Julius Evola: Az “állati eszmény”

A lélek, ami kiöntötte magát a dolgokba.

“Az „állati eszmény” másik oldala a természet és a táj iránti érzés banalizálása. Ez már arra az idilli természetre is érvényes volt, amelyből az enciklopédisták és Rousseau idejében mítoszt gyártottak. Később ugyanilyen módon jelent meg a polgár számára kedves természet: a szép és a bájos, a festői, a pihentető árkádiai vagy lírai természet, amely a dolgokba „nemes érzelmeket” lehel; a természet a patakocskákkal és ligetecskékkel, a romantikus alkonyokkal és a szenvelgő holdfénnyel; a természet, amelynek közepette verseket szavalnak, idilleket szőnek, „széplelkű” költőket idéznek. Még ha szublimálva és felmagasztalva is, ez a Beethoven Pastorale-szimfóniája által megörökített légkör.“

“(…) Itt annak a regressziónak a hatásairól van szó, amelynek következtében a nyugati ember „felszabadulása” során egyre kevésbé érezte magát a teremtés kiváltságos lényének, és egyre inkább hozzászokott ahhoz, hogy úgy tekintse magát, mint aki a számos természeti faj – és végül egyenesen állatfaj – egyikéhez tartozik. Ennek a belső orientációnak a darwinizmus és az evolucionizmus kialakulása és elterjedése már kétségtelen jele volt. De eltekintve az elméletek és a tudomány területétől, a modern hétköznapi élet területén ez magatartásformákban nyilvánult meg, amikor formát adott annak, amit valaki az „állati eszménynek” nevezett, főként az észak-amerikai világra utalva, ahol ez először valósult meg. Ez az elnevezés annak a biológiai jólétnek, annak a komfortnak, annak az optimista eufóriának – amely hangsúlyozza mindazt, ami csupán egészség, fiatalság, fizikai erő, anyagi biztonság és siker, a has és a szexus igényeinek primitív kielégítése, sportélet, és így tovább – a kifejezését jelenti, aminek másik oldala az érzékenység és az érdeklődés minden magasabb formájának elsorvadása. Erről már szóltunk. Nyilvánvaló, hogy ezt az eszményt csak olyan ember emelhette a „modern” civilizáció mutatójának rangjára, aki csak azon aspektusok tekintetében fejlődött, amelyek szerint ő nem több, mint egy állatfaj egyede. Nem térünk ki arra, hogy elmondjuk: ez az eszmény találkozik a nihilizmussal, amely sok ma uralkodó társadalmi-politikai áramlat alapja. Itt csak az érdekel bennünket, hogy hangsúlyozzuk a természethez való visszatérésnek, a személyiség egyfajta fizikai kultuszának jegyében végbemenő orientációt. Nem az organikus kompenzáció pusztán legitim, de banális formáiról van szó. Semmiféle probléma sem vetődik fel, amikor a mai emberben megnyilvánul a modern nagyvárosok környékén kívüli fizikai felfrissülésnek, az idegek megnyugtatásának, a test felhangolásának igénye. Így a természetben folytatott életnek, a testkultúrának sőt a sport bizonyos fajtáinak is kétségtelenül hasznos funkciója lehet. Azonban a dolgok másként állnak, amikor polemikusan – hogy úgy mondjuk – spirituális tényezők lépnek be; vagyis amikor azt gondolják, hogy az ember a természetes élet és a fizikai megerősödés légkörében közelebb van önmagához, mint a „civilizált” élet élményei és feszültségei között; főként amikor azt tételezik fel, hogy a jólét és a felüdülés többé-kevésbé fizikai élményeinek közük van valami mélyhez és ahhoz, ami magasabb szempontból emberi integritásnak tekintendő. Az ezen az alapon az „állati eszményhez” és a modern naturalizmushoz vezető orientáción kívül általánosságban rá kell mutatnunk arra a hibára, amely a „Földanyához” és éppenséggel a „természethez” való visszatéréssel összekevert „eredethez való visszatérés” formulájának a sajátja. Noha gyakran rosszul alkalmazták, nem kevésbé igaz ama teológia tanítása, amely szerint az ember számára sohasem létezett egy tisztán „természeti” állapot: kezdettől fogva „természetfeletti” állapotban volt, amelyből azután kizuhant. Ténylegesen a sajátos, „tipikus” értelemben vett ember tekintetében sohasem beszélhetünk arról az „eredetről” és arról az „Anyáról”, amelynek függvényében az ember ne haladná meg nemcsak a társaival való promiszkuitást, hanem az állati fajokkal való promiszkuitást is. A „természethez” való minden „visszatérés” (ez a formula általánosítva magában foglalhatja az ösztön, a tudattalan, a test, az „intellektus” által gátolt élet jogainak nevében hangoztatott minden tiltakozást) regresszív jelenség. Az az ember, aki ebben az értelemben „természetessé” válik, valójában „elfajul”.

