„Sokféle érzés van. Van boldogság és kétségbeesés, félelem és szorongás, reménykedés és lehangoltság. És így tovább. Mindegyik viszonylag körülírható érzés. Ám, ha elhangzik ez a szó: „melankólia”, akkor egy pillanatra mindenki fülelni kezd, az is, aki egyébként a többit (lehangoltság és félelem, öröm és önkívület és a többi) elengedi a füle mellett. A melankóliában van valami többlet. Hogy ez micsoda, nehezen tudnám megmondani; de éppen ennek a bizonyos többletnek köszönhető, hogy a melankólia bárhol fel tudjon tűnni. Nemcsak a le-, hanem a felhangoltságban is; nemcsak a bánatban vagy az unalomban, hanem az örömben vagy az önkívületben is. A letargiában éppúgy mint a koncentrált figyelemben. „Bár járd a Vígság templomát, szentélyét fátylas Mélabú üli”, írta John Keats A melancholiáról című versében… A görögök szemében a melankólikusok a legkiválóbbak voltak, egyszersmind a leginkább veszélyeztetettek is. A középkorban a melankóliát az ördög vánkosának nevezték, a melankólikusokat pedig semmittevőknek tartották, súlyosabb esetben istentagadással vádolták őket. De közben melankólikusnak nevezték a túlbuzgó istenhívőket is, akik cellájukban egyebet sem tesznek, mint imádkoznak. Mindeközben pedig az elmebetegeket és a közönséges őrülteket is melankolikusként bélyegezték meg. A reneszánszban a kimagasló művészek többsége melankólikusnak számított; de a melankólia volt felelős a boldogtalanságukért és ez volt a kétségbeesésé és a szaporodó öngyilkosságok oka is. Később, a polgárosodással párhuzamosan, de különösen az ipari forradalom korában a lustaság és az unalom lett a melankólia jele, mivel mindkettő a társadalom egyre erősebb szorításának próbált ellenállni. Akik nem akartak beszállni a társadalom össz-társasjátékába, azok mind melankólikusnak számítottak…
A melankólia (melankholia) szó szerinti fordításban “fekete epét” jelent. A fekete szín pedig a sötétségre irányítja a figyelmet. Arra, hogy bárhol tűnjön is fel a melankólia, s bárhogyan vélekedjenek is róla , mindig az adott világ sötét árnyéka sejlik fel benne. Valami olyasmi, amit ki kell szorítani a nappali tudatból, mert ha teret engednek neki, akkor megzavarja a dolgok megszokott menetét…
A depresszió a modern civilizációra jellemző örökös nyugtalanságnak, csillapíthatatlan izgatottságnak a sötét árnyéka. Érthető, hogy a civilizáció a saját lappangó depresszióját a melankólikusokra hárította át, azokra, akik nem óhajtottak és nem óhajtanak részt venni ebben a végtelen hajszoltságban. Nem a civilizáció beteg, hangzik a közkeletű vélemény, hanem ellenkezőleg, az, aki e civilizációt betegnek tartja. A mindig is tág értelmezést nyújtó melankóliát így cserélték le a viszonylag jól körülírható depresszióra, s gyógyszerekkel orvosolható tünetekre igyekeztek, igyekeznek korlátozni…
A depresszió több mint száz éve tartó „diadalútja” sem tudta azonban felszámolni a melankóliát. Makacsul tarja magát és ez önmagában is arra figyelmeztet, hogy valami olyasmiről van szó, ami a kultúránk gyökereiből táplálkozik. Éppúgy nem lehet megszabadulni tőle, ahogyan több más fogalomtól sem, például az „isten” szótól, hiába halt meg az isten, vagy a „nagyság” fogalmától, hiába immár két évszázada a középszer az „ideális mérce”, vagy a „metafizikától”, hiába fog össze az egész civilizáció ennek erőszakos kiszorítására…
A melankólia éppúgy figyelmeztet az érzések megbízhatatlanságára, mint az úgynevezett végső tudás hiábavalóságára. Arra, hogy ha mégoly magabiztosan is rendezzük is be a világunkat, ez ingatag és törékeny pilléreken nyugszik. Hogy bármennyire hézagtalanná kovácsoljunk mindent, és otthonossá varázsoljuk a világot, otthont csak az otthontalanság közepett lehet teremteni. Hogy bármennyire kötelező világvallás legyen is az optimizmus, mögötte olyan kérdőjelek sokasága tornyosul, amelyekre éppúgy nem lehet kielégítő választ adni, ahogyan arra sem, hogy mi a melankólia…
A malankólikus azonban nem osztja ezt az általános hitet. Mégoly fekete is legyen az epéje, a fehér foltok örzője. Arra érzékeny, ami megoldhatatlan és megmagyarárhatatlan, ami a racionális világmagyarázatokat kikezdi. Az ismeretlent nem olyasminek látja, amit kellő felkészültséggel előbb-utóbb be lehet cserkészni, hanem ami az emberi létezés és gondolkozás legbelsőbb centruma. A melankólia napjainkban: szembeszegülés az általános társadalmi-civilizációs elvárásokkal. A szembeszegülőket pedig mi sem egyszerűbb mélabúval, szomorúsággal vagy rosszkedvvel vádolni. Pedig a melankólikus nem valamiféle rosszkedv miatt vonakodik részt venni az egyetemes boldogság körforgásában. A melankólia mindenekelőtt nem búbánat, rosszkedv, hanem belső erő, aminek birtokában az ember másra figyel, máshol fedezi fel azt, amit korábbi civilizációk lényegnek neveztek, és szakadatlanul rákérdez minden olyasmire, ami látszólag magától értetődő és evidens. A melankólia a metafizika iránti nyitottságot jelenti egy olyan világban, amely hadat üzent mindenfajta metafizikának…
A melankólia –a lengyel költő, Adam Zagajewski kifejezésével élve– „vertikális honvágy”, ami ugyancsak anakronisztikus egy olyan világban, amely kizárólag horizontális vágyakat gerjeszt, és a tárgyi kultúra óceánjába, a felhalmozható dolgok végtelen sokaságába igyekszik belefojtani az egész civilizációt… Ez teszi képessé az embert arra, hogy ne fogadja el természetesnek azt, amirő pedig egy egész civilizáció igyekszik őt meggyőzni. „Az éjszaka is egy Nap, és a mítosz hiánya is egy mítosz: a leghidegebb, a legtisztább, az egyedül igaz”, írja Bataille az idézett tanulmányában… Éppen az életet megelőző, illetve követő ismeretlen okozta tanácstalanságunk miatt Münchhausen báróként saját hajunknál fogva kellene fölemelni magunkat, hogy kilássunk abból, amiben benne vagyunk…
A metafizika iránti érzékenységet felváltotta a felszín áramvonalassága okozta élvezet. A megrendülést a hatás…
Az a szellemi-fizikai teljesség, amely üvegharangként borul mindenkire, és ami a kultúra egészét jelenti, változatlanul létezik, még ha ezt az egész civilizáció tagadni is próbálja. Ez a teljesség, ha fölsejlik, idegen test benyomását kelti a mai civilizációban. S akkor sejlik fel, ha e civilizáció mindent behálózó szövete valahol fölfeslik. Ezek a melankólia pillanatai.
