Nivelláció, felforgatás, bomlasztás.
“Isten nem a mennyekben, hanem Brüsszelben él. Feleségével és lányával egy kispolgári ízléssel berendezett lakásban tengeti mindennapjait, dolgozószobájából keserítve meg az életünket. Ha azt hittük, hogy csak véletlenül esik a lekváros kenyér mindig lekvárral lefelé a földre, vagy hogy csak pechünk van, hogy a pénztárnál mindig a mi sorunk a leglassabb, akkor tévedtünk. Isten azzal üti el az idejét, hogy ezekhez hasonló bosszantó szabályokat ötöl ki, hogy megkeserítse az életünket. A fia egyszer már fellázadt a mogorva, rosszindulatú, befordult apja ellen, de az Újszövetség nem oldott meg mindent. Most Isten lánya, a tízéves Ea a soros, hogy kimenjen az emberek közé és új alapokra helyezze a világ működését. Ea feltöri apja számítógépét, az embereknek sms-ben kiküldi haláluk időpontját, ezzel káoszt szabadít a világra, majd megszökik, hogy hat új apostolt keressen, akikkel megírhatja a Legújabb testamentumot.” Port.hu
Kétszer futottam neki. Mindhiába. Képtelen voltam végignézni ezt az ocsmány szart, amiben Isten le van rántva a proli nívójára. Mindenesetre -így látatlanban- le merem fogadni, hogy az idők összes jele “szemet gyönyörködtetően” képviseltetve van benne. Mindezek ellenére érdemes kellő figyelmet fordítani arra a tényre, hogy általában a szubverzió erői olyan dolgokat állítanak a fejük tetejére, amelyek “minket” igazán nem érdekelnek és nem is érinthetnek és amelyek megérdemlik, hogy darabjaikra forgácsolódjanak szét. De, hogy egy konkrét példával éljek…
A minap a televízióban egy nemzeti érzelmű ember beszélt, egy igazi hazafi, aki szerint a magyar családok szent és sérthetetlen egységét mihamarabb a helyére kell állítani (csakis a jobb élet reményében) és mielőbb tele kell szülni a Kárpát-medencét “kismagyarokkal”, sok lúd disznót győz (mennyiség) alapon. Vele szemben a stúdióban szemlátomást egy “nevén nevezhetetlen ült”, aki gúnyos fejcsóválások kíséretében adott hangot ellenvéleményének, miszerint ez vegytiszta nácizmus és nacionalizmus. Ilyenkor általában az történik, hogy az emberek többsége érzelmi alapon foglal állást az egyik, vagy éppen a másik vélemény mellett és eszükbe sem jut alapos és “száraz” vizsgálatnak vetni őket alá. Ha így járnának el, akkor rögtön észrevennék, hogy tulajdonképpen őrültek és agyalágyultak párbeszéde zajlik, akikkel “nekünk” semmilyen szinten nem kell közösséget vállalnunk, sőt – mosolyogva félre állva-, a sorsukra kell hagyni őket, hadd fussanak le azok a dolgok mindenféle lassítás és közbeavatkozás nélkül, melyeknek le kell futniuk. Szóval az élesebb szemű Olvasóknak észre kell venniük, hogy általában olyan dolgok esnek áldozatául a bomlasztásnak, melyek nem a “mi részeink”, hiszen mi nem állítjuk azt, amit “ők” -szándékosan, vagy éppen félreértésből-, azért állítanak, hogy felforgassák őket. Fel kell ismernünk, hogy sem a “plebejus patriótának”, sem a felforgatás jegyében álló “nevén nevezhetetlennek” nincs keresnivalója a lövészárkunkban, természetesen azzal a cseppet sem csekély kiegészítéssel élve, hogy végső soron mindkettőt “a saját hadi állásuk” termelte ki.
