Virágtól olvastam egyik nap és abban volt érintve:
“A szakrális uralkodó alacsonyabb fokozatot jelent: nem az Isten maga, de az istenné válás lehetőségét magában hordozza, küldetését Istentől kapja, élete és uralkodása pedig az Istenség valamely részaspektusának, valamely teremtői–fenntartói arculatának a megjelenítése jegyében áll. Uralkodása az említett istenné válás útjának egyik rítusaként fogható fel. »Az égen és a földön, és minden helyen, ahol a nap és a hold világít, még sohasem volt, hogy a kagán ne lett volna szent ember…« – mondja Tch’ou-lo nyugati türk kagán. [ 2. JEGYZET ]
»Az égben: isten. A földön: a kagán« – ez a felirat szerepel Dzsingisz kán pecsétjén.
E két idézetet nem szükséges különösebben magyarázni; a szentség jelenléte kritérium jellegű igényként jelenik meg ezen szemléleti és gondolkozási keretek között.”
… és aztán ma beugrott, hogy az alábbit anyámék mennyire imádták hallgatni, mert a lealacsonyítást (nivellációt) “mindenki” szereti, mert így Dzsingisz Kán érthető, szerethető, emberibb és tulajdonképpen milyen jópofa is abban az arany bugyogóban. Egyszóval ugyanolyan hitvány és középszerű tróger, mint mi, akik még az Istent is csak saját képünkre voltuk képesek megteremteni. Mert nincs nagyobb élvezet és elégtétel a számunkra, mint egy “emberképű és morális jóisten”, akinek esetleg gombás a körme, rendszeres urológiai szűrővizsgálatokon vesz részt és hétvégenként tekézni jár a haverokkal.
“A modern társadalom nagy igyekezettel dolgozik azon, hogy mindenki számára elérhetővé tegye a közönségességet.”
atyafipeca.hu 