Légüres térben.
“A hit eredete. A kötött szellem nem elvi megalapozottsággal foglal állást, hanem megszokásból; például keresztény, de nem azért, mert ismeri a különféle vallásokat, és közülük éppen a kereszténységet és Angliát, és elfogadta őket amúgy ok nélkül, mint aki borvidéken születik és borivó lesz. Miután keresztény és Angol lett, talán már valamelyes érveket is talál, amelyekkel alátámasztja megszokását; az érvek cáfolhatók ugyan, de ezáltal álláspontja nem inog meg. Például vegyünk rá egy kötött szellemet, hogy sorolja elő bigámia elleni érveit és azt tapasztaljuk, hogy szent felbuzdulása a monogámia iránt érveken vagy megszokásokon alapul. Szellemi elvek megszokását megokolás nélküli hitnek nevezzük.”
“Nézzük csak át a kereszténység dokumentumaiban a morális követelmények rendszerét és mindenütt azt látjuk, hogy az elvárások túlzottak, mégpedig azért, hogy az ember ne felelhessen meg nekik; a szándék tehát nem az, hogy morális legyen, hanem lehetőleg érezze bűnösnek önmagát. Ha ez az érzés az embernek nem lett volna kellemese, akkor miért is alkotta volna e képzetet és miért ragaszkodott hozzá ilyen sokáig? Ahogy az antik világban mérhetetlen szellemi erőt és leleményességet fordítottak arra, hogy ünnepi kultuszok útján növeljék az életörömöt, úgy a keresztény időkben mérhetetlenül sok szellemi energiát áldoztak az ellentétes irányú törekvésnek. Mindenáron érzékennyé, elevenné és lelkessé kell tenni az embert. Vajon nem petyhüdt, túlérett, agyonművelt korszak jelmondata ez?”
“A társasági ember. – “Engem valahogy nem vesz be a saját gyomrom -mondta valaki, társasági hajlamát magyarázva. “A társaság gyomra erősebb az enyémnél, az elvisel.””
“Hogy az ember milyen erővel kötődik a többihez, azt nem abból állapítom meg, ahogy közeledik hozzájuk, hanem abból, ahogy távolodik tőlük.”
“Híveink soha nem bocsátják meg , ha önmagunk ellen foglalunk állást: ugyanis szerintük eképpen nem csupán szeretetüket utasítjuk el, hanem csúfot űzünk értelmükből is.”
“Kezdetben volt”. A kezdetet kell dicsőíteni -ez az a metafizikai ösztön, amely ismét kiütközik a történelem szemléleténél a nézetet szorgalmazva, hogy minden dolog kezdeténél találjuk a legértékesebb és leglényegesebb összefüggéseket.”
“Minden szó előítélet.”
“A meggyőződések veszélyesebb ellenségei az igazságnak, mint a hazugságok.”
“Az egyenlőséghez vezető út. – Néhány órás hegymászás a gazfickóból és a szentből két meglehetősen egyenlő teremtést csinál. A kifárasztás a legrövidebb út az egyenlőséghez és a testvériséghez, végül pedig az álom hozza el a szabadságot.”
“Csak akkor ugrunk szívesen a vízbeesett ember után, ha a jelenlévő többi ember nem mer utána ugrani.”
“… Az emberiség roppant előszeretettel veri ki fejéből az eredet és a kezdetek kérdéseit: vajon nem kell-e jószerével elembertelenednünk, ha meg akarjuk önmagunkban érezni az önmagunkkal való szembenállás hajlamát?”
“A megismerés keserves dolog. A papok következő téves kijelentéseit: van Isten, aki jót követel tőlünk, minden cselekedet, pillanat és gondolat őre és tanúja, aki szeret minket és minden szerencsétlenségünk közepette a javunkat akarja -tehát mindezen téves kijelentéseket milyen szívesen cserélnénk föl igazságokkal, amelyek éppen olyan gyógyítók, nyugtatók, és jótékonyak lennének, mint a fenti tévedések! Ilyen igazságok azonban nincsenek. A filozófia legföljebb megint csak metafizikai látszatokat (ezek sem igazságok) szegezhet szembe velük. A tragédia azonban az, hogy az ember nem hihet a vallás és a metafizika e dogmáinak, ha eleven benne az igazság szigorú módszere, másrészt viszont az emberiség fejlődése során olyan sebezhető, érzékeny és szenvedő lett, hogy föltétlenül gyógyírra és legfelsőbb vigaszra van szüksége. Mindebből az a veszély is előáll, hogy az ember elvérzik a megismert igazságtól. Byron halhatatlan sorai ezt fejezik ki:
A tudás bajt hoz: akik a legtöbbet tudják,
A legmélyebben gyászolják a végzetes igazságot.