“Nos, ha egyszer meghatároztuk ezt a pontot, amelyet egyébként már a Bevezetésben tisztáztunk, felismerhetjük, hogy a bizonyos pusztító hatású kortárs irodalom által gyakorolt tevékenység nem érinti azt, ami olykor valóban lényeges, hogy sok minden, amire lesújt, egyáltalán nem olyan, mint ami megérdemli a védelmet, a csodálatot vagy a szánalmat. Az említett megbotránkozó, riadót fújó és moralizáló reakciók itt a lényeges és az esetleges illetéktelen összekeveréséből, a kifejezés sokak számára immár ténylegesen idegenné és hatástalanná vált meghatározott formáin túli lényeges értékek felfogására való képtelenségből fakadnak. A bennünket érdeklő ember sajátja nem a botrány, hanem annak nyugodt magatartása, aki csökkenti a drámaiságot, sőt, aki tovább tud menni a bálványrombolásban, de azért, hogy utána megkérdezze: “ÉS EZUTÁN?” Legfeljebb az általunk már ismételten megmutatott értelemben meghúzza a demarkációs vonalat. Alapjában véve nem érdekli, hogy az említett pusztító hatású és “erkölcstelen” irodalom önmagában véve semmiféle magasabb célnak nem engedelmeskedik (noha gyakran ezt szeretnék elhitetni), és csak szerzőik sivár, romlott és gyakran mocskos horizontjairól tesz tanúságot. A tanulság érvényes: rögzíts bizonyos távolságokat. Ami a többit illeti, éppen az olyan időkben mint a jelenlegi, sajátosan igazolódik a mondás, miszerint jó próbára tenni azt, ami hajlamos a leesésre, és ráadásul még meg is lökni.” Julius Evola
atyafipeca.hu 
A fenti nemzeti-családi példánál és bizonyos, régen megkérdőjelezhetetlenül nobilis, de mára értékvesztetté nyilvánított külső körülményeknél leragadva, fontos megjegyezni, – úgymond, nehogy a fürdővízzel együtt a gyerek is ki legyen öntve az ablakon – hogy a Kali-Yuga meglovaglása, olyan kimagasló éleslátást igényel, ami egészen ritka. Ezért bizonyos fogódzkodók, iránymutatók szükségesek, melyre az egyik legkiválóbb példa László Andrásnak a Sacrum Imperium folyóirat 5-6. számában megjelent „Az ultradextrokonzervativitás viszonya a politikai és szociális naivitáshoz” című alapvető műve:
„…maximalifikált céljaink megvalósításának az esélye megközelítőleg nulla, sőt, azt is tudjuk, hogy mindezen célok sokkal alászállítottabb kvázi-megfelelőinek az elérhetősége is közelebb van a lehetetlenhez, mint a valószínűtlenhez. Szó sem lehet arról, hogy valamiféle naiv illúzió delíriumában határoztuk volna meg céljainkat, de arról sem, hogy (…) feladnók azt (…).”
„Céljaink tényleges célok, messzemenően nem maradnak meg a névlegesség szintjén. Minden külső és benső lehetőséget megragadva küzdeni szándékozunk célunk-céljaink megvalósításáért…”
„Tudjuk, hogy voltaképpeni külső céljaink elérését illetően az esélyünk a semminek felel meg, és azt is, hogy az átmeneti célok sem igen valósulhatnak meg. Mi azonban mindezek dacára küzdeni akarunk és küzdeni is fogunk; egyáltalán nem azért, hogy elbukjunk harcunkban, hanem egyértelműen a győzelemért. Külsőleg annyit érünk el, amennyit elérünk, lehetőleg minél többet, ám lehet, hogy ez is alig fog különbözni a semmitől.”
„Ma már alig-alig vannak megoldások – ha mégis, akkor azok is rossz félmegoldások: ezek közül a legjobb is nagyon rossz, de persze vannak ezeknél is sokkal rosszabbak. Mi mindezzel tisztában vagyunk, messzemenően inkább, mint (…) ellenségeink. Ezek naivnak és illuzórikusnak nevezik állásfoglalásunkat, pedig mi mindezzel tisztában vagyunk és – ugyanekkor – a győzelemért harcolunk.”
Gyakorlatilag minden szavát idézni lehetne/kellene. Félreértés ne essék, László András sem írja itt azt, hogy a Kárpát-medence „teleszülése”, a magyar családok jogainak védelme a külső célok között szerepelne, de például mondta ezt az a Szálasi Ferenc, akiről László András több pozitív értékelést tett. Egy kvázi-jobboldali államvezetés révén megvalósuló, szabályozott népességnövekedés igenis pozitív alap lehetne a magyar gens és szellem számára.
