A boldog, bukósisakos (fő a biztonság!) rabszolgák kora
“A boldog, bukósisakos (fő a biztonság!) rabszolgák kora” bejegyzéshez ozzászólás
A modern világban az ember az egyedüli olyan élőlény, amelynek folyamatosan létrontást kell végrehajtania ahhoz, hogy fel ne forduljon és éhen ne haljon. Lehetőleg mosolygós képpel, csapatban (hordában) elkövetve, mert a főnök, mint “elnyomó személyt” kirúgja, ha nincs ott a bárgyú vigyor az arcán és egyénieskedni merészel. Ráadásul kötelezik arra a felvilágosult, menő cégeknél, hogy időről – időre teljes idiótát csináljon magából, és az amúgy utált, megvetett, irigyelt, lenézett, stb. kollegáival együtt vihogjon, ugráljon mint egy majom és kötelezően jól érezze magát és empatikusan, szeretetteljesen képzelje bele magát a másik helyébe, hogy megértse és elfogadja a “másikat”. Ez teljes képtelenség nemcsak magasabb, metafizikai értelemben (mások is önmagam vagyok ) de a szűkebb valóságértelmezés keretein belül is. Mindezt annak érdekében, hogy a cég, a munkahely hatékonyabb, sikeresebb, termelékenyebb legyen, amelyek szintén a létrontás körébe mélyen beletartozó célok. Mert pl. annak a célnak, hogy heti két tonna vacak/bóvli eladása helyett heti 2,5 tonna vacak/bóvli eladása következzen be, csakis létrontó jellege lehet. A valósághoz semmi köze. Ráadásul ezeket a célokat általában csak sunyisággal, csalással, gátlástalansággal lehet elérni. További létrontással.
Rohadó világ ez.
“Inkább bűnöző, mint polgár.” 🙂
Szánalmas, ahogy fetrengenek a ganajban. Csapatépítés, közösségek létrehozása. Merő undor az egész.
Jaj, dehogy! Olyan jópofa és vicces!!!! Hát neked semmi sem jó??
Motivációs levél tisztességesen megírva: “Kell a pénz, egyébként vastagon teszek Önökre.”
Álságos és képmutató világ, “nekünk” pedig még a titanizmust is kerülnünk kell. Sajnos.
A második videó elképesztően szánalmas (nem mintha az első nem lenne az). Már elég régen megfogalmaztam magamnak, hogy a “munkahely” az ember összes életterülete közül a legalacsonyabb rendű. Talán a börtön lehet még a munkahelynél is lejjebb, de erre nem vennék mérget. A mai munkahelyek semmi egyébről nem szólnak, mint kivétel nélkül olyan dolgokról, amelyek az embert eltávolítják a lényegtől, sőt, lehetetlenné próbálják tenni a lényeg elérését. A lehető legtermészetellenesebb célok érdekében a legalantasabb tulajdonságok felszínre hozását – ha ezek valakiben nem lennének a felszínen, akkor az erőszakos kitenyésztését -, az ember legrosszabb énjének a kidomborítását követelik meg, hogy a hőn áhított hasznot elérjék. És ennek eléréséért a legaljasabb létrontás sem lehet hiábavaló áldozat. Bár a cégek, vállalatok vezetői, a menedzserek, és a létrontás hasonszőrű ágensei számára a létrontás, mint olyan, teljesen ismeretlen jelenség. Fel se merül bennük, hogy bármi rossz, kárhozatos lenne abban, amit művelnek. Folyjon a termelés, dübörögjön a gazdaság, szolgáljuk ki az “ügyfelet”. Igen, az ember ha nem munkáltató, vagy rabszolga, akkor “ügyfél”. Ide jutottunk.
