Remek olvasmány volt, eltekintve az író erőteljes russzoiánus, olykor evolucionista, megint máskor naiv realista attitűdjétól. Én a magam részéről távolságot tartanék a hangzatos “back to nature” eszménytől és élnék a gyanúperrel, hogy a “zöld” egyszerűen feloldja és felemészti azt, aki vigyázatlanul “beleönti magát”, nem beszélve arról, hogy az, aki reménykedik az emberiség javíthatóságában az enyhén szólva is gyengeelméjűséggel vádolható meg. Szóval remek olvasmány volt, de csak remek és semmi esetre sem több.
Régen a párbajoknak igen gyakran erdőszéli tisztások adtak helyet. Legnagyobb sajnálatomra az efféle eredeti “elfoglaltságok” mára már teljesen kivesztek a világból, de ha jobban belegondolok talán még mindig adva van a lehetőség, hogy az ember elterülve a fenyők alatt golyót röpítsen a saját fejébe. “A legnehezebb terhet keresve, magadra leltél.”
“-És mivel ölte meg magát? -Egy tucat könyvvel. -Na hallod!?”
“Erre a világra családi házat építünk, a másikra családi sírboltot. A művészet legszebb remekei az ember harcát fejezik ki, hogy kiszabaduljon ebből az állapotból, ám művészetünk hatása végül is annyi, hogy kényelmessé teszi ezt az alantasabb állapotot, és elfeledteti a magasztosabbat.”
“Csak az boldog ezen a földön, aki korlátlan szemhatárt élvez szabadon.”
“Ha ez emberek valamivel jobban megfontolnák, hogy mivel foglalkozzanak, talán mindből tudós vagy megfigyelő válnék, hiszen mindenkit érdekel a természet meg a világ sora. Ha vagyont gyűjtünk magunknak vagy utódainknak, ha családot vagy államot alapítunk, sőt ha hírnévre teszünk szert, mindezzel csak halandó voltunkat bizonyítjuk. De ha az igazsággal foglalkozunk halhatatlanok vagyunk, s nem kell tartanunk sem változástól, sem balesettől. A legrégibb egyiptomi vagy hindu filozófus fellebbentette az istenség szobrát eltakaró fátyol csücskét; a köntös most is a levegőben remeg, és én éppoly frissnek látom a csodát, mint ő annak idején, mivel őbenne is én voltam akkor oly vakmerő, és bennem ma is ő szemléli a látomást. A fátyolra nem rakódott le a por; nem múlt el idő az istenség feltárása óta. Mert az az idő, amely igazán számít, vagy amellyel mi számolunk, az se nem múlt, se nem jelen, se nem jövő.”
“Jótékony hatásúnak érzem, ha az idő nagy részében egyedül lehetek. Társaságban lenni, még a legjobb társaságban is, fárasztó, szétszórja és összezilálja képességeinket. Szeretek egyedül lenni. Sohasem találtam társat, aki jobb társaság lett volna, mint a magány. Különben is többnyire sokkal inkább egyedül vagyunk, ha elvegyülünk az emberek közé, mint hogyha szobánkba maradunk. A társas érintkezés többnyire értéktelen. Rövid időközönkint találkozunk, s közben nem érünk rá új értékekkel gazdagodni egymás számára. Háromszor napjában összeülünk étkezni, s újabb ízelítőt adunk egymásnak abból a régi dohos sajtból, ami vagyunk. Az ember értéke nem a bőrében van, hogy mindenáron meg akarjuk érinteni.”
“Bejárni a szellemi világ összes régióját egy helyben ülve, ezt az előnyt a leginkább könyvekben leltem meg. Egyetlen pohár bortól megmámorosodni, ezt a gyönyört akkor ízleltem, midőn az ezoterikus tanok italát szürcsöltem.”
“Nincs ahhoz fogható rossz szag, mint a megmérgezett jóság bűze. Olyan, mint a döghús, istentelen, embertelen.”
“Amit látok, az mind az enyém, királyságomat nem vitatja senki.”
“Márpedig az olvasásnak a szó magasabb értelmében csakis azt mondhatjuk, ha nem olyat olvasunk, ami elkápráztat, elzsongít, és egy időre álomba ringatja magasabb képességeinket, hanem olyat, amihez lábujjhegyre kell ágaskodnunk, hogy fölérjük ésszel, s aminek legéberebb, legfrissebb óráinkat kell szentelnünk.”
“A föld felszínén mindenütt lehet Olimpus.”
“Az igazság mármost az, hogy amíg az ember él, mindig fennforog annak a veszélye, hogy meghalhat, noha a veszély arányosan csökken, minél inkább élőhalott az illető.”
“Ólomfal zugában élek, amelynek anyagához egy kevés harangércet kevertek. Déli pihenőm alatt néha halk, zavaros tintinnabulum érkezik hozzám a külvilágból; ez kortársaim zsibongása.”
“Van, aki Dél-Afrikába siet, zsiráfra vadászni, pedig igazából talán nem is ezt a vadat akarja űzni. A szalonka is nemes préda, de talán még ennél is többet ér, ha az ember magamagát lövi le.”
“A hitvány ivadék, mely középszerűségben tunyul,
szolga-lelkedhez illik; mi olyan erénnyel élünk,
mely szárnyalni hagy, királyi pompát, gazdag tetteket,
mindenre-látást, meg nem alkuvó nagylelkűséget szül,
s oly hős-erényt melynek neve helyett a régiek
reánk példáit hagyták: Herkulest, Achillest, Theseust.
Szűk celládba térj, s ha kél az új fény-kör szemed előtt,
figyeld, hogy tudd: mifélék voltak ők.”
Thoreau: Walden (részletek)
atyafipeca.hu 