnának fogalma sincs, mi az ativarna, de az ativarna azonnal felismeri az avarnát.”
Sajnos a fenti megállapítás sántít, ugyanis az avarna ösztönösen felismeri és gyűlölködve pusztítja az ativarnát mihelyst szagot fog. Erről szól többek között az írott történelem.
“Vannak, akik még ma is azt merészelik hinni, hogy az igavonó a jármot eleget viselte, s most már ideje az angyal helyébe lépni, hadd húzza az azekét. Az észrevétel figyelemre méltó lenne, ha időnként meg lehetne tenni, hogy az ember a hasát a nyakán, az agyát pedig a gyomra alatt viselné. Éppen olyan értelmes lenne a fákat felkérni arra, hogy ezek után gyökereiket dugjak ki a földből, ágaikat pedig fúrják a talajba. A has felül, a nyakon éppen olyan démonikussá válnék, mint az agy alul. Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni, ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának legelső jele a belek gondolkozásának felülkerekedése volt: előtérbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel.”
Manapság így teljesebb:
A csandalának fogalma sincs, mi a sudra, de a sudra azonnal felismeri a csandalát.
Ma a sudra olyan, mint egykoron egy király. 🙂
Én már többször kihangsúlyoztam itt a blogon, hogy jómagamat a “cselédek, a szolgálók” közé sorolnám be. Természetesen az effajta megnyilvánulásaimon a szöveget értelmezni nem tudó olvasók könnyedén átsiklanak és egyfolytában holmi nemesi gőggel és beképzeltséggel vádolnak meg. Mondjuk az alászállás nem ismer mértéket. Lehetséges, hogy csak a cselédi büszkeség beszél belőlem.
“A fajtádat már eltakarították.”
Már csak egy vigasztalásom maradt. AZ IDŐK VÉGÉN -mondják-, A KEZDET VISSZATÉR.
ANTE AURORAM TENEBRAE.
Mindig a hajnal előtt a legnagyobb a sötétség. És még csak éjfélt sem ütött az óra.
Igazából el vagyunk kényeztetve, ugyanis olyan sok ehhez hasonló megnyilvánulással vagyunk körülvéve a vulgus köreiből kiáradva, hogy még ha magunktól nem is tudnánk, hogy merre orientálódjunk, ezekre a szinte várfalakként fölénk tornyosuló “véleményekre”, kirohanásokra bizton számíthatunk mint szakadékba vezető “utakra”, elkerülendő azokat.
Egy lépést hátrébb és feljebb lépve; ahogyan azt Evola is kifejtette a Cinóberösvényben, igazán kitüntetett pozíció a miénk, hogy itt és most élünk, ugyanis most annyi ilyesfajta – és még rosszabb – kihívással kell szembenéznünk, olyan áthatolhatatlan a tüskebozót, hogy már az ajándék, ha egy-egy fénynyaláb áthatol e bábeli rengetegen. Ebben a harcban nap mint nap edződünk, s – szintén utalva Evolára – a mindezért az út végén ránk váró “jutalom” is nagyobb lesz, mint a fénytelibb korok gyermekeié, akik nem kényszerültek rá, hogy az ártás ennyire számos formájával hadakozzanak.
Ez a mindennapos harc, a sok alantasság szüntelen támadása az embert képes felvértezni egy láthatatlan páncéllal, emellett egy sajátos derűre is szert lehet tenni, mondván ismét rám mordult egy démonpofa, amit egyfajta sztoikus “amor fati” felfogással tudunk fogadni. Ehhez hasonló attitűdöt olvasok ki a fent leközölt újabb roppant kulturált “levélre” adott válaszodból.
Hegyek vagyunk, néma tanúk, mozdulatlanok, örök mementók, a lenti ricsajt mosollyal vesszük tudomásul, s ha néha egymásra pillantunk, mintha tükörbe néznénk.
“Márpedig a valódi, nem habitussá, hanem még többé: szemléletté tett mizantrópiának pont ez a felülemelkedés célja. Az embergyűlölet kiteljesedése nem a gyomorfekély, hanem – a derű.”
Batiszkáf
Kíváncsi lennék, hogy az ilyen elveszett lelkek egyáltalán hogy keverednek egy ilyen eldugott blogra, amiből egy mukkot sem értenek, csak kiragadnak egy-két mondatot és azon lovagolnak.
