Sosem kedveltem az egy mondatba belesűrített izzadságszagú, de hangzatos és népszerű bölcselkedéseket, főleg az olyanokat nem, melyeknek a nép egyszerű fia könnyes szemekkel, felállva tapsol. Dávila mércéje és alapállása túl van a politikán, esztétikán, történelmen, filozófián és nem igazán hagy kibúvót a “kisember” számára. Az ízlés diadala felér egy jól irányzott “fejlövéssel”, amit bárki maga elvégezhet egy kényelmes karosszékben, feltéve, ha van mit “megölnie”, emelnie magában és érti, hogy:
“A nemes lélek elsősorban az ellen lázad, amit a nép természetesnek tekint.”
Illetve:
“Nemes illojalitás is létezik. A nép fiáé a csőcselékkel szemben.”
Valamint:
“Minden könyv, amely nem vág rejtett, csupasz, felajzott és vérző húsunkba, időleges menedék csupán.”
Továbbá:
“Az emberi jog, mint elnevezés tűrhetetlen.”
“Élni annyi, mint beletörődni, beletörődni pedig annyi, mint megalázkodni.”
Végezetül:
“Aki hosszú ideig él, annak látnia kell ügye bukását.”
“Csak a saját kezünk fonhat koszorúkat, és nincs más diadal számunkra, mint saját lelkünk magányos tapsa.”
Szóval ilyen és ezekhez hasonlatos drágakövekkel van teleszórva mind a 121 oldal. Egyébként Dávila sorai a Solum Ipsumra igen gyakran szépen rímelnek, érdemes akár felváltva, párhuzamosan olvasni őket. Nem figyelmen kívül hagyva a További széljegyzetek egy rejtett szöveghez c. könyvet sem.
atyafipeca.hu 