Gyermekrajzolta szép virág

Mikor megkaptam a “fa alól”, találomra fel is ütöttem a 91-en:

“Csak kétszer élünk: Egyszer, amikor megszületünk. Másodszor amikor szembenézünk a halállal.”

Aztán jött a 98-adik:

“Másnaptól kezdve már nem volt megállás. Ha reggel a folyosón 3 halottat találtam, gondoltam, hogy könnyebb napom lesz. Mire a háromból kettővel végeztem, kint újra három volt, és ha azokkal is kész voltam, kint már négy újabb hulla feküdt. A legtöbb 19 boncolás volt egy nap alatt, az átlag 6-8. Egyetlen könnyítést tudtam elérni, hogy csak a fejlövéseseknél kellett felfűrészelnem a koponyát. A mellkas megnyitása sem könnyű, néha a fél tüdő helyén literszám volt a genny. Gumikesztyűt ugyan kaptam, de gyakran elszakadt. Munkám nagyon más volt, mint annakidején a kórbonctani intézetben a márványasztalon egy, legfeljebb két holttestet felboncolni miközben szakavatott segéd folyóvízzel mosta a vért, a gennyet, a bélsárt. Professzorom úgy kívánta, hogy puszta kézzel boncoljunk, mert a sérült gumikesztyűben pang a váladék. Néhány nap alatt beivódott a jellegzetes bűz a bőrömbe…”

A 112-en pedig szinte ragyogtak a betűk:

“Egymagam, egy száll késsel, varró-fogóval, fűrésszel. Gumikesztyűre sem számíthattam. Megalkudtam a szerencsétlen holtakkal, nekik már mindegy volt, nekem az egyetlen még elviselhető, végrehajtható megoldás. Felhasítottam a bőrt az Ádám-csutkától a szeméremdombig, de csak a felső rétegeket úgy, hogy a testüregek nem nyíltak meg. Utána nagy öltésekkel bevarrtam. A kevés vérzés által a sebvonal úgy mutatott, mintha szabályos boncolás történt volna. Még így is megerőltető fizikai munka volt először az összegyűjtött, majd a napi 4-5 hulla ilyen “boncolása”. A másik ötletem morbidnak tűnhet, de ilyesmivel tartottam magamban a lelket, hogy elviselhessem sorsomat. Követelmény volt a bonclelet írásba foglalása. A dokumentet megkövetelték számszerint és mennyiségileg. Erre a célra különös módon iskolai rajzlapokat kaptam. Úgy látszik nem volt más papír. Az még különösebb volt, hogy a lapokra már rajzoltak kisdiákok virágokat, tulipánt, margarétát, állatokat. A rajzlapra kellett írni, mindkét oldalára. Megtettem, ha az elrendelőknek megfelelt. A diagnózis viszont a bonclelet leírása után legfeljebb két mondat lett volna. Zárva maradt testről kellett volna jegyzőkönyvet írnom. Ekkor jött a morbid ötletem, hogy ha hazudok, hazudjak latinul! Latin nyelvű idézetekkel töltöttem ki a rajzlapokat. 

Groteszkül hatott, hogy egy szép tulipánnal díszített papíron állt a boncleírás és a diagnózis: “Arma virumque cano…”, “Aurea prima sat’est qui vindice nullo…” Végül Sepsis, Pyothorax, Colitis ulcerosa, Bronchopneumonia, stb. A magam lelkét tartottam ezzel vészes lebegésben. Szegény halottaknak már mindegy volt és úgy érzem nem bántottam nyugtukat, emléküket, hogy a végső földi búcsúirat egy gyermekrajzolta szép virágon Horatius, Vergilius verssorai voltak.”

Végezetül pedig még belesandítottam kicsit a sokatmondó ötödikbe:

“Az egyetlen bátorság, amit elismerek az ellenőrzött és irányított félelem.”

Végre valami szép és használható ajándék -dörmögtem a bajszom alatt- és becsúsztattam a könyvet a tusfürdőkkel és kacatokkal teli szatyorba. Kiérve a lépcsőházba mintha erős formalinszag csapta volna meg az orrom, de a liftben már tudtam, hogy csak a “halhatatlan középszerűség” balzsamának az illata szűrődött át a vertikális és horizontális lakóközösség tömbjének a falain. Az utcára érve már Cioran sorai kívántak jó estét: “Nietzsche mondja valahol: “A legnehezebb terhet keresve magadra leltél.””

Mire a motort beindítottam már egy másik idézet jelent meg tudati teremben: “Ante auroram tenebrae.” A hajnal előtt legnagyobb a sötétség.