“A végső folyamatot Guénon jellemezte, aki -a szervezetek életének lefolyásából vett képet használva- két fázisról beszél: a test elmerevedésének fázisáról (amelynek a civilizációkban a materializmus periódusa felel meg), amelyet a végső fázis követ: a holttest felbomlása.“
“Az általunk tárgyalt fázisban maguk a pozitív vallások is elveszítenek minden magasabb dimenziót, szekularizálódnak, ellaposodnak, megszűnik eredeti funkciójuk. A “második vallásosság” rajtuk kívül, sőt gyakran ellenükben bontakozik ki, de a létezés fő és uralkodó áramlatain is kívül fejlődik ki, és általában menekülésként elidegenedésként, zavaros kárpótlásként, számottevően semmiképpen sem hatva a valóságra, amely immár egy lélektelen, mechanisztikus és pusztán földi civilizáció. A képet kiegészíthetjük, ha Guénonra hivatkozunk -ez a szerző sokkal mélyebb doktrínát képvisel, mint Spengler-, aki megállapította, hogy miután a 19. század materializmusa és pozitivizmusa gondoskodott arról, hogy az embert elzárja a felette levőtől -az igazi természetfelettitől, a transzcendenciától-, a 20. század sok áramlata, amely éppenséggel “spiritualistának” vagy “új pszichológiának” tűnik, arra törekszik, hogy megnyissa számára azt, ami alatta van: az általában a megformált emberi személyiséggel megfelelésben álló egzisztenciális szint alatt. A. Huxley egy kifejezését is használhatnánk, és beszélhetnénk az “emelkedő önátlépés” helyett a “süllyedő önátlépésről”. (…)
Ezek a vonások valami promiszkuust, szétesettet, az intellektualitás alatt levőt képviselnek. Olyanok, mint azok a felvillanások, amelyek a holttest felbomlásakor láthatók; ezért az említett tendenciákban nem a jelenlegi alkonyi civilizáció ellentétét kell látnunk, hanem -ahogyan mondottuk- annak a másik oldalát, ami ha elhatalmasodik, ugyanazon civilizáció még regresszívebb és szétbomlóbb fázisának előjátéka is lehet. (…)
… joggal beszélhetünk -ismét csak Guénonnal- a “nagy fal repedéseiről”: ama védővonal veszedelmes átszakadásáról, amely a köznapi életben minden normális és világos elméjű egyént megóv az érzékek világának színfala mögött és a megformált és tudatos emberi gondolatok küszöbe alatt rejtőző valóságos sötét erők akciójától. Ebből a nézőpontból a neospiritualizmus tehát veszélyesebbnek tűnik, mint maga a materializmus és a pozitivizmus, amely ha mást nem is tett, de primitívségével és intellektuális rövidlátásával megerősítette ezt az ugyan korlátozó, de egyben védelmező határt. (…)
Ezek az eszmék ténylegesen arra a sorsra jutnak, hogy puszta pótszerként működjenek, amelyeket ugyanazon igények kielégítésére használnak, amelyek másokat a hit és a puszta vallás felé visznek: ez súlyos hiba, mivel itt metafizikáról van szó, és ezek a tanítások magában a tradicionális világban is gyakran kizárólag a belső, közzé nem tett doktrínához tartoztak.”
Initiatio
“Nos, ha éppen magasabb, metafizikai értelmében fogadjuk el, már eleve azt kell gondolnunk, hogy a beavatás egy olyan korszakban, mint a jelenlegi, olyan környezetben, mint amilyenben élünk, ráadásul az egyének általános belső alkata mellett (amely immár végzetesen egy tökéletesen kedvezőtlen, immár több évszázados kollektív örökséget tükröz), több, mint hipotetikus esetlegességgel jelenik meg; és aki manapság másként látja a dolgokat, az vagy nem érti meg, hogy miről van szó, vagy pedig becsapja önmagát és a többieket. Amit a leghatározottabban tagadnunk kell, az a self-made-man individualista és demokratikus szemléletének e területre való áthelyezése, vagyis az az eszme, miszerint mindenki, aki akarja “beavatottá” lehet, sőt magától az lehet, pusztán saját erejéből, ha különböző “gyakorlatokat” végez. Ez illúzió, miközben az igazság az, hogy az emberi individuum puszta erejével nem haladhatjuk meg az emberi individuumot, hogy e területen bármiféle pozitív eredményt egy más, nem az individuális rendhez tartozó reális hatalom jelenléte és akciója érhet el. És kategorikusan kijelenthetjük, hogy e tekintetben a lehetséges esetek száma csupán háromra redukálódik.