„A judeolatomokratikus „hazát” nem kell védeni, de a mi hazánkat és az én hazámat igen, függetlenül az egybeeséstől.” (László András)
Ez kétségtelenül így van, de ez semmi szín alatt sem jelentheti azt, hogy erényt kovácsoljunk a magunk számára abból, hogy annak a vállát veregetjük buzgón és szaporán, akinek kevésbé szaros a cipője és ne legyenek illúzióink afelől, hogy szinte kivétel nélkül mindenki -akit a tűzhöz közel engednek- többé-kevésbé szaros lábbelivel rendelkezik.
“Egy kvázi-jobboldali államvezetés révén megvalósuló, szabályozott népességnövekedés igenis pozitív alap lehetne a magyar gens és szellem számára.”
Élhetnék egy kiegészítéssel? Miért ne így?
“Egy kvázi-jobboldali államvezetés révén megvalósuló, szabályozott népességcsökkenés, igenis pozitív alap lehetne a magyar gens és szellem számára.”
A fürdővíz és a gyerek példája egyébként szép példa, már csak azért is, mert ugyanez a veszély fenyegeti végső önmagamat is, ha netán óvatlanul belekerülne a kellemes lavórnyi lábvízbe.
László András régebben igencsak erős vehemenciával kardoskodott bizonyos nézetek mellett, megpróbálva azokat a “külső világban” is meghonosítani, melyek mára szemlátomást szertefoszlottak. Mintha az “agg” László András az akkori “én hazámról” végérvényesen lemondott volna az ÉN HAZÁM, HÁZAM kedvéért. Mintha már László András csakis a végső erődöt védené. Az előadásaiból számomra ez derül ki.
Manapság bizonyos körök próbálnak, nap, mint nap “cunci képeket” posztolni a királyságról, mint eszményről, mintha mindez bármilyen szinten is megvalósítható lenne. Esetükben ez nem más, mint romantikus és merő szentimentális merengés a múltba. Nos, ha ma napvilágot látna egy királyi kvalitásokkal rendelkező csecsemő, akkor az már a óvodában, de legkésőbb az általános iskolában elvérezne, de ha mégis -valami csoda folytán- eljutna azokba a szédítő magasságokba, ahová Vona Gáborunk eljutott, akkor a politika egyszerűen lefejezné. Ha nem, akkor a nép hurkolná a kötelet a nyakába. Hogy kik szenvednének a legjobban egy erős kezű király alatt? Hát persze, hogy a mostani királypártiak! 🙂 Tisztelet a kivételnek.
Kissé eltértem a tárgytól…
Lehetek egy kissé vulgáris? Egyszer egy málőr miatt mentőernyőt kellett nyitnom. Az eset nagyon kis magasságban történt. A mentőernyő kupolája úgy 6 méter magasan lobbant be és a frissen boronált szántásba szép lenyomatot hagytam magam után. Akkor az egy jó és reális döntés volt. Egy: volt egy megbízható, frissen áthajtott mentőernyőm. Kettő: Ippen volt még egy nyúlfarknyi időm és magasságom.
Jelen esetben van egy 200 km per órás sebességgel, a föld felé zuhanó ejtőernyősünk akinek se magassága, se ideje, se mentőernyője. Egy dolgot azonban tehetünk. Talán. Lehúzhatjuk alsónadrágunkat, fejünk fölé tartván azt, hátha fékezőernyő gyanánt sikerül lefaragni 1 kilométernyit a 200-ból, abban a reményben, hogy a 199 kilométer per órás sebességünk nem fogja annyira rávulkanizáni az aszfaltot a csupasz valagunkra.
Jelenleg a világ legnagyobb nyomorát a túlnépesedés jellemzi és milyen bizarr, hogy mindenki a saját családmodelljét vallja a legremekebbnek, magának a tökélynek. Nekem ezektől a remek családoktól a gyomrom fordul ki, melyek igen gyakran a létrontás melegágyai. Népességcsökkentés a MINŐSÉG javára? Ki tudna ma megállni és igenelni egy ilyen magas mércét? Jelenleg természetesen minőségtelenség is van és fogy is a magyar és mindenki sopánkodik. Hát én erre ezt mondom: Fogyjon hát el, ami fogyásra ítéltetett. Mert 1000 hülye végtelenül és mérhetetlenebbül kevesebbet ér 1 normálisnál és ezer hülyénél ezerszer több a semmi.
