Martin Heidegger: Alkotó tájék – miért maradunk vidéken?

“A városiak gyakran csodálkoznak a parasztok között a hegyekben töltött hosszú, egyhangú egyedülléten. Ám ez nem egyedüllét, sokkal inkább magányosság. A nagyvárosokban az ember könnyen képes olyannyira egyedül lenni, mint sehol másutt. Ott azonban sosem tud magányos lenni. A magányosságnak ugyanis megvan az az eredendő hatalma, hogy nem egyedülít el, hanem az egész ittlétet kiveti minden dolgok tágas közelségébe…”

“A déli Fekete erdő egyik tágas, magasan fekvő völgyének meredélyénél, 1150 magasan áll egy kis síkunyhó. Alapterülete hatszor hét méter. Az alacsony tető három helyiséget fed: a lakókonyhát, a hálóhelyiséget és egy tancellát. A keskeny völgy alján szétszórva és az ugyancsak meredek szemközti hegyoldalon terjedelmes parasztporták állnak nagy, kinyúló tetőkkel. A hegyoldalon rétek és legelők húzódnak fel az öreg, sudár, sötét fenyőkből álló erdőig. Mindenek fölött tiszta, napos nyári ég magasodik, melynek sugárzó terébe két héja emelkedik széles körökben.

Ez az én munkavilágom – a vendég és a nyári felüdülést keresők szemlélődő tekintete számára látszik ekként. Én magam tulajdonképpen sosem szemlélem a tájat így. Óránkénti, nappali-éjjeli átváltozását az évszakok nagy közforgása közepette tapasztalom meg. A hegyek súlyát és ősköveik keménységét, a fenyők fontolt növekedését, a hegyi rétek egyszerű pompáját, a hegyi patak zúgását tágas őszi éjek idején, a behavazott síkok szigorú egyszerűségét; mindez ott rezeg, emelkedik és torlódik a napi jelenlétben odafenn.

És ez megintcsak nem egy élveteg elmélyülés vagy mesterkélt beleérzés akart pillanatai során történik, hanem amikor önnön jelenlét(em) saját munkájában áll. Csak a munka nyit teret e hegyi valóság számára. A munka menete a táj történéseibe mélyed bele.

Amikor egy téli éjszaka mélyén a vad hóvihar lökései tombolnak a kunyhó körül, és mindent elfednek és beborítanak, akkor jön el a filozófia fő ideje. Kérdezésének ekkor egyszerűvé és lényegessé kell válnia. Mindennemű gondolat megmunkálása nem történhet másként, mint keményen és élesen. A nyelvi megformálás fáradsága olyan, mint a magasba emelkedő fenyők ellenállása a viharral szemben.

A filozófiai munka nem egy különc félreeső tevékenységeként zajlik. A földművesek munkája közepette van a helye. Amikor a fiatal földműves a nehéz szánt felvonszolja a meredeken, hogy aztán bükkhasábokkal magasan megrakva egy veszélyes lesiklás során házához vezesse; amikor a pásztor lassú-fontolt léptekkel tereli felfelé állatait; amikor a parasztember a szobájában számtalan zsindelyt formál készre a tetőjéhez, akkor munkám az övékkel egyazon fajta. Ebben gyökerezik a közvetlen odatartozás a parasztemberekhez. A városi úgy véli, hogy a “nép közé” megy, amennyiben leereszkedik, hogy hosszú beszélgetést folytasson a földművesekkel. Ha esténként, a munka szünetelése idején a tűzhelypadkán vagy a sarokpadon ülök a földművesekkel, akkor többnyire egyáltalán nem beszélünk. Hallgatva eregetjük pipáink füstjét. Közben talán egy-egy szó esik arról, hogy az erdőben véget ér a munka, hogy előző éjszaka nyest járt a csirkeólban, hogy holnap a tehén feltehetően borjazni fog, hogy az öreg Oehmit szélütés érte, hogy az időjárás, hamarosan “változik”. A saját munkám benső hozzátartozása a Fekete erdőhöz és embereihez egy évszázados, semmivel sem helyettesíthető alemán-sváb őshonosságból ered.

A városi ember az úgynevezett vidéki tartózkodás során legfeljebb egyszer “benyomásokat szerez”. Az én egész munkámat azonban ezeknek a hegyeknek és földműveseinek világa hordozza és vezérli. Most átmenetileg a munka odafenn hosszabb időre megszakadt az idelenti tárgyalások, előadóutak, megbeszélések és a tanítás miatt. Ám amint újra feljutok, már a kunyhóbeli jelenlét első óráiba a korábbi kérdezés egész világa torlódik, méghozzá teljesen olyan jegyekkel, amilyenekkel elhagytam. Egyszerűen a munka saját szárnyaira vesz, és rejtett törvényein egyáltalán nem vagyok képes úrrá lenni. A városiak gyakran csodálkoznak a parasztok között a hegyekben töltött hosszú, egyhangú egyedülléten. Ám ez nem egyedüllét, sokkal inkább magányosság. A nagyvárosokban az ember könnyen képes olyannyira egyedül lenni, mint sehol másutt. Ott azonban sosem tud magányos lenni. A magányosságnak ugyanis megvan az az eredendő hatalma, hogy nem egyedülít el, hanem az egész ittlétet kiveti minden dolgok tágas közelségébe.

Odakint, az újságok és folyóiratok révén az ember egy kézmozdulattal “közismertté” válhat. Ez még mindig a legbiztosabb útja annak, hogy a legsajátabb akarás félreértelmeződjön és alaposan, gyorsan elfelejtődjön.

Ezzel szemben a paraszti gondolkodásnak egyszerű, biztos hűsége van, ami nem hagy alább. Nemrég odafent egy parasztasszony haldoklott. Gyakran és szívesen csevegett velem, és közben régi falusi történeteket teregetett ki. Erős képi nyelve még sok régi szót és olyan mondást őrzött meg, ami a mai falusi fiatalok számára már érthetetlenné vált, és így az élő nyelv számára elveszett. Ez a parasztasszony, a maga 83 évével még a múlt évben is – amikor hetekig egyedül éltem a kunyhóban – gyakran felkapaszkodott hozzám a meredeken. Mindig látni akarta, mint mondta, hogy még ott vagyok-e, hogy nem vitt-e el észrevétlenül “valaki”. Halála éjszakáját rokonaival beszélgetve töltötte. Másfél órával a vég előtt egy üdvözletet küldött velük a “professzor úrnak”. Az ilyen megemlékezés összehasonlíthatatlanul érvényesebb, mint egy világlap legsikerültebb “riportja” állítólagos filozófiámról.”