Filozófiai csodálkozás
“Minthogy a halál az egzisztencia egész struktúrájában jelen van, ezért filozófia elemzéséhez a létezés bármelyik tetszőlegesen kiválasztott aktív megnyilvánulása megfelelő kiindulási pontként szolgálhat. Van azonban a létezésnek egy aktusa, amely különösképpen alkalmasnak látszik erre, mégpedig az a tapasztalat, amelyet a filozófusok Platón óta a filozofálás alapjának neveznek: a csodálkozás. Nehezen definiálható élmény ez, amelynek során a létezés kizökken mindennapiságából és magával ragadja a lét emelkedettsége. Különböző formát ölthet. Buddha szívét a világban tapasztalható szenvedés rázta föl, és ez indította el benne a csodálkozó töprengést. A róla szóló történet szerint egy napon fölkerekedvén kilépett az otthontalanságba. Tette annak a megrendülésnek szimbóluma, amely a filozófia kezdete.
Az a mód, ahogyan Ágoston megtapasztalta egyik barátjának halálát, hirtelen megborzadva szembeállította őt a létezés végső kérdéseivel. “Abban az időben, midőn zsenge tanításomba kezdtem szülővárosomban, közös tanulmányaink során, szereztem egy szíves-lelkes, drága jó barátot. Velem egyidős volt és együtt virágzott ifjúságunk tavasza. Gyermekkorunkban együtt cseperedtünk, kenyeres pajtásom lett az iskolában és a játék izgalmaiban… Ez a barátság szertefölött édes volt nekem, mert közös tanulmányok tüze forrasztott eggyé.” Egy nap azonban a halál elragadja Ágostontól barátját, és azt az ürességet hagyja maga mögött, amely Ágoston számára megnyitja a filozofáláshoz vezető utat. “Ó, milyen fájdalom felhőzte szívemet! Amit láttam, minden a halál volt. Gyötrelemmé lett az otthonom és gyilkos kínomra vált a szülői ház. Minden kis zugban őt leste szemem és senki sem adta vissza. Gyűlöltem mindent, mert mindenből ő hiányzott… Magamnak lettem hatalmas talány.
Pascalt egy misztikus élmény, amelyről “mémorial”-jában ad hírt, szólította el a csodálkozás végső magányosságára, egy magányos küzdelemre, amelynek hevességéről a Gondolatoknak, Pensée-nak nevezett töredékek tanúskodnak. A filozófiai csodálkozáshoz való felemelkedés útjai és lehetőségei szertefölött különbözőek. Egyszer az életben mindenki eljut egy olyan helyzetbe, amikor úgy érzi, súlyos magány nehezedik rá, s a mindennapos tapasztalat otthonosnak ismert világa ijesztően idegen messzeségbe tűnik. Ez a filozófiai érdeklődés kezdete. Mi tagadás, nem csekély intellektuális bátorság kell ahhoz, hogy valaki képes legyen elviselni az addig otthonosnak ismert világ ijesztően ismeretlenné válását, és éppen ebben a helyzetben megtapasztalni a lét meghívását.
Mi a szerkezete ennek a filozófiai alapaktusnak? Az első utalást a szókratészi dialektikától nyerjük. Eszerint a filozófiai csodálkozás kétféle élményt foglal magában: Szókratész azzal kelti fel beszélgetőtársai “csodálkozását”, hogy a látszólag ismertről újra és újra kimutatja: valójában egyáltalán nem ismert, majd ez utóbbiról bebizonyítja, hogy eleve ismert. Ennek a filozófiai eszmélődést elindító tapasztalatnak a kettőssége a filozofálás további folyamatában is fennmarad. Épp ezért látszik úgy, hogy a filozofálás voltaképpen nem egyéb, mint pusztán ennek a filozófiai alapaktusnak a folyamatos ismétlődése, annak minden dimenziójában. Elvégre minden filozófiai megismerésben az történik, hogy a szellem kilökődik ismert-otthonos világából a lét ismeretlen-idegen horizontjába. Ugyanakkor a megismerő alany felfedezi ráutaltságát, visszaparancsolódik az érzéki valóságra, mely azonban -éppen azért, mert a gondolkodás ezúttal a lét felől érkezik hozzá- immár úgyszintén idegenné vált. Mindennemű filozófiai tapasztalat gyökerénél a kilökődésnek és a visszaparancsolódásnak ezt a feszültségét érzékelhetjük. Előbbi a gondolkodás eksztázisa a végtelenbe, amely tulajdonképpen a bölcs okosság, utóbbi a megtérés a kontingenciához, amely a balga oktalanság lényegét alkotja. Ezért írja Platón is: “A filozófus középen van a bölcs és az ostoba között.” Egyébként a szellem Tamás által megállípított híres kettős mozgása (abstractio, conversio ad phantasma) nem egyéb, mint a filozófiai csodálkozásban megtapasztalt kiszakítottság és visszavetettség feszültségének megfogalmazása egy metafizikai kifejezési rendszerbe. A következőkben négy különböző élmény-formából próbáljuk meg kifejteni a csodálkozás filozófiai alaptapasztalatát. Ezzel egyben a halál elemzéshez szükséges alapokra is szert teszünk.