A horizontok, amelyeket az ember addig végérvényesnek hitt, váratlanul leomlanak, s kilátás nyílik valahová egészen máshová, arra a bizonyos üvegharangra, amely úgy borul minden fölé, hogy közben mindennek a visszáját is látni engedi. Ez a matafizika búrája… Egy harmadik lengyel gondolkodó, Leszek Kolakowski árulkodó című könyvében, a Metafizikai horrorban azt írja, hogy az ember végül is, bármennyire az ellenkezőjéről akarja őt meggyőzni az egész civilizáció, soha nem tud megszabadulni a transzcendencia és a metafizika iránti érzéktől. Saját halandóságának tudása miatt születésétől fogva a metafizika utáni honvágyra van kárhoztatva…
A fénylőnél fénylőbb sötétségben kívánunk járni…
Melankólia. Mindenki pontosan érzi, miről van szó, de megfejteni senki sem tudja. Meghatározni pedig még kevésbé. Mégoly ravaszul és körmönfontan próbálják a fogalmak hálójába zárni, mindenhonnan kisiklik. Talán ezért döntött úgy Giacometti 1933-ban, hogy a Dürer metszeten látható nyugtalanító hasábot formálja meg. E hasáb, a polihedron azonban éppen a megfejthetetlensége miatt jelentett kihívást. Nyilvánvaló, hogy bensőséges viszony fűzi a melankóliához, ám e viszony mégsem fejthető fel…
Nemcsak tudta mi a melankólia, hanem érintve is volt tőle. 1512-13-ból fennmaradt egy rajza, amelyen mezítelenül ábrázolja önmagát, s jobb kezével a teste bal oldalán lévő lépre mutat, mondván: „a sárga pont, amelyre az ujj mutat, ott fáj.” A lép (spleen) a melankólia helye.
E kőtömb a melankóliának nem egyszerű jelképe, hanem elevenen lüktető megnyilvánulása. A szíve… Nem a felhalmozott tárgyak ikonográfiai jelentése miatt melankolikus ez a kép, hanem különös, ikonográfiailag értelmezhetetlen kompozíciója miatt. Az egyes elemei a melankóliáról szólnak, s azt mintegy tárgyként mutatják fel. Ettől azonban a képnek magának nem kellene feltétlenül melankolikusnak lennie. Hogy mégis az, az a kőtömbnek köszönhető. Geometriailag hibátlanul van megszerkesztve, mégsem tudni mit keres a távoli tengerpart és az előtérben heverő szétszórt eszközök között…
A melankólia olyan, akár a sav, amely szétmarja a dolgok ismerős felületét, erodálja mindazt, ami megbízhatónak látszott. Bárhol feltűnhet, anélkül, hogy előzetesen hírt adna magáról. Megjelenik, mint egy idegen világ hírnöke, majd éppilyen indokolatlanul el is tűnik. De amíg jelen van, mindent magához hasonlít. A világot kivetkőzteti magából, és új, addig nem ismert fénybe állítja a dolgokat…
Mégoly sok észérv szóljon is ellene, a halhatatlanság érzése néha mindennél erősebb tud lenni. Ha ez úrrá lesz az emberen, akkor semmi nem fogja tudni meggyőzni őt arról, hogy évei vagy órái meg vannak számolva. Ilyenkor mindennél bizonyosabb abban, hogy, ha tényleg meghal, akkor vele együtt minden semmivé válik, hiszen elképzelhetetlen, hogy halálát követően bármi is tovább létezzen. De mert a világ mégiscsak van, létezik, tőle függetlenül is, egyetlen egy dolog következik ebből: hogy ő maga halhatatlan –nem hallhat meg, hiszen a világ sem tud semmivé válni. Régebben a melankólia egyik jelének éppen azt tartották, ha valaki halhatatlannak vélte magát….
Az örök élet halálos időtlensége ütközik az örök halál eleven idejével. S hol érintekzik a kettő? Abban, amit a költő Coleridge „eleven halálnak” nevezett. Ez a melankólia… ”
Forrás: Földényi F. László, A melankólia dicsérete
https://moly.hu/konyvek/foldenyi-f-laszlo-a-melankolia-dicserete
atyafipeca.hu 