Itt visszatérhetünk a kiindulási pontunkhoz, mivel annak a magatartásnak a tekintetében, amelynek az általunk vizsgált embertípus számára „természetesnek” kell lennie, e szemlélet elvetésének egyik sajátos következménye a „város” és a „természet” közötti ellentét meghaladása. Ez annak a magatartása, aki a maga helyét éppoly kevéssé ismeri fel a „természetben”, mint a „városban”, aki abban a magasabb értelemben normális és ép, hogy mindkettőtől távol tartja magát, és a menekülés egyik formáját, a fáradtság és a belső tartalmatlanság tünetét látja abban a szükségletben és abban az élvezetben, hogy az állatian fizikai állapotban engedjük el, pihenjük ki, érezzük magunkat. A test a már pontosított értelemben a kifejezés és a cselekvés eszköze, a „személy” része, amelyet abban a helyzetben, hogy élünk, felvállaltunk; ezért kézenfekvő, hogy rá is ki kell terjednie a fegyelemnek, a forma aktív és teremtő megragadásának, amely arra törekszik, hogy az egész lény teljességét biztosítsa. Azonban ennek semmi köze sincs a fizikai személyiség kultuszához, még kevésbé a sportok, kiváltképpen a kollektív sportok iránt tanúsított tébolyhoz, amely ma a legközönségesebb és a tömegek között legelterjedtebb kábítószerek egyike. (…)

“Matzke ezt írta: „A természet a dolgok nagy birodalma, azoké, amelyek semmit sem akarnak tőlünk, amelyek nem ösztönöznek bennünket, nem követelnek szentimentális reakciókat sem, amelyek némán állnak előttünk, mint egy magáért való, szélsőségesen külsőleges világ. Ez az, éppen ez az, amire szükségünk van… ez a mindig nagy és távoli valóság, amely önmagában nyugszik, messze túl az ember minden kis örömén és kis fájdalmán. A tárgyak világa, amely önmagába van zárva, és amelyben önmagunkat is tárgynak érezzük. Tökéletes elszakadás mindattól, ami csupán szubjektív, minden személyes hiábavalóságtól és semmiségtől: számunkra ez a természet.” Arról van tehát szó, hogy helyreállítsuk a természetben – a térben, a dolgokban, a tájban – az emberitől való távolságnak és idegenségnek azokat a jellegzetességeit, amelyeket az individualizmus korszaka elfedett, amikor az ember az érzelmeit, a szenvedélyeit, a lírai lendületét kivetítette a természetbe, hogy azt közel hozza magához. Arról van szó, hogy fedezzük fel újra a lélektelennek a nyelvét, amely csak akkor nyilvánul meg, ha előbb a „lélek” abbahagyta azt, hogy kiöntse magát a dolgokba.