A filozófiai csodálkozás első élménymozzanata kétségtelenül a létezés kérdésessége okozta megrendülés. A gondolkozás kezdetén mindig valamiféle kérdésesség megtapasztalása áll, mégpedig a “kérdésesség” szó kettős értelmében. Először az embert hirtelen meghökkenti valamilyen, talán egészen mindennapos esemény: a bizonytalanság különös érzése ragadja magával, és egyszerre úgy érzi, mintha bizonytalan dolgokkal teli világban tévelyegne; ez csömört kelt benne, amely olykor úgy hatalmába kerítheti, hogy többé akár csak egyetlen pillanatra sem tudja elviselni az egyedüllétet; úgy érzi el van veszve, és úgy tapasztalja, mintha léte áttekinthetetlen események játéka lenne; magányos, céltalan és elszigetelt lesz. Meglehet persze, hogy társadalmilag úgy él tovább, mintha mi sem történt volna, de mégis lappangó idegenséggel adja át magát az eseményeknek. A dolgok elveszítik nevüket és formátlanná válnak, mintha nem lenne semmiféle szilárd tulajdonságuk. Ebben az idegenségben valami alapvető dolgot tapasztalunk meg, egy belső minőséget, amely minden egyes konkrét tevékenységünket, cselekedetünket és élményünket sajátosan elszínezi: képtelenek vagyunk saját tetteinket egészen sajátunkká tenni, tevékenységünkben teljesen beleadni magunkat, azokat tökéletes személyességgel megformálni; képtelenek vagyunk arra, hogy valóságosan személyek legyünk. Saját lényünk mindig eliramodik tőlünk, mintegy kiszabadul ellenőrzésünk alól. A létezés kezdeményező mozdulatai sohasem valóban tőlünk maguntól erednek. Csak követni vagyunk képesek őket, mintha valami idegen erőnek engedelmeskednénk. Azután (a kérdéses mint kutatásra felszólító vizsgálódásra érdemes értelmében) önmagunk beérhetetlenségében, ami az önmagunkkal és a világgal szembeni tehetetlenségünk alapja, megtapasztaljuk azt, hogy helyzetünk filozófiai vizsgálódásra szólít fel bennünket. Tanyázik bennünk valami ismeretlen, amellyel szemben tehetetlennek érezzük magunkat, ami tehát fölénk kerekedik, és eleve elemészteni látszik tetteinket. Ez az ismeretlen úgy jelenik meg a szóban forgó tapasztalatban, mint az, amire minden kérdésünk eleve irányul. Amikor a létezésnek ez az alapvető tehetetlensége a filozófiai csodálkozásban a tudat pereméről hirtelen a reflexió középpontjába kerül, akkor észleljük, hogy létezésünk az ideiglenesség foglya, miközben mindegyre el is szabadul tőle, azaz kérdéses: az értelmesség kétségbeejtő hiánya, amely az értelmesség keresésére szólít. Ez a filozófiai eszmélődés kezdete.
