Negyvennyolcas eszmék.
“Térjünk most át a társadalom szorosabb értelmében vett területére. Itt le kell vonnunk az abból fakadó következtetéseket hogy minden organikus egység -a kaszt, a törzs, a nemzet, a haza, maga a család- felbomlott vagy felbomlóban van. Ahol mindezek létezése nem szűnt meg szinte nyilvánvaló módon, alapjuk nem valamilyen jelentéshez kapcsolódó, hanem a puszta tehetetlenségi erő. Ezt már láttuk, amikor a személyről beszéltünk: manapság lényegében az organikus kapcsolatokat nélkülöző “egyesek” labilis tömege létezik: egy olyan tömeg, amelyet külső struktúrák tartanak össze, vagy alaktalan és változékony kollektív áramlatok mozgatnak. A ma létező különbségek nem valódi különbségek. Az osztályok csak cseppfolyós gazdasági osztályok. Újra csak Zarathustra szavai érvényesek:
“Fent a köznép és lent a köznép! Mit jelent manapság az, hogy szegény, vagy gazdag? Nem tudom megkülönböztetni az egyiket a másiktól.”
“Már a legrégibb történelmi példában, amely Szép Fülöp Franciaországa, látjuk, hogy a nemzetállam felé való eltérüléshez miként csatlakozott egy antiarisztokratikus nivellálódás, az organikus társadalmi tagolódás kezdődő pusztulása; ez az abszolutizmusnak és ama centralizált “közhatalom” kialakulásának tudható be, amelyek a modern államokban egyre inkább előtérbe kerültek. Azután tudjuk, hogy milyen szoros kapcsolat volt az ember és a polgár jogainak 1789-es kinyilvánításához kötődő bomlás és hazafias, nacionalista és forradalmi eszme között. Maga a “hazafi” szó ismeretlen volt a francia forradalom előtt; először az 1789 és 1793 közötti években jelent meg, hogy azt jelölje, aki a monarchiával és az arisztokráciával szemben a forradalmat védi. Hasonlóképpen, 1848-tól és 1849-től kezdve az európai forradalmi megmozdulásokban egyrészt a nép, a nemzeti eszme, a hazafiság, másrészt a forradalom, a liberalizmus, az alkotmányosság, a köztársasági és monarchiaellenes tendenciák szolidáris és gyakran elválaszthatatlan elemek voltak.
Ebben a légkörben tehát a polgárság és a harmadik rend forradalmának peremén vett fel a “haza” és “nemzet” elsőlegesen politikai jelentést, és vált azzá a mítosszá, amely a következő, nyíltan nacionalista ideológiákban egyre határozottabb jelleget öltött. Ezért a “hazafias” és “nemzeti” érzés a polgári korszak mitológiájához kapcsolódik, és az európai történelemben csak ebben a korszakban, vagyis a francia forradalomtól az első vagy akár a második világháborúig terjedő viszonylag rövid időszakban volt a nemzet eszméjének valóban meghatározó szerepe, szoros kapcsolatban a demokratikus ideológiával (lassanként, ugyanilyen előfeltételek mellett -vagyis a belső, antitradicionális és modernizáló felbomlás mellett- ugyanezt a szerepet tölti be ez az eszme az emancipálódó nem-európai nemzeteknél.)
Amikor a patriotizmus szelíd formáiról áttértek annak radikális nacionalista formáira, világossá vált e tendenciák regresszív jellege és az, amivel a modern világban magának a tömegembernek a felbukkanásához hozzájárultak, mivel a nacionalista ideológia sajátja a haza és nemzet mint legfőbb érték tételezése, misztikus entitásként való felfogása, amely szinte saját életet él és amelynek abszolút joga van az egyénre -miközben valójában minden igazi hierarchikus princípiumnak és egy transzcendens tekintély minden szimbólumának és jóváhagyásának a tagadása. Általában ama politikai egységek alapja, amelyek ebben az irányban öltöttek formát, ellentétes a tradicionális állam alapjával. Valójában -ahogyan mondottuk- a tradicionális államot a lojalitás és a hűség tartotta össze, amelyet el lehetett vonatkoztatni a nemzetiség természeti tényétől; a rend és a szuverenitás princípiuma volt, amely -mivel nem ezen a tényen alapult- egynél több nemzetiséget magában foglaló térségekben is érvényesülhetett; végül “vertikálisan” az egyéneket a “horizontális” vagy alapvető közös nevezőn túl, amely a “nemzet” vagy a “haza” volt, a méltóság, a sajátos jogok, a kasztok egyesítették vagy osztották meg. Egyszóval felülről, nem pedig alulról jövő egyesítésről volt szó.