Az első eset az, amikor valaki ezt a másik erőt már természettől fogva birtokolja. (…)
A másik két esetben megszerzett méltóságról van szó. Először azt a lehetőséget vehetjük figyelembe, hogy a kérdéses erő mély válságok, spirituális traumák, reménytelen akciók esetében egy ezeket követő hirtelen egzisztenciális és ontológiai szintáttöréssel jelenik meg. Ezekben lehetséges, hogy az egyén -ha nem dől romba- részesül ebben az erőben, akkor is, ha tudatosan nem tűzte ki célként. A tényleges helyzetet azonban tisztázni kell, ezért azt kell mondanunk, hogy az ilyen esetekben már felgyülemlett egy energia, amelyet az említett körülmények egy állapotváltozás mellett egyszerre kinyilvánítottak; ezért ezek a körülmények alkalmi, de nem meghatározó, szükséges, de nem elégséges okként jelennek meg. Ugyanígy az utolsó csepp nem csordítaná ki az edényt, ha már nem lenne tele, és egy gát átszakadása nem engedné át a vizet, ha az már nem lenne mögötte.
A harmadik és utolsó eset a kérdéses erőnek az egyénbe egy korábban létező beavatási szervezet erre kvalifikált képviselőjének cselekménye által beoltása. (…) Az általunk már idézett szerző, René Guénon -a modern időkben ő volt az egyetlen, aki tekintéllyel és komolysággal tárgyalta ezeket a témákat, és ő is kifogásolta a neospiritualizmus tévelygéseit, hibáit és misztifikációit- csak ezt a harmadik esetet veszi figyelembe. Mi viszont úgy véljük, hogy napjainkban ezt az említett szervezetek majdnem teljes hiánya miatt gyakorlatilag szinte ki kell zárnunk. Ha az ilyen szervezetek Nyugaton az ott túlsúlyra szert tett vallás természete, valamint elnyomó és üldöző kezdeményezései következtében mindig is többé-kevésbé földalatti jellegűek voltak, az utóbbi időben szinte teljesen eltűntek. Ami a többi területet, főként a Keletet illeti, ezek a szervezetek egyre ritkábbak és elérhetetlenebbek lettek, még akkor is, ha az őket hordozó erők -a degenerálódás és modernizálódás immár ezt a területet is elözönlött folyamataival párhuzamosan- nem húzódtak innen is vissza. Elvileg ma a “csökevények” uralma mellett maga a Kelet sincs abban a helyzetben, hogy mással szolgáljon, mint melléktermékekkel; ez nyilvánvaló, mihelyt megvizsgáljuk azon Ázsiaiak szellemi alkatát, akik elindultak, hogy exportálják hozzánk és terjesszék közöttünk a “keleti bölcsességet”.
Két tévedés következtében Guénon nem látta ilyen pesszimistán a helyzetet. Az első tévedés abból fakadt, hogy a beavatást nem csupán a fent említett integrális és aktuális értelemben vette figyelembe, továbbá abból, hogy bevezette a “virtuális beavatás” fogalmát, amely bekövetkezhet anélkül, hogy a tudat számára bármiféle érzékelhető hatása lenne, miközben konkrétan ugyanolyan hatástalan, mint ahogyan -hogy itt is a katolikus vallásból vett párhuzammal éljünk- szinte egyetlen esetben sem jön létre az -Isten gyermekének- természetfeletti minősége, amelyet a keresztség rítusa még egy fogyatékos újszülöttben is létrehozna. Guénon második tévedése abból a feltételezésből ered, miszerint a nevezett erő átadása olyan szervezetek esetében is valóságos, amelyeknek egykor hiteles beavatási jellegük volt, amelyek azonban idővel szélsőségesen elfajzottak, úgyhogy joggal feltételezzük, hogy az egykor a centrumokat jelentő spirituális hatalom visszahúzódott, és a kulisszák mögött csak egyfajta pszichikai holttestet hagytak hátra. E két pontot illetően nem tudjuk Guénont követni; úgy gondoljuk, hogy manapság a felsorolt esetek közül a harmadik még valószínűtlenebb mint a másik kettő.