Egy második élménymozzanat is kapcsolódik a filozófiai csodálkozáshoz, elbizonytalanodunk az addig megszokott világban. Meghitt kapcsolatunk a világgal kérdésessé válik, s ennek következtében immár nem vagyunk képesek eligazodni a világban. A filozófiai alapélményben az történik, amit Kierkegaard “a három stádium elméletében” oly hatásosan kidomborított: az egzisztencia a mozgásának az addigi síkján korlátba ütközik és megérzi, hogy ezen az egzisztencia-síkon már nem lehet tovább élni. Egy magasabb egzisztenciasíkra való ugrásra kell vállalkoznia és ilyenformán a világgal kialakított egész addigi viszonyára vonatkozó alapvető döntést kell hoznia. Új világ horizontja tárul föl előtte, amelynek útjai ismeretlenek és járatlanok, ígéretei ellenőrizetlenek, reménységei még bizonytalanok. Az ugrást azonban nem lehet halogatni, mert az újnak követelése egyre sürgetőbbé válik. Így az ember eltávolodik a korábbi pozíciójától és megpróbál szilárd talajra szert tenni a bizonytalanban. A filozófiai csodálkozásban megtapasztalt bizonytalanság mélyebben fészkel, mint a létezésünk mindennapos fenyegetettségei, mint szokványos kudarcélményeink. Az egzisztencia titkozatos elveszejtettsége nyilvánul meg ebben az elodázhatatlan sötétbe ugrásban. Éppen az önmagunk kiszolgáltatásának e parancsoló szükségszerűségében tapasztaljuk meg azt, hogy ez a most felszínre törő bizonytalanság észrevétlenül már kezdettől fogva beszüremkedett cselekedeteinkbe, létezésünk atmoszférájába, állásfoglalásainkba és sorsérzéseinkbe. Megérzéseink különböző formáiban már eddig is előtört belőlünk és ilyen vagy olyan arcot vagy álarcot öltött éber élményeinkben, de még inkább álmainkban. Megjelenési formáiban van egy közös mozzanat: az az érzés, hogy nem ide tartozunk, s hogy valamit valahol elveszítettünk, valami lényegeset, amit azonban nem ismerünk, sőt sohasem ismertünk. Ezért vagyunk most, az új egzisztenciaugrás küszöbén is olyan bizonytalanok, mert voltaképpen már eddig is bizonytalanok voltunk világunkban. Bizonytalanok ama felszíni biztonság ellenére, amelyet a haszonelvűség és technikai alkalmazhatóság magunk teremtette és erőnek erejével fenntartott világ-szerkezete kínál. Ám éppen ebben a bizonytalanságban fedezzük fel ismét, hogy létezik szelíden magához ölelő biztonság. Valójában erre a mindent felülmúló oltalomra áhítozunk már akkor is, amikor hétköznapi életünk forgatagában apró-cseprő biztosítékokból és kézzelfogható bizonyosságokból iparkodunk szilárd viszonyokat teremteni. Ez a biztonságra törekvés egy öntudatlan visszanyúlás valamire, ami messze túl rejlik keresésünk konkrét formáin. Újra és újra megkíséreljük áttörni azt a titkozatos és láthatatlan határvonalat, amely a dolgokon, személyeken és történéseken keresztül húzódik. Állhatatosan reménykedünk valami végtelen találkozásban és kimondhatatlan oltalmazó biztonságban.
A filozófiai csodálkozás élményének harmadik mozzanata a létezés otthontalanságának megtapasztalása. A létezés kérdésessége által kiváltott és megtapasztalt megrázkódtatás és a megszokott dolgok világát összeroppantó elbizonytalanodás különös félelmeket kelt, olyan szorongást, amely gyakran és látszólag ok nélkül lesz úrrá rajtunk. Most viszont megtapasztaljuk, hogy ezekben a félelmekben valami titkozatos idegenség rejlik. Voltaképpen eddig is az volt az érzésünk, hogy a dolgok túlságosan távoliak és az ember szíve oly erőtlen. Ezért egyikük sem kínálhat valóságos, végérvényes otthont a számunkra. Egzisztenciális otthontalanságunk, a szellem alapvető elvágyódása mélyebbről fakad. Mindig olyan lendülettel vetjük bele magunkat cselekvéseinkbe, hogy azonmód túllendülünk rajtuk, még mielőtt végrehajtottuk volna őket. Szüntelenül felülmúljuk önmagunkat. Mindaz, amit megismerünk, akarunk és magvalósítunk, ezért tűnik fel számunkra úgy, mint ami már kezdettől fogva ismert, akart és megvalósított, mint alapvetően felülmúlt. Egzisztenciánk belső késztetése folytán állandóan túl akarunk szárnyalni mindent, hogy a dolgokat csak érintve beleolvadjunk az ismeretlenbe. Tetteinkben különös nyugtalanság dobog csillapíthatatlanul, amely nem egyszerűen “többre” törekszik a megismerésben, az akarat beteljesítésében és az érzések kielégítésében, hanem valami “mást” akar. Ez a nyugtalanság a szív alapvető irányultsága valami többre, és ez oly meghatározó, hogy ennek a felülemelkedő valóságnak a jelenléte alkotja tetteink tulajdonképpeni lényegét. Minthogy azonban a minket meghaladó valóság egyszersmind a távolmaradó, a meg nem ismert valóság is, amely folyvást kitér a felé irányuló törekvésünk elől, ezért az ember egy távoli valóság felé irányuló, de őt soha el nem érő mozgás áramában létezik. E valósághoz csak úgy léphetünk közel, hogy az közben megőrzi távolságát. Egyidejű jelen- és távol-léte okozza idegenség érzésünket, azt hogy mindig és mindenhol otthontalanok vagyunk. Szellemünk nyughatatlan jövevény. Lényege szerint “másra irányultság”, “úton járás”, “a távoli felé vándorlás”. Bárhova és bármit ért is el az ember, továbbhalad, szakadatlanul vándorol azon valóság színe előtt és irányába, ami teljesen betölti szívét és szellemét és mégis: elérhetetlen marad.
