Apoliteia

“A jelenlegi korszakban nincsenek olyan államok, amelyek természetük következtében az igazi, elidegeníthetetlen tekintély bármiféle princípiumát igényelhetnék. De nem csak erről van szó: a sajátos, tradicionális értelemben vett államról ma már nem is beszélhetünk. Ma egyedül a “képviseleti és közigazgatási” rendszerek léteznek, amelyekben az elsőleges elem immár nem egy önmagában vett létezőként, magasabb ideaként és hatalomként értelmezett állam, hanem a többé-kevésbé demokráciaként felfogott társadalom: ez a háttér még a totalitárius kommunista rendszerben is megmaradt, amennyiben a “népi demokrácia” minőségét igényli.”

“Ezért már egy ideje nem léteznek szuverén, isten jogú monarchák, akik képesek uralni a kardot és a jogart és egy magasabb emberi eszmény szimbólumát is. Több, mint egy évszázaddal ezelőtt Donoso Cortés megállapította, hogy nincsenek olyan királyok, akik magukat ne a “nemzet akaratából” nyilvánítanák királynak, és hozzáfűzte, hogy ha még léteznének is, nem ismernék el őket. A még létező kevés monarchia köztudomásúan hiábavaló és kiüresedett csökevény, miközben a hagyományos nemesség elvesztette lényegi jellegét, miszerint politikai osztály és ezzel együtt minden presztízsét és egzisztenciális rangját: kortársaink részéről csak akkor lehet még bizonyos érdeklődés tárgya, amikor utolsó képviselői valamilyen érzelmi vagy botrányos magánéleti esemény révén a sztárok és a színészek, a sportbajnokok és az operettfejedelmek szintjén jelennek meg, hogy újságcikk szereplői legyenek. 

De manapság a hagyományos kereteken kívül sem léteznek igazi vezetők. “Hátat fordítottál a kormányzóknak, amikor láttad, hogy mit neveznek kormányzásnak: a köznéppel való üzletelést és lepaktálást… Minden képmutatás közül számomra ez tűnt a legrosszabbnak: hogy azok is, akik parancsoltak, a szolgák erényeit utánozták” -ezek a nietzschei szavak napjaink egész úgynevezett “uralkodó osztályára” kivétel nélkül érvényesek. 

Ahogyan az igazi állam: a hierarchikus és organikus állam megszűnt létezni, úgy ma nem létezik olyan párt vagy mozgalom sem, amelyhez feltétel nélkül csatlakozhatnánk, és amelyért abszolút elkötelezettséggel harcolhatnánk, mert valamilyen magasabb eszme hirdetőjeként jelenik meg. (…) Egyébként is, az általános helyzet immár olyan, hogy ha még léteznének is más típusú pártok vagy mozgalmak, a gyökerét vesztett tömegben ezeknek nem lennének követői, mivel ez a tömeg csak arra reagál pozitívan, aki anyagi előnyöket és szociális vívmányokat ígér. Amikor nem ez az egyetlen húr, ami megrezdül, ma is -sőt ma inkább, mint valaha- az egyetlen pont, ahol a tömeg megragadható, a szenvedélyes és szubintellektuális erők pontja: a stabilitást természetük szerint nélkülöző erőké. Ezek azok az erők, amelyekre a demagógok, a népvezérek, a mítoszfaragók, “a közvélemény” manipulálói számítanak. (…) Általánosságban ezt várhatjuk minden olyan kollektív áramlattól, amelynek hiányzik a mélységi dimenziója, és az említett erőkön alapulnak, amelyek a puszta demosnak és annak szuverenitásának felelnek meg: a “demokrácia” szó szerint ezt jelenti. (…)