Ha most a bennünket érdeklő emberre hivatkozunk, még ha mentális horizontján belül is van a “beavatás” eszméje, miután világosan felismerte az ezen eszme és a neospiritualizmus légköre közötti különbséget, nem szabad illúziókat gyártania. Gyakorlatilag lehetségesként csak egy alapvető orientációt mint előkészületet képzelhet el, amely által egy természetes hajlamot találhat magában. De a megvalósítást meghatározatlanul kell hagynia, és helyes, ha a korábban felvázolt posztnihilista életszemléletet is kétségbe vonja, amely kizár minden eltévelyedést, szétszóródást kiváltó vonatkoztatási pontot -még akkor is, ha a lanyhulás mint ebben az esetben, ama pillanat türelmetlen kivárásához kapcsolódik, amelyben végre bekövetkezik a megnyílás. Így e tekintetben érvényes lehet a már idézett Zen mondás: “Az, aki az utat keresi, elhagyja az utat.””
Julius Evola: Meglovagolni a tigrist
atyafipeca.hu 
A kereszténység, és specifikusan a katolikus egyházra vonatkoztatni igen nehéz számomra ezeket a sorokat. Talán emocionális okai vannak – de én is úgy gondolom, hogy az Egyház földi szervezetén belül, még élnek valódi szellemi erők.
Egyrészt az evangéliumok tanúságot tesznek arról, hogy az Egyház a végidőkig fenn áll. Továbbá ha ez nem így lenne akkor már doktrinálisan is félre csúszott volna az egész. A dogmákon pedig nem lehet változtatni. Lehet, hogy klerikusok nagy része másképpen értelmezi a dogmákat, de ez nem érinti a lényeget.
Bár nem vagyok teológus, de úgy látom, hogy a katolikus egyházon belül alkalmazható a virtuális beavatás gondolata. Ugyanis egy megkeresztelt ember is elkárhozhat. Inkább protestáns körökben lehet olyasmiket hallani, hogy a keresztség elég lenne az üdvözüléshez.
[audio src="http://lastexit.hu/hangfelvetelek/Virag_Laszlo/Virag_Laszlo_2011/2011_04_01_Beavatas_Ellenbeavatas.mp3" /]
Virág a nonszensznek tűnő önbeavatást említi és hab a tortán, hogy nem kényelmes foteleket, hanem traumákat és próbákat említ.
Az, hogy a keresztény egyház netán a “világ végéig” egzisztál, éppen arra mutat rá, hogy alapjaiban véve szét van csúszva. És minél jobban szét van esve, annál inkább fennáll. Egy kitömött állat már elpusztíthatatlan. Nem állítom, hogy az egyén számára a kereszténység nem hordozhat magas minőségeket, de amit napjainkban a “vallásos kollektívumok” szintjén látunk az maga a blaszfémia, a paródia és a kisemberek hempergése a kocsonyás gélben.
A keresztény egyház csak azért képes még valamilyen szinten létezni, mert nyitott a köznép, a kisemberek felé. Olyan engedményeket tett az emberszerűség és az emberalattiság irányába, hogy nem győzi besöpörni a lájkok millióit. Kérdés, hogy 20 év múlva vajon milyen nyakatekert attakcióra lesz szükség a nyáj megtartása érdekében. A következő pápa már valószínűleg gördeszkával fog munkába járni egy “LOVE” feliratú pólóban. De ez már nem vág ide igazán. Szóval marad az önbeavatás veszélyes csapása.
Egyszer valaki ezt mondta:
“Jé, ez a virág olyan szép, mintha művirág lenne!”
A metafizikai tradicionalitás szellemisége, a Lét saját eredetére vonatkozó tudása, ez vetül bele a különböző korszakokban a különböző tradíciókba, majd a különböző tradíciók vetülnek bele különböző vallásokba, és azok dogmáiba. Az alászállás következtében, feltételezhetően a vallásokban már ezer évvel ezelőtt sem jelent meg teljesen a tiszta tradicionalitás, ilyen módon már nagyban eltértek az eredeti tradícióktól, azok alap felvetéseitől.
Itt lehet áttekinteni a katolikus egyház alapvető dogmáit:
http://www.depositum.hu/dogma.html
Megjegyzendő, hogy László András a metafizika alapelveit egy előadásában, 12 dogmában is meghatározta. pl.: Lét és tudat egysége, Metafizikum abszolútum és az Isten felettiség egy és ugyanaz, Tudati szubjektum én önmagam vagyok, Végső Önmagamságom szerint stb.