A filozófiai csodálkozás nyegyedik élménymozzanataként a saját erőtlenségünk tudatát jelölhetjük meg. Kezdettől fogva mértéktelen igényeket támasztunk a létezéssel szemben, megvalósításukhoz viszont nem érezzük magunkat elég erősnek. Az erőtlen lény mértéktelensége ez. Úgy látszik, hogy a filozófiai csodálkozás legfőbb lényege: mélységes elcsodálkozás a lét ereje, ugyanakkor az emberi létezés erőtlensége fölött. Éppen itt válik világossá, hogy a létezésnek ez a filozófiai csodálkozásban megtapasztalt mértéktelensége és erőtlensége nem csupán az emberi élet egy-egy mozzanatára vonatkozik, hanem a léttel szembeni szellemi magatartásunk egészét jellemzi. Mértéktelennek, ugyanakkor erőtlennek lenni: ez az emberi létezés értelme. Az új és újabb csalódások szülte mérték-nélküliség -ez tárul fel az ember lényegeként a filozófiai csodálkozásban. Korábban mondtuk, hogy az ember minden cselekvésében folyvást önmaga “előtt” van, s hogy soha nem képes utolérni legmélyebb vágyait, hanem azok mindig az elérhetetlen végtelenbe tartanak. Ez viszont egyben azt is jelenti, hogy az embernek önmagától nincs elég ereje annak lenni, amivé tulajdonképpen már lett. Ennek a tapasztalatnak bensejében az ember valami védő, gondoskodó, vigasztaló és vezérlő valóság után vágyakozik. A filozófiai csodálkozásban az ember úgy tapasztalja meg önmagát, mint csillapíthatatlanul szomjazót, akinek éppen saját szomjúsága tesz tanúságot arról, hogy csakugyan létezik egy örökké áradó forrás.
A “csodálkozás” e négy élménymozzanatának feltárása csupán Ágostonnak a filozofálás alapaktusáról tett kijelentését részletezi. “Magamnak lettem hatalmas talány.” Az ember sajátos lény, aki az élet minden szituációjában idegennek érzi magát, soha nem képes teljesen beleadni magát tetteibe, és ezért állandó hiábavalóságban él. Otthontalan, mert minden itteni-megszokottból elvágyódik, s reménykedése épp saját erőtlenségében pillantja meg a beteljesedés ígéretét. Ez a tapasztalás egyelőre még homályos, a mód pedig, ahogyan ecsetelni szokás, bizonytalan és technikája meglehetősen csiszolatlan.
Ám ha megkíséreljük kiemelni mindennek a sejtésnek, megérzésnek, megdöbbenésnek és hangulatnak a közös lényegét, akkor a következőt mondhatjuk. A filozófiai csodálkozás optikájában az ember lényege polárisnak mutatkozik, ellentétes elemek alkotják, az egyes pólusok egymásnak feszülnek és ugyanakkor egymástól elválaszthatatlanok. Belső meghatározása szerint az ember lényege: valaminek lenni és ezzel a valamivel szemben egy másvalamiként feszültségben állni. Ez a belső hasadás először úgy nyilvánul meg mint hiábavalóság, megtörtség, ínség és nyomorúság. Vagyis az egzisztencia: alávetett létezés. Ugyanakkor felülemelkedés is, hiszen aki tud lénye mulandóságáról, az már túlemelkedett azon. A beteljesületlenség arról tanúskodik, hogy a szellem dinamikája határtalan. Aki elégtelennek tudja mindazt, amit elért, aki oly áthatóan érzékeli önmaga esendőségét, aki tud egzisztenciája félelmet keltő idegenségéről, az azt árulja el, hogy “magasabb igényei” vannak. Mindez ugyanis csak akkor válhat számára tudatossá, ha ezeket már valamiként túlszárnyalta. A létezés tehát úgy mutatkozik meg a “csodálkozás” filozófiai tapasztalatában mint az “ideiglenesség foglya” és ugyanakkor a “végérvényesség vándora”. A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy a transzcendentális módszer segítségével utánajárjunk ennek a filozófiai csodálkozásban felfedezett kettőségnek. Reméljük, hogy eközben sikerül feltárnunk az élő létező lényegét alkotó “halálba állítottság”-ot…
A halál az ember első teljesen személyes tette, és ezzel a megismerés és öntudatra ébredés, a szabadság, az Istennel való találkozás és az örök sorsra vonatkozó döntés ontológiailag kitüntetett helye.”
Boros László: A halál misztériuma
atyafipeca.hu 