FRIEDRICH NIETZSCHE: Emberi – túlságosan is emberi

“FRIEDRICH NIETZSCHE: Emberi – túlságosan is emberi” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Üdv! Előre is elnézést a bunkó kommentért, de nem találtam más módot az üzenésre (és úgy sejtem, Nietzschéről van szó). Próbálok emlékezni egy idézetre, amely valahogy így szólt:
    “Nem az érdekel, hogy szabad vagy-e, hanem hogy volt-e jogod felszabadulni?” Úgy rémlik, hogy ezt itt olvastam, de semmit sem találtam a neten ezekkel a kulcsszavakkal.
    Megköszönném, ha valamelyikőtök ki tudna segíteni, égető szükség volna erre az idézetre egy vitában.

    1. https://atyafipeca.wordpress.com/2014/03/31/reach/
      “A Zarathustrában, annak egy ismert szakaszában megtalálható a válság hátterének legnyomatékosabb megfogalmazása: “Azt mondod szabad vagy? Meg akarom ismerni a benned uralkodó gondolatokat. Számomra nem az fontos, hogy megmenekültél-e egy igától, hanem az, vajon azok egyike vagy-e, akiknek joga van lerázni az igát?””

  2. Úgy tűnik, hogy a deszakralizáló-modernista francia forradalom hatása alatt álló Mihail Jurjevics Lermontov elragadó, magával sodró dionüsszoszi (hélioszi) kiváncsisága, heve –

    “Az égi szépség nem ejtett rabul: A földi mámor vágya fűti lelkem. (…) Mint hullámverte víz. Fényével az örvénybe int. Fut már a napvilág elől..”

    – mára egyre nyilvánvalóbban, egyfajta “hideg dal”-ba (Henry Purcell: “Artúr király”) látszik torkollani az emberi szívekben, bizonyos értelemben talán önellentmondásos módon, ám alighanem a Mindenség Rendjének megfelelően…
    Majd, esetleg éppen – a “boldogító” hamisság világa okozta kiüresedés kínja által is kikényszerítve – az újra felfedezett apollóni Tűzkapun át, ismét ráhangolódhatunk Csontváry Kosztka Tivadar turáni ihletettségű Napútjára, ami által hazatérhetünk…
    Hiszen, bár a Felhő ugyan betakarhatja – időlegesen – a Földet, de az Eget soha sem tudja legyőzni…
    Azonban ehhez – nyilván – nekünk is törekednünk kell megtenni azt, ami rajtunk múlik: Ha volt Kor, amikor létkérdésnek tűnik szert tenni arra a képességre, hogy a konkolyt el tudjuk választani a búzától, akkor az most van. Amennyiben képtelenek vagyunk a lehúzó, szétziláló erőt beazonosítani és azzal – elsősorban belül – szembefordulni, akkor átadjuk magunkat neki. Alighanem mindenért úgyanúgy meg kell küzdenünk ma is, amint őseink tették, hiszen nemzetünk ismét hosszútávra kiható sorskérdésekhez érkezett…..

    “A globalizmus nemcsak a művészetben, de mindenben arra törekszik, hogy romboljon. Erkölcsöt, értéket, szellemet, mindent. A politikában, a gazdaságban, így a művészet minden ágában is. E nem vezet sehová., illetve oda ahová már részben vezetett is. A semmihez, a nihilhez. Ez szerintem nem tartható tovább, vissza kell találni arra az útra, amely az értékeket képviseli, a művészetben pedig az örök értékekre kell rátalálni újra.” (Szervátiusz Tibor).

    Bár Friedrich Nietzsche “A tragédia születése” című írásában még Dionüszosz mellett tör lándzsát Apollónnal szemben, az előbbi felől várva a friss erőt (vö.: Hermann Hesse: “Narziss és Goldmund”), azonban mára már világossá válni látszik, hogy a fentebb említett jelenségek tulajdonképpen a túlfűtött Dionüszosznak, a magasabb-rendű apollói eszménnyel szembeni lázadásaként is leírhatóak, amelynek folyományaként megjelenik Liber (Bacchus), majd a megszentelt-kedélyes termékenység ünnepeket felváltó, természetellenes és egyre vadabb bacchanáliák (vö.: Federico Fellini: “Satyricon”).