Talán perverzió, de ha híroldalakra tévedek, néha szeretem a „cikkek” alatti hozzászólásokat átböngészni. Azt ugye mondani se kell, hogy általában az első néhány hozzászóló átmegy a „cikktől” teljesen független pocskondiázásba, aztán szintén csak a témától teljesen függetlenül egymást kezdik gyalázni. Az a meglepő, hogy ezt mennyire beszűkült határok között teszik, mert a legtöbbnek már ahhoz is kevés a szókincse, hogy ne csak az alpáriságot hatványozza. A helyesírás és a visszaolvasás már említett igen gyakori hiánya miatt néha úgy tűnik, mintha csak valami szógenerátor köpködte volna ki az egészet. Néha el is gondolkodom, hogy talán csak maguk a híroldalak generálják az egészet, a cikkek látogatottságát növelendő. Mindenesetre furcsa, hogy angol nyelvű oldalakon még ma is sokkal kifinomultabban tudják egymást sértegetni az emberek. Bár ezt talán csak a nagyobb „mintavételi arány” láttatja így. És hát meg kell hagyni, a fenti illető is igen hathatósan megcsillogtatta angol nyelvi műveltségét.
László András írta (és mondta) nem is egyszer, hogy az elsőrendű ember elsőrendű emberek társaságát keresi, a másodrendű ember pedig harmadrendűekét. Szerencsétlen “olvasó” frusztrációja abból adódhat, hogy negyedrendű, s így egyáltalán nincs társasága.
Az pedig természetes, hogy nem tudja, “mit képzelsz magadba”. Avagy élesebben – mit képzelek magamba. Önmagamat próbálom… Csoda, hogy nem érti? 😉
(Régóta olvasgatok itt csendben, de most úgy gondoltam, meg kell törnöm a hallgatást. Egyúttal köszönöm az eddigi bejegyzéseket is!)
Szívesen.
Mi lehet az a “szenvedni sok embernek sok-sok éven keresztül”? Sajnos életem nagy részét prolik között töltöttem/töltöm, és úgy látom, éppen most szenvednek. Minden kéne, nulla befektetéssel. Vagy habzó pofával adják tudtunkra az irígységből fakadó gyűlöletet (lásd ez az olvasói levél), vagy, és szerintem ezek az igazán veszélyesek, csendes mártírkodnak. Ők a szerencsétlen szeginy népek,csendesen meghúzódnak egy sarokban, és csak akkor szólalnak meg, ha kérdezik őket (cseléd/szolga effektus). Még ők adakoznak – persze,kell a jó helyjegy a Mennyországba – ők a jótét lelkek.
A legszomorúbb az, amikor rámutatsz valami magasra, szépre közülük, annak ellenére, hogy jómagad is “elesett, kifordult helyzetben” vagy. Ilyenkor rögtön életbe lép a zéró tolerancia. Már csak a felfelé való elmozdulás, törekvés vagy szándék megemlítése esetén is. Minden ralatív, a királynak is csak büdös a lába és addig nyújtózkodj ameddig a takaród ér, valamint ki nem dolgozik ne is egyék. Sosem találkoztam még olyan emberrel, aki azt mondta volna magáról, hogy “egy utolsó nyomorult féregnek érzem magam és szemen tudnám köpni magam, valahányszor a tükörbe nézek.” Pedig ez a szimbolikus “meghasonulás” egy remek startpont lehetne afelé, amiről beszélni nem lehet. Itt mindenki remek és elsőrendű abban, amit csinál és ahogy csinálja. Szó sem érheti a ház elejét. Ezzel szemben valami furcsa okból kifolyólag senki sem érzi jól magát a bőrében és ez a kisemberre fokozottan igaz. “Aludj el, kisember.” “Könnyű álmot hozzon az éj.” Álmodj te is nyugati életszínvonalról és mócsingos pacalpörköltről. Minden évben 4 hét a tengerparton, havi nettó 500 ezer, 100 millió pixel a nappaliban, egy jó életbiztosítás és egy luxus szociális otthon a végére. A lét elviselhetetlen könnyűsége. Már mondtam többször, hát most is elmondom. Ha a magyar kisember fizetése egyik napról a másikra elérné mondjuk a Norvég átlagbérek színvonalát, itt teljes mértékben élhetetlen lenne a világ. Kaotikus és elviselhetetlen világ jönne. A “sátáni idióták” végképp megmérgeznék a levegőt. Példának okáért a Dunára már csak gondolnod sem kéne, mert mindenki 100 lóerős csónyakkal b…ná szét a vizet. A csend és meghittség köre az életszínvonal emelkedésével egyenes arányban szűkül.
Hogy mit akarok ebből kihozni?
