E. M. Cioran: Könnyek és szentek

“E. M. Cioran: Könnyek és szentek” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Uraim, engedjék meg, hogy megosszam Önökkel ezt a verset.
    Kortársunk, megrázó erejű írása.

    Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben

    Szent Márton-apokrif

    Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
    alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
    érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
    Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
    mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
    amit belepett a hó. Megmozdult.

    Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
    Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
    volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
    és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.

    Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
    Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
    Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
    keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
    ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
    köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
    testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
    láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
    vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
    köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
    a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.

    A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
    inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
    nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
    őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
    belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
    továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.

    Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
    megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
    ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
    messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
    erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
    A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
    az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
    palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
    Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
    a város utcáit.

    Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
    Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
    Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
    sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
    nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
    Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
    mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
    ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
    úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
    dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
    Nem vagyok a magamé.

    Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
    mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
    fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
    öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
    havazáson, ami az evilág.

Egy vélemény is számít és egy vélemény sem számít...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s