    Lényegét tekintve ez ugyanazon irányú Mozgás, mint ami a reneszánsz „életizmusánál”, később a humanista „emberizmusnál”, majd a francia forradalom ész-tudomány kultuszánál, valamint napjaink ál-szakrális, a földi (tünemény-világ) vonatkoztatási rendszeren belül értett „mindenegyizmus” megtévesztő, olykor hátsószándékú tanításánál, illetve a be nem vallottan önistenítő jellegű, „teremtő gondolatizmusánál”, „Szuper-tudat” képzeténél megfigyelhető (vö.: Rama P. Coomaraswamy: “A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra”). Hiszen igazából egy fokozódó elvilágiasodási folyamatról lehet beszélni, egyfajta világképfordulás hangulatáról, amikor a középkori, isteni, természet-fölötti uralom (vö.: „színültig telt üresség” [Eckhart mester]) középpontiságának helyébe valami e világi lép a szívünkbe (amit az idő rozsdája megemészt, a tolvajok meg ellophatnak), amelynek következménye a „tények világának” (Pilinszky János) viharos, vízszintes tágulása (vö.: a tudomány, a találmányok és a hódítás mintegy zabolázatlan hatalmi mámora), amely – a felfelé irányulás jelentős megnehezítése, megnehezülése okán – óhatatlanul egyfajta ellaposodásba, szellemtelendésbe, elidegenítő szétszóródásba, majd örvénylésbe, „elnyelő ürességbe” torkollik, hiszen, ahogy Julius Evola mondja:

    „A tradícióban az örökkévaló van a középpontban. Ez az érték és értékteremtés centruma. Minden, ami a tradíció számára külsődleges vagy vele szembehelyezkedik, ez a világ és ez az ember romlásra van ítélve.”

    A lehetséges kibontakozásra vonatkozóan Zelnik József “Nomád nemzedék” negyven év után című tanulmányában pedig többek között azt fejti ki, hogy a zavaros idők által előbb-utóbb kikényszerített szakrális megújulás során Hórusz (Turul), a felhőoszlató erő, aki szemben áll Széth-el, a felhődúsító erővel, visszaszáll az égi ősforráshoz (turáni áldás: az őseredeti [primordiális] alapállás) és az onnan merített tudást hozza a mába, ami mindenekfelett a felébredést, majd – a makulátlanul tiszta belső / külső apollói (nem hélioszi) Középpont uralmához – a legelső Hagyományhoz való szívbéli hazatérést, a kompromisszummentes re-szakralizálódást jelenti…
    Azonban, mivel tulajdonképpen mindennel kapcsolatban találkozhatunk szakrális, illetve modernista értelmezéssel (a második legrégibb szemléleti hagyomány), ezért elengedhetetlenül fontosnak tűnik, hogy különbséget tegyünk az Evola által említett szakrális Örökkévaló, aki / ami Mozdulatlan mozgató, illetve a modernista Örökkévaló fogalom között, hiszen ezen utóbbi felfogás a Mozgást vagy mindkettőt isteníti (holott mint tudjuk, a Kettő nem lehet egyszerre a Középpontban, mert az egyben középponttalanítást, középponttalanságot is jelent). Itt lényeginek tűnik utalni a szakrális és a modernista „újítás” (vö.: „A múltat végképp eltörölni…”) egymáshoz viszonyított tükörkép jellegére is, különösképpen abban az esetben, ha a markáns és általános hagyományellenesség nem terjed ki a saját hagyomány elvetésére is (vö.: Umberto Eco: “A Foucault-inga”)…

Egy vélemény is számít és egy vélemény sem számít...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s