Talán legjobb ennek a karcsú, együltében kiolvasható könyvecskének a polcról való leemelését a mindenkori téli napforduló közeledtéhez igazítani. Tanácsos egyedüllétbe burkolózva merülni el Jünger eme különös atmoszférájú és magával ragadó regényében, amely kifinomult és szerteágazó, már-már mágikusnak mondható szimbólumrendszerével olyan jól és pontosan rímel a „külvilág” eseményeire, hogy „öröm” nézni, akarom mondani olvasni. Természetesen a könyvet bújva érdemes észben tartani, hogy minden alászállás az én alászállásom, minden aranykor az én tengelyben levőségem, és teljesen felesleges azon morfondírozni és koncepciókat gyártani afelől, hogy az író által megformált főerdészt vajon ki személyesíthetett meg „akkoriban” a „valóságban”. A legjobban akkor járunk, ha a személytelen entitások felé fordítjuk a tekintetünket… Fény-sötétség, magas-alacsony, nemes-elfajzott, időtlen-időbe vetett, úr-szolga. Mert Chiffon Rouge, parázsló szemével, hófehér szemfogaival előbb-utóbb mindenkinek a képébe fog vicsorogni. És félő, hogy nem lesz a közelben lándzsás vipera… Mostanában oly gyakran hallani, hogy „legyen egy B terved, arra az esetre, ha…” Természetes jó dolog az éléskamrában felhalmozott kolbász, a dinamós zseblámpa, a vadászcsúzli, a szélkerék és a svejci bicska, vagy hogy az ember zsákfaluba költözzön, mert onnan csak egy irányba kell lőni, ha majd jön az ellenség és ki kell tartani, amíg Kassai Lajos megérkezik a felmentő seregével, hogy reflex íjjakkal csapjanak össze a GBU-43/B bunkerromboló bombákkal és harci drónokkal és visszaadják nekünk azt az aranykort, amit oly méltatlanul és igazságtalanul és gaz módon kicsavartak a kezünkből és még ezer és ezer évig meghatódva és összeborulva majszolgassuk a füstöltkolbászt a hiábavalóság ittlétének a padlásán. Önmagukban ezek a materiális műfogások mit sem érnek, Jünger viszont felmutat nekünk egy olyan szilárd, már-már ködbe veszett, nemes alapállást, ami lehetővé teszi számunkra, hogy egy másik, magasabb, minőségibb síkon éljük meg hétköznapjainkat és ha menni kell, hát legalább egy gyenge kísérletet tegyünk egy méltóbb és összeszedettebb távozásra. Mert léteznek „B tervek” a szellem síkján is. Tartalmas elmélyülést, merthogy A márványszirteken a maga nemében és minőségében egy beavatásnak is megfelel.
Virág Lászlónak volt egy igen erdeti és velős mondása, meglátása az egyik előadása alkalmával, ami valahogy így hangzott: „Ha az ember kimegy az erdő szélére lakni, akkor az fog történni, hogy az illető az erdő szélén fog lakni.” Az irónia vastagon benne van. És még valami más is.
Chiffon Rouge, szimatot fogva már a nyomomban csahol az ösvényen és jaj, nincs a közelben sem lándzsás vipera, sem vörös madársisak. Józsikám, kivennéd a hátizsákomból a magyaros pacalpörkölt konzervemet? Az első zsebben van, a túlélő kés, a “pálferi” könyv, és az elsősegély doboz mellett.
Ernst Jünger: A márványszirteken (kiragadott srapnelek)
„Senki sem volt annyira szegény, hogy kertje gyümölcsei közül az első és a legszebb ne a gondolkodók viskóiba vagy a költők remetelakjaiba vándorolt volna. Azon a vidéken bárki, aki elhivatottságot érzett hozzá, hogy a világot a szellem útjával szolgálja, nyugalomban élhetett –szegényen bár, de nélkülözés nélkül. A földet művelő és a szavakat művelő kapcsolatára a régi mondás volt érvényben: „A legjobbat ingyen kapjuk az istenektől.”
