E. M. Cioran: Könnyek és szentek

“Az isteni betegség lappangási ideje hosszú, mert a gennyhez hasonlóan Isten is nehezen gyűlik össze. Ám a seb idővel kifakad. És akkor átéljük a megtérést. Ha pedig nem fakad ki a seb, a mérget ott hordjuk szervezetünkben, egészen napjaink végéig hordozva magunkban egy olyan Istent, aki nem mutatkozott meg, mert megposhadt az egyre csírázó és sikertelen megtérésben.”

“A nappalokban mindig magányosabb vagy, mint az éjszakákban. A Nap azonnali és múlandó boldogságra hív, de az éjszakában ez mintha soha nem akarna megtörténni. Az öröklét érzése az éjszakai magány gyümölcse, ahogy az idő is a nappal változásaihoz és bizonytalanságaihoz kötődik. Ahányszor csak utolér a szomorúság nyári délutánokon egy előérzet rabjává válsz, hogy a fény csak baleset a tökéletes éjben, puszta ideiglenesség a többi világról való elmélkedésben. A napsugarak szégyenlősségét nem találjuk meg a sötétség széles és lenéző mosolyában. Az éjszakák engedékennyé tesznek a nappalok múlandóságával szemben, és a lélek gyógyíthatatlan éjszakaiságát öltik magukra a reflexív és tágas lilában, amely az éj örök és ironikus biztonságának hajnali színe.”

“Könnyen megtörténhet, hogy az ember létének értelme nem más, mint gondolni Istenre. Ha tudná mellőzni vagy szeretni meg lenne mentve. Mert ő csak a gondolkozás számára kényelmetlen. Megpróbáltad megfejteni? Elvesztél. De úgy tűnik, éppen ez az ember célja, hogy megfejtse. Nem csoda, hogy rövid idő alatt semmi sem maradt belőle. Isten ellenáll sok mindennek, a gondolat előtt elveszti lényegét. A filozófusok, akik végtelen gondolkodást tulajdonítottak neki… Egy régi ruha, ennyi maradt az Istenségből -azért hordod, mert nincs egyebed. Micsoda szegénység!”

“A magányos ember feladata, hogy még magányosabb legyen.”

“Az élet csak egy… törvényes abszurditás. Engedélyezett. Elfogadott.”

“Az egyedüllét mindig a holtak kortársává tett (Barrés).” Ezek szerint: az egyedüllétben nem létezik élet? Csak örökkévalóság…”

“Egyes könnyek átfúrják a földet, majd más tájak csillagaiként bukkannak elő. Ki sírhatta a mi csillagainkat? Én is annyi ég sötétjében kutatok könnyeim után…”

“A filozófusok egyetlen érdeme, hogy emberi mivoltukat szégyellték olykor. Platón és Nietzsche a kivétel: ők folyton szégyenkeztek. Az egyik a világból akart kirántani bennünket, a másik önmagunkból. Még a szenteknek is van mit tanulniuk tőlük. A filozófia becsülete így menekült meg.”

“Csak azoknál van értelme a halálnak, akik az életet szenvedéllyel szerették. De úgy halni meg, hogy ne legyen mitől elválnod? A távolságtartás nem csak az élet, a halál tagadása is. Aki a halálfélelmet legyűri, az életet is legyőzi. Mert az egy csak másik szó ugyanazon félelemre.”

“Közel kerültem a látszatokhoz, amikor rájöttem, hogy a lemondásban ott van a teljesség.”

“Minden ember születésétől a haláláig vezekel a bűn miatt, hogy nem lett Isten. Ezért az élet nem egyéb, mint állandó, a hívőknél felszíni, a kételkedőknél megrázó vallásos válság.”

“Lehetsz bármilyen kulturális szinten, képes lehetsz bármilyen kifinomult cselekedetekre, ha nem gondolsz intenzíven a halálra, öntudatlan maradsz. Egy matematikus – aki csak ennyi – jóval alatta marad annak a parasztnak, aki a végső dolgok miatt szenved a maga primitív módján. Általában véve a tudomány elhülyítette az embereket, a metafizikus öntudat lecsökkentésével. Ha a matematikai építmények egyik pillanatában ki lehetne mondani ezt a szót: halál, mindenemet elhagynám e tudomány haszontalanságaiért. De az éppen arra való, hogy a kozmikus rémuralmat elfeledjük. A tudomány emberei öreg gyermekek, akiket nem kell komolyan venni, csak életük „polgári” pillanataiban.”

“Nem lehetne élni, ha nem tulajdonítanánk jelentőséget annak, aminek semmi jelentősége.”

“Mi értelme van, hogy néhány sikerületlen állatra, biológiai semmiségekre, kozmikus karikatúrákra pazarold a szenvedélyt? Egy ember annál alantasabb, minél inkább szükségét érzi az együttműködésnek, a közös konstruktív munkának, minél többet figyel vagy gondol a másik létezésére. Nem létezik semmi -megerősítő és kötelező következtetés ez, s valószínűleg nem létezett soha senki. Az egyedüllét, a rettentő egyedüllét imperatívuszát, habár érzed a reflexió első dadogásától kezdve, minden engedékenység nélkül kell megvalósítani, az összes  érzés és gyengeség ellenére. Az Univerzum nem egyéb, mint tér a magányosságnak, és az élőlényeket csak azért hagyta ránk a Mindenható, hogy ellenőrizze és megerősítse elszigeteltségünket. Nem találkoztam soha senkivel, habár árnyékokba botlottam a csalások tömege és a józanság hiánya miatt.

Megőrizhetők-e bármely emlékezetben azok az emberek, akiket szeretünk vagy gyűlölünk? Ahogy egy író mondta: már nem balzsamozom be egyetlen emlékemet sem, inkább hagyom, hogy hamar megrothadjanak az összes emlékezetembe vésett lények, amelyek csak az intoleranciában és a visszautasításban lennének hasznomra. Nem létezik senki, az emberi árnyaknak pedig nincs akkora vonzerejük, mint az alkonynak, hogy nézzük őket.”

https://bookline.hu/Cioran