Ebben az egész ördögi ceremóniában, ennek az egész fekáliatortának a tetején a végtermékből készült marcipándísz (elnézést a képzavarért) pedig az a jelenség, amire hirtelen nem tudok megfelelő jelzőt találni, és ez a “csapatépítő tréning”. Hogy az alantas célok, a profitmaximalizálás érdekében még a rabszolga szabadidejére is igényt tartanak, de ami még ennél is rosszabb: a közösség egykor tradicionális érvénnyel bíró fogalmát is lerántják a föld alá. Az embereket, akik lehet, hogy nem kívánják egymás pofáját bámulni a feltétlenül szükséges időmennyiségen túl, még a kötelező munkaidő után is bekényszerítik egy akolba, ahol nem csak jó képet kell vágni egymásra, hipokrita módon szépelegni kell egymás előtt, hanem az eleve siralmas körülmények között még meg is fosztják őket a maradék méltóságtól, idétlenebbnél idétlenebb “játékokra” kényszerítve szerencsétlen rabszolgákat. Akik talán tudják, még ha maguknak nem is merik bevallani, hogy ezt a jármot ők maguk tették a saját nyakukba.
Soha nem fogom elfelejteni László András egy előadását, amikor a munkáról beszélt. Talán a legoldottabb hangulatú előadása volt, az egész hallgatóság végigkacagta. László András olyan maró gúnnyal, ugyanakkor utánozhatatlan humorral karikírozta ki a modern rabszolgaság eme intézményének minden szánalmas, negatív vonását, aspektusát, hogy nem hiszem, hogy bárki elfelejtette, aki ott volt.
13 vagy 14 éve volt májusban (tehát a „munka ünnepe” környékén), pont erre az előadására sikerült eljutni. A címe A munka tradicionális értelmezése volt, nem túl meglepő módon.
Ez a könyv egyébként is nagyon érdekes; nem értem, miért maradt kiadatlan. Terveim szerint még számos értékes, megfontolandó gondolatot idézek majd belőle.
De sokat tudnék regélni. Próbálom röviden. Voltam üdülős-nyaralós csapatépítésen, és persze átéltem számtalan vállalati tréninget több témában – de ezek nagy része csak arról szól, hogy ők letudták a kötelességüket, és ha a dolgozó ezután is hülye, akkor az az ő hibája lesz, van mire mutogatni. Ráadásul a legtöbb ilyen agytágító már online megy, legutóbban már gügye animációkkal és helyzetgyakorlatokkal – teszem hozzá, egyébként ezeket nem feltétlenül hülye emberek találják ki.
Viszont volt egy csapatépítő tanfolyam, amire emlékszem is, mert volt is értelme, ugyanis egy volt katonatiszt tartotta: céltudatosan, konkrét példákkal és tapasztalatokkal. Neki volt fogalma arról, hogy milyen az, amikor tényleg számítani kell egymásra, tényleg csapat a csapat. Nem az a „csapat”, hogy van egy rakás süke-bóka és macskajancsi, aki ész nélkül csinál mindent a legalapvetőbb dolgoktól kezdve, de természetesen mindent mindenkinél jobban tud.
Más kérdés, hogy a „tréningek” nem vallják be és nem is hangsúlyozzák, de nyilván egy csapatban jelen van a hierarchia is, még ha ez lehet rugalmas is, pl. adott esetben ki mihez ért, vagy ki miben jobb, vagy milyen adottságokkal bír – igen, pont mint egy családban, csak hát ma már a családot se „polkorrekt” emlegetni.
A motiváció megint más téma, nyilván ha a vállalatot a pénz vezérli, akkor a dolgozótól se kéne elvárniuk, hogy bármi más is motiválja, mint az, hogy mennyit kap. Ehhez képest tényleg szinte a „karizmatikus” álvallási szövegeket idéző sületlenségekkel és képmutatással találkozik az ember, hogy mit várnak el a dolgozóktól, és a vállalati kézikönyvek ábrái is pont ugyanúgy hemzsegnek a bolond módjára vigyorgó emberkéktől, mint egy-egy „gyülekezetben” látni. Aki meg ilyen helyekre álláshirdetésre jelentkezik, netalán állásinterjúra behívják, annak gyakorlatilag vizsgát kell tennie kétszínűségből.