Ezen a vonalon a természet tud beszélni a transzcendenciáról. Ekkor magától bekövetkezik az, hogy a tekintet a természet egyes főbb aspektusaitól más aspektusok felé fordul, amelyek alkalmasabbak a nem-emberire és a nem-individuálisra való megnyílásra. Nietzsche is beszélt a szervetlen világ „magasabbrendűségéről”, amikor a szervetlent „individualitás nélküli spiritualitásnak” nevezte. Hasonlatként mint a „létezés legfőbb megtisztulására” utalt az „Alpok és a gleccserek tiszta légkörére, ahol már nincsenek sem ködök, sem fátylak, ahol a dolgok elemi minőségei csupaszon és ridegen, de tökéletesen érthetően nyilvánulnak meg”, és megragadjuk „a létezés hatalmas rejtjelezett nyelvét”, „a létezés kővé vált doktrínáját”. Elérni, hogy a világ nyugodttá, stabillá, világossá, hideggé legyen; helyreállítani elementaritását, zárt nagyszerűségét, ez volt – ahogyan elhangzott – az „új tárgyilagosság” (neue Sachlich) követelése is. És itt helyesen kiemelték, hogy nem érzéketlenségről van szó, hanem egy másfajta érzékenységről. Számunkra is olyan embertípusról van szó, akit a természet már nem azért érdekel, mert valami „művészit”, ritkát, jellegzetest nyújt; aki a természetben már nem a „szépet” keresi, azt, ami zavaros nosztalgiákat táplál és a fantáziához szól. E típus számára a többinél „szebb” tájak sincsenek, hanem a többinél távolabbi, határtalanabb, nyugodtabb, hidegebb, keményebb, primordiálisabb tájak vannak: a dolgok, a világ nyelvezetét nem fák, patakok, szép kertek, festői alkonyok és romantikus holdfény közepette, hanem inkább sivatagokban, sziklákban, sztyeppékben, gleccserekben, fekete északi fjordokban, a trópusok engesztelhetetlen napsütésében, nagy folyókban ragadja meg – éppenséggel mindabban, ami primordiális és elérhetetlen. És természetes, hogy annak az embernek, akinek ez az eltérő természetérzése van, a természettel való viszonya inkább cselekvő, nem pedig bizonytalan, lágy és szórakozott szemlélődő. (…)”

“Már az ókori tradíció kimondta: „A végtelen távoli a visszatérés.” A zennek az említett irányba mutató irányelvei közül a következőket idézzük: a „nagy kinyilatkoztatás”, amelyet a mentális és spirituális válságok sorozatán át érünk el, annak felismerése, hogy „nem létezik semmiféle túlvilág, semmi »rendkívüli«”, hogy csak a valóságos létezik. A valóságot azonban egy olyan állapotban éljük át, amelyben „a tapasztalatnak nincs alanya, és nincs megtapasztalt tárgy sem”; amely az abszolút jelenlét jegyében áll: „az immanens transzcendenssé válik, a transzcendens pedig immanenssé”. A tanítás az, hogy amikor az Utat keressük, eltávolodunk az Úttól, és ugyanez érvényes önmagunk tökéletesítésére és „realizálására” is. A cédrusfa az udvaron; egy felhő, amely árnyékát a dombokra veti; az eső, amely esik; a virág, amely kinyílik; a hullámverés egyhangú moraja: mindezek a „természetes” és banális tények az abszolút megvilágosodást, a satorit sugallhatják: éppen azért, mert ezeknek a tényeknek nincs értelmük, céljuk, szándékuk; éppen azért, mert abszolút értelmük van. Így jelenik meg a valóság a „dolgok, amelyek olyanok, amilyenek” puszta minőségében. Ennek erkölcsi oldalát olyan mondások fejezik ki, mint a következők: „A tiszta és beszennyezetlen aszkéta nem lép be a nirvánába, és az a szerzetes, aki megsérti a szabályokat, nem jut a pokolba”, vagy pedig: „Nem kell keresned a bilincsektől való megszabadulást, mivel sohasem voltál megbilincselve.” Az, hogy a fentebb bemutatott keretek között a belső élet eme csúcsait milyen mértékben lehet elérni, nem állapítottuk meg. Bennünket csak az érdekelt, hogy megmutassuk a témák tendenciális konvergenciáját és az irányt.”