Mindezek ellenére egyetértek Veled, de egyetértésem nem lehet ok arra, hogy a hitványt, ne nevezzem hitványnak.
Végvári barátom! Mindenféle irónia és gúny nélkül… Voltál már megmozdulásokon, toltad már pártoknak a szekerét, részt vettél már közösségi élményekben, vetted már legközelebbi rokonaidat górcső alá? Ugye valami hiányzik belőlük, ami Benned meg van. “Borzalmas” dolog látni, hogy egykori bajtársak, barátok, ismerősök elmaradnak az ember mellől. Az ember kimegy egy vér-jobboldalink titulált rendezvényre és azt látja, hogy gyermeteg elmeháborodottak veszik körül és inkább elfogadná már kínjában Grubenstein Slomó vacsorameghívását, mert ő legalább a maga módján eredeti. Ismerős? Szóval valami van Benned, amivel ők nem rendelkeznek és nem is rendelkezhetnek. Az idők végén inkább koncentráljunk erre a mentőernyőre, ami már oly sokszor megbízhatóan működött, csak már nem emlékszel rá. Igen, valóban. Igazad van. A gyereket nem szabad kiönteni a fürdővízzel, de jó próbának tenni ki azt, ami hajlamos a leesésre, sőt néha még lökni is rajta egy kicsit. A világ már annyira szélsőségesen kifordult, hogy néha én még szélsőségesebben próbálom meg visszafordítani, amivel mindig egy picit túlfordítom. Az Olvasó meg nem tehet mást, ha kedves az élete, hogy mindig sorjáz rajta egy kicsit. 🙂
Írta: Egy utolsó, nyomorult, gazfickó. Oly ritkán hallani ma ilyeneket! Mennyivel szebb világ köszöntene ránk maholnap, ha végre beismernénk, hogy nyomorult szélhámosok vagyunk, akik még a szart is képesek a legfinomabb smirglivel csiszolni és akik úton-útfélen beledugják a fejüket az inkább élni hurkába úgy, hogy azt a több mint életnek hazudják.
“A tudás bajt hoz: akik a legtöbbet tudják,
A legmélyebben gyászolják a végzetes igazságot.
A tudás fája nem az életé.”
Byron
Nagyívű, nagyon mélyre világító, illetve igen messzire vivő gondolatok; hiba volna tagadni helytállóságukat és igazságtartalmukat, még ha nem is értem mindegyik álláspontot és még ha nem értem egyetlen elavult/elveszett külsődleges düledező féleredménynek való hátat fordítást se.
Félreértés ne essék, a “tűzhöz közel engedettek” ripacsságához nem fér kétség, nyakig a pácban áll(unk)ok és semmiféle kovácsolt erényt sem vennék igénybe. Mondjuk Grubenstein Slomó vacsorameghívása érdekesen hangzik. 🙂
Bízom benne, hogy László András nem revideálta kijelentéseit, a fent idézett utolsó gondolata egyébként a közelmúltban – 2013. júliusában – fogalmazódott meg ‘A jobboldaliság alapelvei’ könyv szerkesztésekor.
“Azok az értéke, amelyekért síkra szállunk, vannak.” (J. Evola)
Azon az értékek, amelyekért síkra szállunk, “nincsenek”.
Ezen utóbbi is megállja a helyét, ugyanúgy igaz, sőt talán a csavar mentén még igazabbá válik.
„Írta: Egy utolsó, nyomorult, gazfickó. Oly ritkán hallani ma ilyeneket! Mennyivel szebb világ köszöntene ránk maholnap, ha végre beismernénk, hogy nyomorult szélhámosok vagyunk, akik még a szart is képesek a legfinomabb smirglivel csiszolni és akik úton-útfélen beledugják a fejüket az inkább élni hurkába úgy, hogy azt a több mint életnek hazudják.”
Hudrabancs vagyok, geregye, sőt iglinc. Ön itt a földkerekség legbűnösebb emberét látja, legbűnösebb, egyszersmind a legszerencsétlenebb, burján, én már sokszor gondoltam arra, hogy nevemet burjánra változtatom, pósfai burján jeszenő…