A tudás fája nem az életé.
Ilyen gondolatokkal szemben semmi sem segít jobban, mint Horatius ünnepélyes könnyedsége, legalábbis a legkeményebb időkben, a lélek napfogyatkozása idején mondjuk vele együtt:
Miért is kínzod szegény értelmedet, hogy beláthasd az örrökkévalóság titkát? Miért nem nyújtózunk ki egyszerűen ott, a magas platán, vagy itt a fenyő alatt?
Az ilyesfajta könnyedség vagy éppen nyomott kedély mindenesetre jobb bárminemű romantikus megfutamodásnál, vagy bárminemű kereszténységhez való közeledésnél: mivel a megismerés jelenlegi pontján semmiféle kereszténységgel nem jegyezheti magát el az ember anélkül, hogy intellektuális lelkiismeretét jóvátehetetlenül be ne piszkítaná önmaga előtt. Ezek a gyötrelmek minden bizonnyal majdnem elviselhetetlenek, de az ember gyötrelmek nélkül nem lehet az emberiség vezetője és nevelője…”
“Egy kérdés tolul ajkunkra és mégsem merjük hangosan kimondani: vajon maradhatunk-e tudatosan a valótlanságban? Vagy, ha meg kell maradnunk ebben, vajon nem lenne-e jobb a halált választanunk?”
“Elég az hozzá, hogy még élek és az életet nem a morál találta föl. Az életnek tévedésekre van szüksége, tévedésekből táplálkozik… Vagy tán nem így van? És már kezdem is újra, vagy éppen folytatom, vagyis teszem, amit mindig is tettem, én öreg immoralista és madarász és beszélek amorálisan, kívül a morálon, “JÓN, ROSSZON túl”.
atyafipeca.hu 
Üdv! Előre is elnézést a bunkó kommentért, de nem találtam más módot az üzenésre (és úgy sejtem, Nietzschéről van szó). Próbálok emlékezni egy idézetre, amely valahogy így szólt:
“Nem az érdekel, hogy szabad vagy-e, hanem hogy volt-e jogod felszabadulni?” Úgy rémlik, hogy ezt itt olvastam, de semmit sem találtam a neten ezekkel a kulcsszavakkal.
Megköszönném, ha valamelyikőtök ki tudna segíteni, égető szükség volna erre az idézetre egy vitában.
https://atyafipeca.wordpress.com/2014/03/31/reach/
“A Zarathustrában, annak egy ismert szakaszában megtalálható a válság hátterének legnyomatékosabb megfogalmazása: “Azt mondod szabad vagy? Meg akarom ismerni a benned uralkodó gondolatokat. Számomra nem az fontos, hogy megmenekültél-e egy igától, hanem az, vajon azok egyike vagy-e, akiknek joga van lerázni az igát?””
Ezer köszönet!
Úgy tűnik, hogy a deszakralizáló-modernista francia forradalom hatása alatt álló Mihail Jurjevics Lermontov elragadó, magával sodró dionüsszoszi (hélioszi) kiváncsisága, heve –
“Az égi szépség nem ejtett rabul: A földi mámor vágya fűti lelkem. (…) Mint hullámverte víz. Fényével az örvénybe int. Fut már a napvilág elől..”
– mára egyre nyilvánvalóbban, egyfajta “hideg dal”-ba (Henry Purcell: “Artúr király”) látszik torkollani az emberi szívekben, bizonyos értelemben talán önellentmondásos módon, ám alighanem a Mindenség Rendjének megfelelően…
Majd, esetleg éppen – a “boldogító” hamisság világa okozta kiüresedés kínja által is kikényszerítve – az újra felfedezett apollóni Tűzkapun át, ismét ráhangolódhatunk Csontváry Kosztka Tivadar turáni ihletettségű Napútjára, ami által hazatérhetünk…
Hiszen, bár a Felhő ugyan betakarhatja – időlegesen – a Földet, de az Eget soha sem tudja legyőzni…
Azonban ehhez – nyilván – nekünk is törekednünk kell megtenni azt, ami rajtunk múlik: Ha volt Kor, amikor létkérdésnek tűnik szert tenni arra a képességre, hogy a konkolyt el tudjuk választani a búzától, akkor az most van. Amennyiben képtelenek vagyunk a lehúzó, szétziláló erőt beazonosítani és azzal – elsősorban belül – szembefordulni, akkor átadjuk magunkat neki. Alighanem mindenért úgyanúgy meg kell küzdenünk ma is, amint őseink tették, hiszen nemzetünk ismét hosszútávra kiható sorskérdésekhez érkezett…..