„Gyakran beszéltünk erről, amikor kolostorunkban szőlővenyige-tűz mellett ültünk –fenyegető korszakokban az ilyen szellemek toronyként magasodnak ki a bizonytalan emberiség tömegéből. Azt is kérdeztük magunktól, hogy vajon a pusztulás már annyira előrehaladottnak tűnik-e számára is, hogy nem képes meggyógyítani; vagy hogy szerénysége és büszkesége akadályozzák-e ebben, hogy a felek vitájában fellépjen, akár szóban, akár tettben. Valószínűleg Otho testvér fogalmazta meg a dolgot legjobban, amikor azt mondta, hogy a hozzá hasonló természetű emberek számára a pusztulás nem szörnyűség, s hogy ezek az emberek úgy vannak megteremtve, hogy a tűz magasabb fokozataiba lépve, mintha az atyai ház kapuján lépnének be. Az atya, aki mint valami álmodozó élt a kolostor falai mögött, talán ő élt közülünk egyedül a teljes valóságban. Bárhogy legyen is, bár önmaga érdekében megvetette a biztonságot, azért értünk hűségesen aggódott.”
„Büszke napjainkra szívesen emlékezünk vissza. Ám azokról sem szabad megfeledkeznünk, amelyekben az alacsonyabb rendű kerített hatalmába. Gyenge óráinkban a pusztulás szörnyű ablaka jelenik meg előttünk, mint a bosszúistenek templomában látható képek. Volt jó néhány olyan szürke reggel, amikor csüggedve jártunk-keltünk a kolostorban, s örömtelenül elmélkedtünk a herbáriumban és a könyvtárban. Ilyenkor jól bezártuk az ablaktáblákat, és megsárgult lapokat és írásokat olvastunk napközben, amelyek valaha jó néhány utunkon elkísértek minket. Régi levelekbe néztünk bele, és vígasztalásképpen felnyitottuk azokat a jól bevált könyveket, amelyekből több száz éve elporladt szívek melegét kaptuk vissza. Így él tovább a nagy földi nyarak izzása a szén sötét ereiben. Azokon a napokon, amelyeket a spleen uralt, a kertbe vezető ajtókat is becsuktuk, mivel a friss virágillatot túl tüzesnek éreztük. Este Eriót elküldtük a sziklakonyhába, hogy Lampusa töltsön meg neki egy korsóval abból a borból, amelyet az üstökös évében szüreteltek. Amikor a szőlővenyigék tüze már a kandallóban égett, akkor egy Britanniában megismert szokás szerint felállítottuk az illatamforákat. Ehhez összegyűjtöttük a virágleveleket, ahogy az évszakok hozták őket, s miután megszárítottuk, fehér, öblös edényekbe préseltük őket. Mire télen felemeltük az edények tetejét, addigra a színes virágok már rég elhalványodtak, elhervadtak s megsárgult selyem, kifakult bíbor kelmék színét vették fel. Ám ezekből a virágsarlókból, a rezedaágyak és a rózsakertek emlékeként, bágyadt, csodálatos illat szállt fölfelé.
Ezekhez a borús ünnepekhez nehéz méhviasz gyertyákat égettünk. Ezek a gyertyák még Deodatus, provanszál lovag búcsúajándékaiból származtak, aki már maga is rég elesett a vad Taurusban. Fényüknél visszaemlékeztünk erre a nemes barátra, és azokra az esti órákra, amelyeket Rodosz magas városfalán töltöttünk vele beszélgetésben, miközben a nap lement az Égei-tenger felhőtlen egén. A nap nyugtával finom fuvallat érkezett a gályakikötőből a városba. Később a rózsák édes illata összekeveredett a fügefák szagával, a tengeri szellőbe pedig beleolvadt a messzi erdős és füves lankák esszenciája. S mindenekelőtt mély, fenséges illat szállt fel az árkok felől, melyek alján sárga szőnyegként virágzott a kamilla. Az illattal együtt emelkedtek fel az utolsó, méztől elnehezült méhek, hogy a falak résein és az ormok hasadákain keresztül eljussanak a kicsi kertekben álló méhkasokba. Mámoros zümmögésük oly gyakran gyönyörködtetett bennünket, ha a Porta d’Amboise bástyáján álltunk, hogy Deodatus elvlásunkkor viaszukat adta útravalóként –„hogy ne feledjétek a rózsasziget zümmögőit”. S valóban, ha a gyertyákat égettük, akkor kanócuk fűszerek és a szaracénkertekben pompázó virágok finom, száraz aromáját hintette szét.