A valódi szellemi erőkről, a hiteles szellemiségről a kereszténység kapcsán, pedig így ír:
„Egy evangéliumi képpel élve, a hiteles tradicionális szellemiség vagy úgymond a Tradíció és az originális kereszténység egymáshoz való viszonya úgy is felfogható, mint a „napkeleti bölcseké” („Magi ab oriente”, ‘mágusok keletről’) és az újszülött Emberfiáé: e bölcsek vagy mágusok a Primordiális Tradíció hiteles képviselői, akik egy szabályos tradicionális invesztitúra során hitelesítik és beiktatják a megszülető partikuláris tradíciót és vallást, a kereszténységet. Ily módon e szimbolikus alakok többek között azt a felső szellemi konvergenciapontot képviselik, amelynek benső realizációja révén a tradicionális vallások és tradíciók közötti transzcendens egység és ezáltal a valódi egyetemesség megvalósulhat. Ennek megfelelően a modern világ káoszába tévedt katholicizmus számára csakis a hiteles tradicionális szellemiséggel való effektív kapcsolatfelvétel és az ezen keresztül aktualizálható szellemi univerzalitás jelentheti a kiutat a jelenlegi, önnön lényegére nézve tetszhalotti állapotából.” (László András)
A keresztény egyházak tagjainak jelenlegi megvalósítási útja nagyrészt karitatív út, a mást, a másokat, a tömeget jobb helyzetbe emelni igyekvő törekvés. Az egyén útja, a mást emelve, a létben mást megsegítve igyekszik önmagát emelni. Valójában ez a másokat „segítő” törekvés fogja a végső elveszettségbe, káoszba taszítani a világot, a jelek már nyilvánvalóak.
A vallás a primordiális állapot(om)hoz képest mindenképpen egy lecsökkent tudati lét, egy önMAGamtól eltávolodott létezés következménye. Egy vallás – még a legideálisabb esetben is – csak töredékeiben hordozhatja a Teljességet, leginkább reflektálhat, tükrözhet darabokat belőle, amely által mindez az önMAGamhoz való visszajutás eszköze, és semmiképp sem a célja lehet. A vallás felettiség – és nem alattiságról beszélek, amint azt a tudományos-materializmus korában sokan összetévesztik a vallás és vallásosság elhagyásának a jelenségével – az emberi létforma természetes létállapota. Minél inkább közvetlenül – absztrakció mentesen – vagyok képes átélni az önMAGam tudatában megjelenő valóságot a világ-valóság-tudat tudati tengelyén, annál valószerűtlenebb, hogy bármilyen vallásra szükségem lehet.
A vallások a világkorszakok sorának alászálló ágaiban akkor jelennek meg, amikor az alászállás – a teremtői szinteken, a világkorszakok rendjében törvényszerűen működő tudati mechanizmusokkal összhangban – eléri azon szintet, amikor már külső “emlékeztetőre” van szükség arra, hogy egy erős szellemi impulzus – lásd pld. vallás, kultusz stb. – ismét önMAGam felé fordítson, önMAGam felé ösztönözzön. Amikor már a vallás gerincét alkotó szellemi erőtér kivonul a megnyilvánult létből, akkor az alászállás még mélyebb fázisaiban már csak a szellemi csontvázai, vagyis az exoterikus rétegei maradnak meg a vallásoknak, így valós szellemi erőt már nem képviselnek. Intézményeken belül azonban, egyedi, személyes szinten mindig és minden korban lehetnek és akadhatnak még kivételek, mert az önMAGamhoz vezető út, az egyed szintjén soha nincs lezárva, kiváltképp akkor nem, ha az egyedi, személyes megtapasztalásom útján ez az én életem része.