Ez az irracionális és szubintellektuális sík, vagy pedig a pusztán az anyagi és társadalmi hasznosság által meghatározott másik sík az egyetlen, amely a régi rendszerek eltűnése után bármiféle hatékony politikai akció számára megmaradt. Ezért még ha ma megjelennének is erre a névre méltó vezetők -tehát olyan emberek, akik más típusú erőkre és érdekekre hivatkoznának; akik nem ígérnének anyagi előnyöket, hanem mindenkitől szigorú fegyelmet követelnének és ezt mindenkire rá is kényszerítenék; akik nem egyeznének bele abba, hogy prostituálódjanak és lefokozzák magukat csak azért, hogy maguknak egy múlékony, visszavonható és alaktalan személyes hatalmat biztosítsanak-, ezeknek a vezetőknek nem lenne semmi befolyásuk a jelenlegi társadalomra. 1789 halhatatlan princípiumai és a nivelláló jogok, amelyeket az abszolút demokrácia az atomi individuumnak, tehát minőségétől és rangjától függetlenül mindenkinek megad, a tömegnek a politikai szövedékbe való betörése, ami a barbárok alulról történő vertikális beözönlését jelenti, vezettek ide. És következményként igaz marad az, amit egy esszéista, Ortega y Gasset mondott:

“A pillanat jellegzetes ténye, hogy a vulgáris lélek, miután felismerte közönségességét, veszi magának a bátorságot, hogy hirdesse a vulgaritás jogát, és azt mindenütt ki is kényszerítse.” (…)

A nyugat nem képvisel egyetlen magasabb eszmét sem. Civilizációja, amely a tradicionális értékek lényegi tagadásán alapul ugyanazt a rombolást és ugyanazt a nihilista hátteret képviseli, mint a marxista és kommunista civilizáció. (…)

A valóban elszakadt ember nem hivatásos és polemikus kívülálló, nem szolgálatmegtagadó és nem is anarchista. Miután egyszer az történt, hogy az élet a maga kapcsolataival nem kötelezi el a lényét, esetleg kinyilváníthatja a katona minőségét is, mivel a cselekvés és egy feladat megvalósítása nem igényel előzetes transzcendens igazolást, és nem igényli az ügy jó voltának szinte teológiai biztosítását. Ezekben az esetekben egy olyan önkéntes elkötelezettségről beszélhetünk, amely a személyt érinti, de nem a lényt, ezért még ha csatlakozunk is valahová, elszigeteltek maradunk. 

Már mondottuk, hogy a nihilizmus pozitív (+) meghaladása éppen az, hogy az értelem hiánya nem bénítja meg a személy tevékenységét. Egzisztenciálisan csak az a lehetőség van kizárva, hogy azért cselekedjünk, mert -miután komolynak, jelentősnek és fontosnak ismertük fel azt, amit az egész jelenlegi politikai élet nyújt- napjaink valamelyik politikai vagy társadalmi mítosza megragadott és mozgat bennünket. Az apoliteia az eme társadalomtól és annak értékeitől való visszavonhatatlan belső távolság: annak el nem fogadása, hogy bármiféle spirituális vagy morális bilincs ehhez a társadalomhoz kötne bennünket. Ha ehhez szilárdan ragaszkodunk, más szellemben akár azokat a tevékenységeket is kifejthetjük, amelyeknek másokban ezek a bilincsek az előfeltételei. (…)

Az, hogy a világhegemóniáért folyó jelenlegi harcban ilyen vagy olyan értelemben orientálódjunk, nem spirituális probléma: banális gyakorlati választás. (…)

Az általános helyzet minden esetben az marad, amelyet Nietzsche a következő szavakkal jellemzett: “Harc a felsőbbségért olyan körülmények között, amelyek semmit sem érnek: ezek a nagyvárosok, az újságok, a lázak, a haszontalanság.” Ez az a keret, amely igazolja az apoliteia belső imperatívuszát, annak létét és méltóságát védelmezve, aki úgy érzi, hogy egy másik emberiséghez tartozik és észleli maga körül a sivatagot.

(Julius Evola, Meglovagolni a tigrist)