Csokorba szedett szilánkjaim.
Mikor a Könnyek és Szentek százhetvenedik oldalához értem, felderengtek Hamvas és Evola sorai és mire felütöttem a Meglovagolni a tigrist a pazar hatvanhetediken, már Virág László mondta a fülembe:
“Innen értjük meg azt, hogy az emberáldozat ma, ebben a korban bűn. De nem feltétlenül az. Meg kell érteni, hogy az, akire ez nem hat vissza, az megteheti. (…) Ha én virtuálisan és aktuálisan fölötte állok az aktusnak, megtehetem. Ha nem: lesújt. A következményeket viselnem kell. Ez természetesen nem arról szól, hogy propagálnám az emberáldozatot…”
Virág László: A bosszú istennői (link)
“Mindez a modern nyugati ember számára már egy ideje megszűnt, a “szabadság” útja mentén meghaladottá vált; így a modern átlagember labilis, instabil, nélkülöz minden igazi formát. A páli és fausti “két lélek él, óh jaj, keblemben” már optimista felvetés; mind többeknek kellene felismerniük, mint H. Hesse egy jellegzetes szereplőjének, hogy ezeknek a lelkeknek a sokasága létezik. Ezt maga Nietzsche is elismerte. Ezt írta: “Óvakodnunk kell annak feltételezésétől, hogy, sok személyiség van. Olyan emberek is vannak, akik különböző személyiségekből vannak összerakva, de a nagy többségnek valójában nincsen személyisége.” Továbbá: “Légy tenmagad: olyan felszólítás ez, amely kevés ember esetében van megengedve, de amely egy még kisebb csoport esetében felesleges.” Látjuk tehát azt a problematikusságot, amelyet maga a közben rögzített szilárd pont hoz magával, vagyis az önmagunkhoz való hűség, a saját lényünkön alapuló autonóm törvény, amikor absztrakt és általános kifejezések segítségével ragadjuk meg. Minden vitathatóvá válik, amelynek pontos példáját nyújtják Dosztojevszkij olyan szereplői, mint Raszkolnyikov és Sztavrogin. Azon a ponton, ahol csak csupasz akaratukra támaszkodtak, és azzal próbálkoztak, hogy azt egy abszolút akcióval megmutassák saját maguknak, összeomlanak: éppen azért omlanak össze, mert hasadt lények, mivel igazi természetük és igazi erejük tekintetében áltatták magukat. Szabadságuk saját maguk ellen fordul, és elpusztítja őket. Éppen azon a ponton omlanak össze, ahol igenelni kellett volna magukat -saját mélyükben nem találnak semmit, ami fenntartaná és előre vinné őket.
“Mindenütt kipróbáltam az erőmet. Így tanácsoltátok, hogy megismerhessem saját magamat… Azonban amit sohasem láttam, és most sem látok, az az, hogy hol használjam az erőmet. Vágyaim nem elég energikusak, nem tudnak irányítani. A folyón átkelhetünk egy fatörzsön, de nem egy faforgácson.” A szakadék erőt vesz Sztavroginon; az öngyilkosság az ő bukásának a pecsétje…
Nyilvánvalóan ugyanez a probléma vetődik fel a hatalom akarásának nietzschei doktrínájában… Eközben kiemelhetjük, hogy a lelkiismeret-furdalás jelensége általában éppen egy önmagában megosztott, ellentmondásos lény helyzetéhez kapcsolódik…
És Nietzschétől származik a “sápadt bűnöző” ismert képe, az előbb említett Dosztojevszkij-féle figurák igazi tükörképe, “akinek a cselekedete megbénította szegényes értelmét, mint ahogyan a gipszből rajzolt vonal megbénítja a tyúkot”.
Julius Evola: Meglovagolni a Tigrist
———————————————————————————————-
“Dosztojevszkij igazságtalan Raszkolnyikovval; arra készteti, hogy egy igazságon bukjon el. Mert az emberek közötti különbségtétel, hogy az embereket két csoportra osztja, ami elméletileg igazolja a gyilkosságot, olyan igazság, amelyet nem lehet tagadni. Az egyik oldalán áll a tömeg, mechanikus törvények által irányított, automatizált életével, nem birtokolva egy olyan törvényt sem, amely túllépné a természet adta határokat. A másik oldalon: azon kevesek, akiknek minden megengedett, mert tragikus és feszült életükkel ők mossák le a természet szégyenét és a létezés középszerűségét.