Hát csak azt, hogy egy utolsó nyomorult és önmagából kifordult féreg vagyok, aki már pusztán a merő létezésével is kiérdemelne egy jól irányzott sortüzet. Jaj annak, aki meghasonul és szembe kerül önmagával -mondják-, de én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Mindenkinek elsődleges feladata szembe kerülnie önmagával és megölnie önmagát önmagáért. Attól még, hogy a szarban nyaralok rácsodákozhatok és rámutathatok olyan magas, hierarchikus szimbólumok meglétére, melyek magasabb irányba mutatnak. Annak ellenére, hogy mélyen vagyok. Lent. És aki azt mondja, hogy ő már a jó úton, sínen van: az hazudik. Más nem lehet sínen: csak én. 🙂 De ez nem lehet felmentés az alól, hogy pillanatnyilag én vagyok a legmélyebben is. Ezt a kisember sosem fogja felfogni, lévén makacs szimbólum, mely a tudati teremben terem, éjjeli lepke módjára, kitartóan kering és cikázik köröttem, valószínűtlen és szánalmas “létezésével” verifikálva számomra, hogy merre ne vegyem az irányt.
A tömeg”ember” képtelen felfogni azt, hogy létezik valami magasabbrendű annál, amit ő “életnek” nevez (ami természetesen nem élet, inkább az élet hiánya). Minden erre utaló, halvány jelre zsigeri megvetéssel, gyűlölettel, vagy éppen a nevetségessé tétel szándékával válaszol. Jó példa erre az, amikor Erőss Zsolt halála után a sok proli teleböfögte az internetes fórumokat (merthogy neki ahhoz joga van): ” minek köllött odamennyie…nem vót normális…a családjára kellett volna gondolnia, mert az az első és nem odamenni a hegyre.” Mélységes undor.
“Mester, mit hallok?” Kérdém, hogy beléptem
s a borzalomtól hajam égre lázadt.
“Milyen nép szenved itten a sötétben?”
És ő felelte: “E szomoru házat
azok nyerik, kik közönyösen éltek
s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat;
s az angyalok, kik fellázadni féltek
s hivek sem voltak; csak magukra voltak,
lelkükben nincsen sem erény, se vétek.
Az ég elűzte s itten kóborolnak,
mert őket a pokol is szégyenelte:
nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.”
“Mester s mely kín ez, mely őket leverte?
hogy ilyen gyászos jajgatásra kelnek?”
“Elmondom néked röviden”, felelte.
“Vak napjaik oly szürkén s tengve telnek
s halniok lehetetlen délibáb,
hogy bármilyen más sorsot irigyelnek.
Hirüket elfeledte a világ,
megveti őket igazság és részvét.
Ne többet róluk: nézd meg s menj tovább!…”
Dante: Isteni színjáték, Pokol
Csak azért írok, mert kezdem megérteni, mi az, ami egyre elviselhetetlenebbé teszi a világom. Ha a szocializmust jónak is tartom azért, mert termelőeszközöket bocsát a valóban dolgos munkások rendelkezésére, másfelől ez az iga nélkül maradt sárkány szindróma kezd elhatalmasodni a felszabadított proletárok utódaiban. Alapjában véve a közösségünk hasonló volt a székelyekéhez(ahol mindenki katonanemes, lófő, csak a miénk nem határőr, hanem királyi testőr közösség volt). De azért hígult ez(gondolom, maga a közösség is), és sok fény kihunyt, főleg az ideák eltüntetése után, nem mindenki érezte meg hiányukat. Furcsa számomra, hogy alapjában véve szerénység közepette nevelkedtem, és amit magam körül láttam, az az ostobaságokra való rátartiság, modern hiábavalóságokkal való hivalkodás, büszkélkedés. Ha létezhet szocializmus, az is, csak is, felszabadítás nélkül, fölülről vezérelve. A létezett szocializmus ezért bukott meg, és a létező kapitalista ellen-hierarchia ezért annyira utálatos.
A szocializmus és a felülről vezéreltség feloldhatatlan paradoxon. A szocializmus és az ál-, illetve ellenhierarchia viszont jól megfér egymással, sőt nincsenek is meg egymás nélkül.
Én próbálom magamban összehozni. Miért ne lehetne hatékonyabban működtetni egy közösséget, egy kicsit militánsabban, egy kicsit ösztönzőbben(akár anyagilag, akár erkölcsileg) mozgatni(ha szükséges, mert kicsit válság van/de persze Te mondhatod, hogy ne legyen válság, legyen meg a király, és akkor nem kell a gügye kormányzó helyett diktátort állítani)? Sok arisztokrata és magas rangú katonai vezető volt szélsőjobboldali rendszerekben vezető személyiség.Persze ezen sokáig lehetne filozofálni, pro és kontra. Én is szívesebben gondolok pl: a régi Kínai Császárságra, vagy a kora-középkori Magyar királyságra ahol és amikor még elég volt, és rendkívül meghatározó volt az a bizonyos valami, ami mindent áthatott, ami a középpont volt, ami mozdulatlan mozgató volt. Végső soron persze, igazad van.
,,Ami a történetben élő emberre jellemző, a részrehajlatlan és indulatmentes gondolkodásra való képtelenség.” (Hamvas Béla Patmosz I. 141. oldal)