atyafipeca.hu 
A modern világban az ember az egyedüli olyan élőlény, amelynek folyamatosan létrontást kell végrehajtania ahhoz, hogy fel ne forduljon és éhen ne haljon. Lehetőleg mosolygós képpel, csapatban (hordában) elkövetve, mert a főnök, mint “elnyomó személyt” kirúgja, ha nincs ott a bárgyú vigyor az arcán és egyénieskedni merészel. Ráadásul kötelezik arra a felvilágosult, menő cégeknél, hogy időről – időre teljes idiótát csináljon magából, és az amúgy utált, megvetett, irigyelt, lenézett, stb. kollegáival együtt vihogjon, ugráljon mint egy majom és kötelezően jól érezze magát és empatikusan, szeretetteljesen képzelje bele magát a másik helyébe, hogy megértse és elfogadja a “másikat”. Ez teljes képtelenség nemcsak magasabb, metafizikai értelemben (mások is önmagam vagyok ) de a szűkebb valóságértelmezés keretein belül is. Mindezt annak érdekében, hogy a cég, a munkahely hatékonyabb, sikeresebb, termelékenyebb legyen, amelyek szintén a létrontás körébe mélyen beletartozó célok. Mert pl. annak a célnak, hogy heti két tonna vacak/bóvli eladása helyett heti 2,5 tonna vacak/bóvli eladása következzen be, csakis létrontó jellege lehet. A valósághoz semmi köze. Ráadásul ezeket a célokat általában csak sunyisággal, csalással, gátlástalansággal lehet elérni. További létrontással.
Rohadó világ ez.
“Inkább bűnöző, mint polgár.” 🙂
Szánalmas, ahogy fetrengenek a ganajban. Csapatépítés, közösségek létrehozása. Merő undor az egész.
Jaj, dehogy! Olyan jópofa és vicces!!!! Hát neked semmi sem jó??
Motivációs levél tisztességesen megírva: “Kell a pénz, egyébként vastagon teszek Önökre.”
Álságos és képmutató világ, “nekünk” pedig még a titanizmust is kerülnünk kell. Sajnos.
A második videó elképesztően szánalmas (nem mintha az első nem lenne az). Már elég régen megfogalmaztam magamnak, hogy a “munkahely” az ember összes életterülete közül a legalacsonyabb rendű. Talán a börtön lehet még a munkahelynél is lejjebb, de erre nem vennék mérget. A mai munkahelyek semmi egyébről nem szólnak, mint kivétel nélkül olyan dolgokról, amelyek az embert eltávolítják a lényegtől, sőt, lehetetlenné próbálják tenni a lényeg elérését. A lehető legtermészetellenesebb célok érdekében a legalantasabb tulajdonságok felszínre hozását – ha ezek valakiben nem lennének a felszínen, akkor az erőszakos kitenyésztését -, az ember legrosszabb énjének a kidomborítását követelik meg, hogy a hőn áhított hasznot elérjék. És ennek eléréséért a legaljasabb létrontás sem lehet hiábavaló áldozat. Bár a cégek, vállalatok vezetői, a menedzserek, és a létrontás hasonszőrű ágensei számára a létrontás, mint olyan, teljesen ismeretlen jelenség. Fel se merül bennük, hogy bármi rossz, kárhozatos lenne abban, amit művelnek. Folyjon a termelés, dübörögjön a gazdaság, szolgáljuk ki az “ügyfelet”. Igen, az ember ha nem munkáltató, vagy rabszolga, akkor “ügyfél”. Ide jutottunk.
Ebben az egész ördögi ceremóniában, ennek az egész fekáliatortának a tetején a végtermékből készült marcipándísz (elnézést a képzavarért) pedig az a jelenség, amire hirtelen nem tudok megfelelő jelzőt találni, és ez a “csapatépítő tréning”. Hogy az alantas célok, a profitmaximalizálás érdekében még a rabszolga szabadidejére is igényt tartanak, de ami még ennél is rosszabb: a közösség egykor tradicionális érvénnyel bíró fogalmát is lerántják a föld alá. Az embereket, akik lehet, hogy nem kívánják egymás pofáját bámulni a feltétlenül szükséges időmennyiségen túl, még a kötelező munkaidő után is bekényszerítik egy akolba, ahol nem csak jó képet kell vágni egymásra, hipokrita módon szépelegni kell egymás előtt, hanem az eleve siralmas körülmények között még meg is fosztják őket a maradék méltóságtól, idétlenebbnél idétlenebb “játékokra” kényszerítve szerencsétlen rabszolgákat. Akik talán tudják, még ha maguknak nem is merik bevallani, hogy ezt a jármot ők maguk tették a saját nyakukba.