Raszkolnyikov kiindulási pontja jogos. Akkor miért indul romlásnak? Dosztojevszkij talán félt eszméje következményeitől? De egy ember, aki már látta a halált, nem gondol a következményekre. Meggyőződött volna a hibájáról? Vagy Raszkolnyikov azért bukik el, mert látja, hogy nem tartozik a kevesek közé?
Megtörténhet, hogy egy ember, aki egészen a végsőkig viszi ezt a különbségtételt, ne legyen elhivatott? Vagy megtörténhet, hogy számára nem megengedett minden? A többi ember “rovar”. Egyetértek. De akkor honnan a gyilkosság utáni lelkifurdalás? A leomló Raszkolnyikov Dosztojevszkij gyávasága.
Shakespeare-hez vagy Dosztojevszkijhez méltó előadás: egy gyilkos szent. Gyönyörteljes hallucináció elképzelni egy kezében tőrt szorongató szent nimbuszát. Egy lényt, aki embertelen villámot hoz létre, és a lehetetlenség utolsó paradoxonját. Elképzelhető egy ennél elragadóbb ambivalencia? Gyilkolni a szeretet összes áradatával, ajkadon Isten nevével.”
Emil Cioran: Könnyek és Szentek
——————————————————————————
“Az a feltevés, hogy a börtönök ártatlanokkal és szentekkel vannak tele, a valóságnak nem felel meg. Vagyis a bűnök végeláthatatlan sokasága tényleg bűn és nem felmagasztosulás. Itt következik az, amit én vallásnak nevezek. Az erkölcsös ember, ha igazán az, és nem hipokrita, legfeljebb igaz ember. A héberek cadiknak hívták, a görögök dikaiosnak, a hinduk sadhunak. Fölemelő ilyen ember hangját hallani és szavait olvasni. Jézsaiást vagy Ezékielt, a nagy dühöngőket vagy Sókratést, az ironikus szentet vagy az Upanishadokban az áhítatos Yajñavalkyat. Még fölemelőbb lehet ilyen embert látni, sajnos nem volt rá alkalmam. Ez az igaz ember még nyakig a morál körében él. Sókratés soha fiát nem vitte volna mészárszékre, mert az morálisan nem lett volna helyes. Jézsaiás se ölte volna meg anyját. Ők a magas igazság atmoszférájában éltek, számunkra csodálatraméltó tisztaságban.
E morális igazság fölött azonban van még valami: a Hit óceánja. Ez a vallás. Veszedelmes dolog ez, kérem, mert itt már csak egyetlen valami vezet. A hit. Orestés és Dávid király bűncselekménye a morálból érthetetlen. Egyszerűen szentségtörés. A káromlás káromlás. Nincs rá mentség. De aki a hit óceánjában él, az tudja, hogy Ábrahám, amikor Izsákra kezét fölemeli, felmagasztosul. Az erkölcs körében az, hogy panta moi exestin, hülye anarchia. Nekem mindent szabad? Aszociális őrjöngés, ha tényleg így lenne, az emberek két hét alatt egymást tökéletesen és utolsó szálig kiirtanák. És mégis, kérem, káromlás és szentségtörés, bűn és minden szabad. Ez a hit óceánja. Ez a vallás. Meg szabad ölni a kis Izsákot is, és kardommal a létráról az angyalokat, ha utamba állnak, le szabad zavarni. A Hit óceánjának őrülete a vallás őrülete. Ez a létezés bora. A morál ehhez képest cseresznyekompót. Megmondjam, hogy a kettő között mi a fokozati különbség? Megmondom. Mindaz, ami az igazság körébe tartozik, az nagy és szép és követésre méltó és emberi. A Hit Óceánja azonban már nem emberi, ez a Szent Szellem országa. Amit János evangélista Pneumának nevez. Ez a magasztos reszketés tündöklése, ahová nem jutsz el másként, csak ha az angyalokkal megküzdesz. Ahol nincs jó és rossz és bűn és erény. Ez a Pneuma, amely mennydörög, és amely a fák levelei között suttog. Ez az őrület szenvedélye és a szelídség alázata. Ha a Hit Óceánjában élek, mindent szabad. Panta moi exestin, üvölti Pál, amikor látja, hogy az óceánban van. Orestés megöli anyját. Szabad. Az öreg Péter hiába svihák. Ó, nem igaz emberek! Ó, hol van már az igazság!