Így emeltük poharunkar régi és messzi barátokra és a világ országaira. Hisz mindenki aggódni kezd, ha a halál szelei fújnak. Ilyenkor annak tudatában eszünk és iszunk, hogy nem tudjuk meddig lesz még ezeknél az asztaloknál hely számunkra. Hisz a föld szép. Mindezek mellett egy olyan gondolat is aggasztott minket, amit mindenki ismer, aki szellemi munkát végez. Jó néhány esztendőt töltöttünk a virágok tanulmányozásával, s nem sajnáltunk rá sem olajat, sem fáradtságot. Apai örökségünket is szívesen feléltük. Most kezdtek beérni munkánk első gyümölcsei. S ott voltak még a levelek, az iratok, a szemelvények és a herbáriumok, naplók a háború és az utazás éveiből, valamint különösen a nyelvvel kapcsolatos anyagok, ehhez több ezer könyvecskét gyűjtöttünk már, s ez a mozaik már igencsak előrehaladt. Ezekből a kéziratokból keveset adtunk ki, mivel Otho testvérnek az volt a véleménye, hogy rossz mesterség süketek előtt zenélni. Olyan időket éltünk, amikor a szerzők magányra vannak ítélve. S mégis, ilyen helyzetben is szívesen láttunk volna egyet s mást nyomtatásban –nem a hírnév miatt, ami éppannyira az őrület formájához tartozik, mint a pillanat, hanem mivel a nyomtatás magában hordozza a befejezettség és megmásíthatatlanság pecsétjét, amiben a magányos is gyönyörködik. Szívesebben megyünk el, ha a dolgok rendben vannak.
Ha a munkánkért aggódtunk, gyakran gondoltunk Phyllobius derűs nyugalmára. Hiszen mi egészen másért éltünk a világban. Számunkra túlságosan nehéznek tűnt, hogy elszakadjunk azoktól a művektől, amelyekben tevékenykedtünk és gyökereztünk. Ám vigaszként ott volt nekünk Nigromontanus tükre, amelynek látvány mindig felvidított, ha ilyen hangulatba kerültünk. Ez a tükör öreg tanítóm örökségéből származott, s az volt a tulajdonsága, hogy a nap sugarai a tükrön keresztül nagy erejű tűzzé sűrűsödtek. Azok a dolgok, amelyeket ez a tűz gyújtott meg, oly módon távoztak a maradandóságba, hogy az Nigromontanus szerint, a lehető legjobban hasonlít a tiszta desztilláláshoz. Ő a távoli Kelet kolostoraiban tanulta ezt a művészetet, ahol a halott számára elégetik a kincseit, hogy azok az elhunyt örök kísérői lehessenek. Ehhez hasonlóan azt gondolta, hogy minden, amit ennek a tükörnek a segítségével égetnek el, sokkal nagyobb biztonságban őrződik meg, láthatatlanul is, mint páncélajtók mögött. A pusztuláson túli világokba vezetnek át a dolgok ezzel a tűzzel, amely nem vet füstöt és nem ismeri az alacsonyrendű vörös izzást. Nigromontanus ezt a semmiben való biztonságnak nevezte, s mi elhatároztuk, hogy felidézzük majd, ha eljön a pusztulás órája. Nagy becsben tartottuk hát a tükröt, mint valami kulcsot, mely magas termekbe vezet, s az ilyen estéken óvatosan bontottuk ki kék tokjából, hogy sugaraiban gyönyörködjünk. Ilyenkor a gyertya lángjánál csillogott világos hegyi kristályból készült korongja, amelyet borostyánból készült gyűrű vett körbe. Ebbe a foglalatba véste be Nigromontanus naprúnákkal azt a mondást, amely méltó volt merészségéhez:
„S ha a föld, mint valami lövedék szétpattanna,
A mi változásunk tűz és fehér parázs.””