Ha mindezt felismerjük, világos, hogy a haza és a nemzet fogalmának és az irántuk való érzésnek a jelenlegi -mind objektív, mind ideális- válsága számunkra sajátos fényben jelenik meg. Megint olyan rombolásról beszélhetnénk, amely valami negatív és regresszív jellegűt sújt, ezért még potenciális felszabadítást jelenthetne, ha az átfogó folyamat iránya nem az lenne, ami: nem tartana valami még problematikusabb felé. Ezért, ha az, ami megmarad, csak az üresség lenne, a bennünket érdeklő ember “a csökevények rendszerében” nem emiatt sajnálja ezt a válságot és érdeklődik a reakciók iránt. Az üresség megtölthető lenne, a negatívot felválthatná a pozitív, ha a régi princípiumok új alakban működésbe lépnének: a felbomló természeti típusú egységet egy más típusú egység pótolná; ha nem a hazák vagy nemzetek egyesítenének vagy osztanának meg, hanem az eszmék; ha nem egy kollektivizáló mítoszhoz való szentimentális és irracionális ragaszkodás, hanem a lojális, szabad és erősen személyessé tett viszonyok rendszere lenne meghatározó, ami természetesen alapvető vonatkoztatási pontként olyan vezetőket követelne meg, akik egy legfőbb és érinthetetlen tekintély képviselői lennének. (…)
…a tradicionális világ a hazát és a nemzetet szinte nem ismerte. A tradicionális világ csak nemzetiségeket ismert: etnikai törzseket és rasszokat, mint olyan természeti adottságokat, amelyek nélkülözték azt a sajátos politikai értéket, amelyet aztán a modern nacionalizmustól kaptak. (…)
Ugyanilyen mértékben elutasítandó a “társadalmiság” általánosabb és szelídebb eszménye is, amely az igazi állam eszményének lehanyatlása után manapság olyan gyakran jelszó az úgynevezett szabad világban. Az általunk tekintetbe vett differenciált ember teljesen a társadalmon kívül érzi magát, nem ismeri el annak a követelménynek semmiféle erkölcsi jogosultságát, hogy beilleszkedjen egy képtelen rendszerbe: nemcsak azt tudja megérteni, hogy kívül van a társadalmon, hanem azt is, hogy egyenesen ellene van a társadalomnak -ennek a társadalomnak. Eltekintve mindattól, ami közvetlenül nem érinti (mivel útja nem találkozik kortársaink útjával), ő lenne az utolsó, aki elismerné azoknak az intézkedéseknek a jogos voltát, amelyekkel normalizálni és a társadalomba visszailleszteni szeretné azokat az elemeket, akik végül megelégelték a társadalom játékszabályait és akiket be nem illeszkedettként és aszociálisként bélyegeznek meg -ez a demokratikus társadalmak átka. Ezen intézkedések végső értelme, hogy narkotizálják azt, aki minden “társadalmi” álarc és az ennek megfelelő laikus mitológia mögött meg tudta ragadni a jelenlegi kollektív élet képtelen és nihilista jellegét -ahogyan ezt már kifejtettük.”
(Julius Evola: Meglovagolni a tigrist)
“Ezt már láttuk, amikor a személyről beszéltünk: manapság lényegében az organikus kapcsolatokat nélkülöző “egyesek” labilis tömege létezik: egy olyan tömeg, amelyet külső struktúrák tartanak össze, vagy alaktalan és változékony kollektív áramlatok mozgatnak.”
“Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor,
De szabadok vagyunk!”
„Aki fázik és éhezik és át van lőve az oldala, az nem szabad. Sokkal kevésbé szabad, mint akinek van egy gazdája és idomítója, aki utasításokat ad. Egyik sem szabad. Sem ez, sem az. A szabadság egészen más.” László András
atyafipeca.hu 