Ők már a Hit óceánján hajóznak, a színtelenül ragyogó magasságba értek, itt csak Isten van, és Dávid itt énekli zsoltárait, és itt nincs többé igaz ember, ez Dante Empyreuma, a létezés forrpontja, ide kell eljutnod, te szegény bűnös és koszos és beteg és hitvány idióta, ide kell eljutnod, te szellemben koldus, betegségeiddel és szennyeddel és bűneiddel, és fogadat összeszorítva, mindegy, ide az óceánba, minden szabad, halleluja, ezt nevezem én vallásnak!“
Hamvas Béla: Karnevál
“Merészelj! Isten országa az erőszaknak enged és az adomány azé, aki meg tudja hódítani.”
“Semmi sem létezik, mindent szabad.”
“A Mennyek kapui eltűrik az erőszakot.”
atyafipeca.hu 
„Amit saját „öntudatunknak” hívunk, nem egyéb puszta folyamatnál. Tartalma napról napra változik, és ugyanúgy, mint a test tartalma egy oksági láncolat eredménye. Személyiségünk folytonosan elpusztul és megújul; nem létezik a világban sem „én”, sem bármi hasonló, és ez minden létezőre, pontosabban keletkezőre érvényes, legyenek azok emberek vagy istenek, e világban és a másikon. Pontosan úgy, ahogyan Plutarkhosz mondja: „Senki sem marad ugyanaz a személy, és nem is egyetlen személy… Érzékeink, mivel nem ismerjük a valóságot, elhitetik velünk, hogy ami lenni látszik, az valóban van is.””
„Mi az ami most és mindörökké szabad azoktól a korlátoktól, amelyeket az egyén fogalma (’én és enyém’; ’én vagyok a cselekvő’) eleve feltételez? A szabadság nem más, mint önmagunktól – az „én”-től és ennek minden ragaszkodásától – való megszabadulás. Csak az szabad az erényektől és a bűnöktől és azok minden végzetes követelményétől, aki soha nem vált valakivé; csak az lehet szabad, aki többé már nem valaki. (…) A jótól és rossztól való megszabadulás, ami lehetetlennek látszott, és lehetetlen is annak az embernek a számára, akit a szerint határozunk meg, amit cselekszik vagy gondol, és aki erre a kérdésre: „Kicsoda ez?”, így felel: „Én”, egyedül annak a számára lehetséges aki a Napkapuban a „Ki vagy?” kérdésre így tud megfelelni: ”Tenmagad”. Annak kell megszabadítania önmagát, aki magát béklyóba verte, és ez nem történhet másként, mint a „Te Az vagy” igazságának felismerése útján. (…) ezért van az, hogy az áldozásnál az áldozat bemutató azonosítja magát az áldozattal.”
„Nem jelent pesszimizmust annak felismerése, hogy ami idegen az „Én”-től, az mind merő nyomorúság, aminthogy nem jelent optimizmust felismerni, hogy ahol nincsen „másik”, ott a szó szoros értemében nincs mitől félni. (…) Az amit egyesek az Upanisadok természetes optimizmusának neveznek, nem egyéb, mint az a bizonyosságuk, hogy a „vagyok” tudata, habár érvénytelen az „ez-és-ez vagyok” formájában, nagyon is érvényes, mint abszolút tudat, (…) Szent Pál szavaival: „Vivo autem iam non ego.””
(Ananda K. Coomaraswamy)