“A globalizmus nemcsak a művészetben, de mindenben arra törekszik, hogy romboljon. Erkölcsöt, értéket, szellemet, mindent. A politikában, a gazdaságban, így a művészet minden ágában is. E nem vezet sehová., illetve oda ahová már részben vezetett is. A semmihez, a nihilhez. Ez szerintem nem tartható tovább, vissza kell találni arra az útra, amely az értékeket képviseli, a művészetben pedig az örök értékekre kell rátalálni újra.” (Szervátiusz Tibor).
Bár Friedrich Nietzsche “A tragédia születése” című írásában még Dionüszosz mellett tör lándzsát Apollónnal szemben, az előbbi felől várva a friss erőt (vö.: Hermann Hesse: “Narziss és Goldmund”), azonban mára már világossá válni látszik, hogy a fentebb említett jelenségek tulajdonképpen a túlfűtött Dionüszosznak, a magasabb-rendű apollói eszménnyel szembeni lázadásaként is leírhatóak, amelynek folyományaként megjelenik Liber (Bacchus), majd a megszentelt-kedélyes termékenység ünnepeket felváltó, természetellenes és egyre vadabb bacchanáliák (vö.: Federico Fellini: “Satyricon”).
Lényegét tekintve ez ugyanazon irányú Mozgás, mint ami a reneszánsz „életizmusánál”, később a humanista „emberizmusnál”, majd a francia forradalom ész-tudomány kultuszánál, valamint napjaink ál-szakrális, a földi (tünemény-világ) vonatkoztatási rendszeren belül értett „mindenegyizmus” megtévesztő, olykor hátsószándékú tanításánál, illetve a be nem vallottan önistenítő jellegű, „teremtő gondolatizmusánál”, „Szuper-tudat” képzeténél megfigyelhető (vö.: Rama P. Coomaraswamy: “A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra”). Hiszen igazából egy fokozódó elvilágiasodási folyamatról lehet beszélni, egyfajta világképfordulás hangulatáról, amikor a középkori, isteni, természet-fölötti uralom (vö.: „színültig telt üresség” [Eckhart mester]) középpontiságának helyébe valami e világi lép a szívünkbe (amit az idő rozsdája megemészt, a tolvajok meg ellophatnak), amelynek következménye a „tények világának” (Pilinszky János) viharos, vízszintes tágulása (vö.: a tudomány, a találmányok és a hódítás mintegy zabolázatlan hatalmi mámora), amely – a felfelé irányulás jelentős megnehezítése, megnehezülése okán – óhatatlanul egyfajta ellaposodásba, szellemtelendésbe, elidegenítő szétszóródásba, majd örvénylésbe, „elnyelő ürességbe” torkollik, hiszen, ahogy Julius Evola mondja:
„A tradícióban az örökkévaló van a középpontban. Ez az érték és értékteremtés centruma. Minden, ami a tradíció számára külsődleges vagy vele szembehelyezkedik, ez a világ és ez az ember romlásra van ítélve.”
A lehetséges kibontakozásra vonatkozóan Zelnik József “Nomád nemzedék” negyven év után című tanulmányában pedig többek között azt fejti ki, hogy a zavaros idők által előbb-utóbb kikényszerített szakrális megújulás során Hórusz (Turul), a felhőoszlató erő, aki szemben áll Széth-el, a felhődúsító erővel, visszaszáll az égi ősforráshoz (turáni áldás: az őseredeti [primordiális] alapállás) és az onnan merített tudást hozza a mába, ami mindenekfelett a felébredést, majd – a makulátlanul tiszta belső / külső apollói (nem hélioszi) Középpont uralmához – a legelső Hagyományhoz való szívbéli hazatérést, a kompromisszummentes re-szakralizálódást jelenti…
Azonban, mivel tulajdonképpen mindennel kapcsolatban találkozhatunk szakrális, illetve modernista értelmezéssel (a második legrégibb szemléleti hagyomány), ezért elengedhetetlenül fontosnak tűnik, hogy különbséget tegyünk az Evola által említett szakrális Örökkévaló, aki / ami Mozdulatlan mozgató, illetve a modernista Örökkévaló fogalom között, hiszen ezen utóbbi felfogás a Mozgást vagy mindkettőt isteníti (holott mint tudjuk, a Kettő nem lehet egyszerre a Középpontban, mert az egyben középponttalanítást, középponttalanságot is jelent). Itt lényeginek tűnik utalni a szakrális és a modernista „újítás” (vö.: „A múltat végképp eltörölni…”) egymáshoz viszonyított tükörkép jellegére is, különösképpen abban az esetben, ha a markáns és általános hagyományellenesség nem terjed ki a saját hagyomány elvetésére is (vö.: Umberto Eco: “A Foucault-inga”)…