2016.08.05.
Kedves Naplóm!
Semmi különösről nem számolhatok be Neked. Legfeljebb arról a minapi felismerésemről, hogy T. S. Eliot jó nagy hülyeséget beszél, amikor azt mondja, hogy April is the cruellest month. Igaz, Eliot (legjobb tudomásom szerint) nem volt balatonfüredi lakos, és nem kényszerült időről-időre egy turisztikailag frekventált területekhez kínosan közel eső Aldiba levonulni, így aztán hogy is tudhatta volna. Hogy minden tekintetben július a legkegyetlenebb. Ilyenkor – már csak azért is, mert egyes, az aktuális társadalmi-kulturális adottságokból fakadó elvárások folytán fokozhatatlanul kedélyesnek és örömtelinek kéne lennie – természetszerűleg boldogtalan az ember: a mosolyfelismerő funkció riadtan matat sajátos, a ruházkodás, a szórakozási formák, a szociális érintkezés stb. területén korunkban uralkodó viszonyok totális elutasítását tükröző arcszerkezetén. És a zsemlét is olyan zaklatottan bassza a zacskóba, hogy az valamiféle idült kétségbeesést sejtet. Őszre persze majd kiheveri az egészet, és ismét rájön, hogy gyomorgörcsét igazából nem az üdülők, hanem a létezés feltételei okozzák. De addig még dohog eleget.
Fajunk evolúciós sikere az antropológusok és a szociológusok (így például Pierre Bourdieu) kutatásai szerint annak köszönhető, hogy az elülső szárnyak kemény szárnyfedővé alakulnak, mely az általában kemény kutikulával együtt egyrészt védi a sérülékeny, lágy potrohot a káros környezeti behatásoktól, másrészt lehetővé teszi a röpképes hátulsó szárnyak védelmét is; evolúciós sikertelensége pedig annak, hogy foszforeszkáló szívecskékkel teli digitális képeslapokat oszt meg a Facebookon. Ami az ember kimagaslóan invazív jellegét illeti, ez a nagyközönség számára is ismeretes, érdemtelenül kevés figyelmet kap viszont egyedfejlődésének az a természetvilágban egyedülálló vonása, hogy a bábállapotot követően rögtön autóba pattan, és lemegy a Balcsira, hogy csobbanjon egy nagyot a habokban.
http://batiszkaf.blog.hu/2016/08/04/batyskaf_armin_nyaral_800
atyafipeca.hu 
Zseniális írás.
Most egy elviselhetetlenül szentimentális megjegyzés következik: jó dolog olyan szerzőkkel, gondolkozókkal találkozni, akiknek a gondolatai annyira az enyémek, hogy az már zavarba ejtő.
Olvasok műveket, gondolatokat, posztokat, és ugyan személyesen nem találkoztunk – lehet, hogy térben, időben is nagy távolság választ el tőlük -, mégis tudom, hogy hasonló “anyagból” gyúrattunk. Az idő-tér partikuláris földi kondíciói megszűnnek létezni. A személyt érintő, az individuum szintjén létező esetleges ismeretség mit sem számít. Sikerül a fátylat fellebbenteni.
Nem annyira zavarba ejtő. A szolipszizmusból többek között ez (is) következik. 🙂
Akkor igazi az “élmény”, ha olyan, mintha Te írtad volna. Az olyan, mintha én mentén pedig az intellektuális intuíció tör elő.
Naiv realizmus lenne felvetni egy hús és vér B. Ármin létezését, aki jelenleg naplóját írja a balatoni strandon.
Ez alól Petros sem kivétel. Petros pedig bátran tételezheti ugyanezt rólam. Nem fogok megsértődni, lévén “az ugyanazt tételezést” is én tételezem.
Személyes találkozók, személyes hangvételű beszélgetések, kisebb csoportok megszervezése… Jobb kerülni őket. 🙂
Nagyvonalúságra vall, ha valaki a fenti következtetésekből kiindulva megkíméli a “környezetét” saját magától. A modern ember éppen erre képtelen, hiszen ő a “másban” (támasz) éli meg önmagát. Ezért a véget nem érő párbeszédek, ezért a nyüzsgés, ezért a közösségek és ezért a társaság. “Az ember társas élőlény.” Micsoda korszellem áztatta lózung ismét! Olyan a modernek pályája, mint egy gumírozott, ízületet kímélő futószőnyeg. Minden kételyre van fogódzó, minden aggályra van gyógyír.
“A mester humanizmusához tartozik, hogy tanítványait óvja önmagától.”
Bocsánat az elkalandozásért.
“Miért foglalkoztatja önt a világ megmentése, amikor az egész világnak arra van szüksége, hogy öntől meneküljön meg?! Lépjen ki a képből s vizsgálja meg, vajon maradt-e bármi is, amit meg kellene mentenie.”
Click to access forditasok_13.pdf
Szép!
Nagyon köszönöm.
Ezt nem olvastam még Bujitól.