„…Minden jó fegyver varázserővel bír; mi már a látványtól csodálatosan megerősödtünk. Ez igaz volt Nigromontanus tükrére is; villanása megjósolta nekünk, hogy nem fogunk teljesen meghalni, hogy ami a legjobb bennünk, az elérhetetlen az alantasabb hatalmak számára. Felsőbb erőink sértetlenül pihennek, mintha kristályból épült magas kastélyokban nyugodnának.
Lampros atya mindenesetre nevetett és azt mondta, hogy vannak szarkofágok a szellem számára is. A pusztulás órája azonban az élet órája kell, hogy legyen. Ezt egy szerzetes könnyen mondhatta, akit vonzott a halál, mintha messzi sellő volna, akinek uszonyán megállnak a napsugarak. Mi azonban az élet teljességét élveztük, s elégtelennek éreztük a jeleket, melyeket a testi szem is képes észrevenni. Nekünk, halandóknak csak a színek sokszerűségében virágzik ki az egyetlen és láthatatlan fény.”
“Ilyenkor a múzsák hallgatnak, az igazság pedig pislákolni kezd, mint a mécses rossz időben. Már látni ott a gyengéket, ahogy megadják magukat, amint gomolyogni kezd a köd, de még a harcosok kasztja is megretten, amikor látja, hogy a szörnyűséges csőcselék a síkságról felmászik a bástyákra. Így lehet, hogy a háborús bátorság ebben a világban a második összecsapásban mutatkozik meg; s a velünk élők közül csak a legerősebbek hatolnak el a rémület központjába is. Mert ők tudják, hogy mindezek a képek csak a szívünkben élnek, s mintha megrendezett tükröződések volnának, úgy lépnek át rajtuk egyenesen a büszke diadalkapuk alá. A szörnyetegek így nagyszerűen megerősítik őket valóságukban.”
„Mi, emberek visszafojtott lélegzettel és rebbenő pillával merünk csak ilyen pokoli helyre nézni. Elég legyen annyi, hogy szemem az öreg, rég elszáradt fejek között észrevett két új, magas rudakra tűzött fejet is –a herceg és Braquemart fejét. A rudak kampós végeiről lebámultak a fehéren izzó tüzekre. Az ifjú hercegnek közben megőszül a haja, de vonásait még nemesebbnek találtam, az a végső, fenséges szépség jellemezte, amit csak a szenvedés hívhat elő… Ezen a sápadt maszkon, amelyről a lenyúzott bőr cafatokban lógott, és amely a kínoszlop magasságából tekintett le a tüzekre, mintha az ujjongó öröm és derűs mosoly játszott volna, én pedig ráébredtem, hogy ez a kiváló ember azon a napon fokról fokra levedlette gyengeségeit –ahogy a rongyok hullanak le a koldusnak öltözött királyról.
Remegés fogott el, mivel megértettem, hogy a herceg méltó utóda néhai őseinek, a szörnypusztítóknak; legyőzte önmagában a sárkánytól való rettegést. Újra megbizonyosodtam afelől, amiben már régóta kételkedtem: vannak még nemes lelkek közöttünk, akiknek szívében az örök rend tudása még él és bizonyságot nyer. S ahogy a komoly példa követőkre talál, úgy esküdtem meg én is magamnak az előtt a fej előtt, hogy a jövőben inkább essek el magányosan a szabadokkal, mintsem hogy a szolgákkal arassak győzelmet.”
http://templummartis.blogspot.com/search/label/Ernst%20J%C3%BCnger
https://moly.hu/konyvek/ernst-junger-a-marvanyszirteken
atyafipeca.hu 