Soha nem fogom elfelejteni László András egy előadását, amikor a munkáról beszélt. Talán a legoldottabb hangulatú előadása volt, az egész hallgatóság végigkacagta. László András olyan maró gúnnyal, ugyanakkor utánozhatatlan humorral karikírozta ki a modern rabszolgaság eme intézményének minden szánalmas, negatív vonását, aspektusát, hogy nem hiszem, hogy bárki elfelejtette, aki ott volt.
Az említett előadásról nincs véletlenül felvétel? Mikor volt ez az előadás?
Mit nem adnék érte! 🙂
Nekem nincs meg sajnos, de utánanézek, hátha megvan valakinek. Nem tudnám pontosan megmondani, mikor volt az előadás, de legalább 10 évvel ezelőtt.
13 vagy 14 éve volt májusban (tehát a „munka ünnepe” környékén), pont erre az előadására sikerült eljutni. A címe A munka tradicionális értelmezése volt, nem túl meglepő módon.
László Andrásnak a humora is jó. Lásd az időzítést.
A Buji Ferenc által összeállított életrajzi könyvében, a Genesisben is több helyütt kitér a munkához való viszonyára:
https://moly.hu/konyvek/laszlo-andras-buji-ferenc-genesis
Ez a könyv egyébként is nagyon érdekes; nem értem, miért maradt kiadatlan. Terveim szerint még számos értékes, megfontolandó gondolatot idézek majd belőle.
Dante pokla üdülőhely ehhez képest.
De sokat tudnék regélni. Próbálom röviden. Voltam üdülős-nyaralós csapatépítésen, és persze átéltem számtalan vállalati tréninget több témában – de ezek nagy része csak arról szól, hogy ők letudták a kötelességüket, és ha a dolgozó ezután is hülye, akkor az az ő hibája lesz, van mire mutogatni. Ráadásul a legtöbb ilyen agytágító már online megy, legutóbban már gügye animációkkal és helyzetgyakorlatokkal – teszem hozzá, egyébként ezeket nem feltétlenül hülye emberek találják ki.
Viszont volt egy csapatépítő tanfolyam, amire emlékszem is, mert volt is értelme, ugyanis egy volt katonatiszt tartotta: céltudatosan, konkrét példákkal és tapasztalatokkal. Neki volt fogalma arról, hogy milyen az, amikor tényleg számítani kell egymásra, tényleg csapat a csapat. Nem az a „csapat”, hogy van egy rakás süke-bóka és macskajancsi, aki ész nélkül csinál mindent a legalapvetőbb dolgoktól kezdve, de természetesen mindent mindenkinél jobban tud.
Más kérdés, hogy a „tréningek” nem vallják be és nem is hangsúlyozzák, de nyilván egy csapatban jelen van a hierarchia is, még ha ez lehet rugalmas is, pl. adott esetben ki mihez ért, vagy ki miben jobb, vagy milyen adottságokkal bír – igen, pont mint egy családban, csak hát ma már a családot se „polkorrekt” emlegetni.
A motiváció megint más téma, nyilván ha a vállalatot a pénz vezérli, akkor a dolgozótól se kéne elvárniuk, hogy bármi más is motiválja, mint az, hogy mennyit kap. Ehhez képest tényleg szinte a „karizmatikus” álvallási szövegeket idéző sületlenségekkel és képmutatással találkozik az ember, hogy mit várnak el a dolgozóktól, és a vállalati kézikönyvek ábrái is pont ugyanúgy hemzsegnek a bolond módjára vigyorgó emberkéktől, mint egy-egy „gyülekezetben” látni. Aki meg ilyen helyekre álláshirdetésre jelentkezik, netalán állásinterjúra behívják, annak gyakorlatilag vizsgát kell tennie kétszínűségből.