A beavatás és a beavatódás végső soron mindig egyedi, belső tudati folyamat, mely nem csak intézményesített formában működhet. Sőt, ennek az intézményesítése már eleve egy lecsökkentebb létet jelent. Ha nem így lenne, akkor már a lehetőség szintjén is megfosztva lennék, például egy Vaskorban attól, hogy akár egy apróbb lépéssel is közelebb kerülhessek EGY-ÉN MAGamhoz. A szellemi út soha nem volt mennyiség, tömeg, és intézményesítés függvénye. Mindig az egyedinek, az egyéninek AZ EGY-ÉNihez való visszalátásának az Útjáról szól, arról, hogy kivétel nélkül minden emberi lénynek más és más út vezet önMAGához. Ez pedig azt is jelenti, hogy van akinek semmiféle dolga sincs a metafizikai értelemben vett önmagvalósítás szellemi ösvényeivel, és ezzel együtt is személyként, karakterként azt teljesíti majd be az EGY művében, amit be kell teljesítsen, az isteni szinten megálmodott, megírt színjáték egy adott színében. Végső soron minden színe, felvonása, karaktere, szereplője, színésze, nézője, díszlete, dramaturgja és rendezője eme drámának, eme játéknak, eme komédiának: ÉN VAGYOK. Senki sem született és senki sem hal meg ebben az értelemben, mert az egyedüli valóság Örökké-VALÓ, és aki ezen sorokat írja, az nem több de nem is kevesebb, mint az EGY-ÉN, az EGY egy karaktere, egy MÁSa, egy megnyilvánult személye.
A Vaskor nem cél, hanem lehetőség a benne alászálló Isteni Tudatnak, mely ebben a korban is ugyanúgy az önMAGához való visszatalálás útját járja, mint más, összességében szellemileg sokkal emelkedettebb önMAGam köz-ÉP-PONT-jához lényegesen közelebb élő, teljesebb tudati valóságokban létező korszakokban.
Németh Norbert: Út Önmagamhoz – Gondolatok a létszemlélet kiépítéséről és az önátélés transzformációjáról http://www.tradicio.org/kvintesszencia/trad99nemethnorbert.htm
Természetesen nem ellentmondani akarok, de a „virtuális beavatás” körüli félreértéseket épp Evola és Guénon egyik levélváltásából lehet megérteni (ezért is furcsák a fentebbi megjegyzések Evolától). Most nem tudom előkeresni az adott szöveget, de itt épp a „papi funkcióról” volna szó. Tehát a transzmisszió nem feltétlenül kell, hogy összefüggjön egy individuum tudatos akciójával, itt magáról a funkció gyakorlásáról van szó. Az adott levelezésben Guénon utal arra, hogy maga a funkció nem egy adott individuum függvénye: kívülről úgy tűnhet, hogy ugyanarról van szó, de valójában már egész más individuumok vihetik tovább az adott funkciót.
(És azt hiszem, ez nem is véletlenül függ össze a divatos „hollywood-i” klisékkel sem – már ha valaki figyelemmel követi a „filmipart” -, lévén az „álbeavatás” minden úton-módon előszeretettel majmolja és torzítja el az iniciáció mibenlétét, a leghatásosabban a filmvásznon, elég csak az ócska „szuperhősös” témákat említeni.)
Bár igazából a centrifugás poszthoz szántam volna, de talán ide is illik…egy gyöngyszem a Current 93-tól, Horváth Róbert fordításában (1994),
Nagy hatalmú Sátántól és Babilontól való származás
(The Descent Of Long Satan And Babylon)
Sokáig uralkodó Sátán és Babilon sétálnak
Beszélgetnek a tűzről és a jégről
Az erdőben lopakodó csendről
És egy Krisztusról, ki kiperdült a világok köréből
Sokáig uralkodó Sátán és Babilon
Egy középpontjából kiszakított világon át mozog
Átvágják magukat a rohanáson
Az éjszakát éjszakát éjszakát éjszakát követik
Mindent
Akarnak akarnak akarnak akarnak akarnak akarnak
Sokáig uralkodó Sátán és Babilon rohannak
Száguldanak tova
A dolgok középpontjától
Távolodnak a Bensőtől
Bennük sír a szél és
Keresztültör ürességükön
Pata a kövön
Karom neki a Napnak
Hová egy ismeretlen néz
Hol kutassunk a nagy egészben
Háton hordott kereszt, ó beszennyezett kereszt
A csendbe vetett menydörgés
Mivel csak a csendet hallják
Nem hallják a szenvedést
De Krisztus mindent lát
A kisgyermekek zuhanását
Kik a világ végezetéig fognak lepotyogni
Sokáig uralkodó Sátán és Babilon még mindig rohan
Keresztül egy üresen kongó univerzumon
Habár a világ sötét árnyékot vet
Tekints a szívedbe
A sötétségbe(n)
Tekints a szívedbe