Ha van jellegzetessége az új generációknak, különösen azoknak, akik új életstílusukat a fasizmustól tanulták, akkor ez a felülkerekedés a „romantikus” elemen és az „epikus” elem visszatérése. Többé nem a szavak, pszichológiai vagy intellektuális bonyodalmak, hanem a tettek érdeklik őket. Alapvető pont a következő: ellentétben az angolszász rasszok fanatizmusával és „sportolói” deviációival, új generációink hajlandóak túllépni a tett pusztán materiális oldalán, hajlanak arra, hogy ezt az oldalt a spirituálissal integrálják, többé-kevésbé tudatosan visszatérve a tetthez, amely megszabadítás, valós, nem pedig esztétikai viszony a dolgok és elemek nagyobb hatalmával. Nos, az epikus tett e felszabadító és újraegységesítő lehetőségei számára létezik különösen megfelelő természeti környezet, mint a magashegységek és a nyílt tenger, két jelképükkel, a felemelkedéssel és a hajózással. A küzdelem a nehézségekkel és veszélyekkel itt közvetlenül és egyszerre válik módszerévé a benső meghaladás folyamatának és az elemek elleni harcnak, mely utóbbiak az ember alsóbb természetéhez tartoznak, így uralni kell őket és átalakítani. A pozitivisztikus és materialista babona néhány nemzedéke azt eredményezte, hogy feledésbe merült az antikvitás sok csodálatos és alapvető hagyománya, vagyis csupán a műveltek érdeklődésének tárgyaiként adódtak: figyelmen kívül hagyták és arra késztettek, hogy mi is hagyjuk figyelmen kívül a magasabb jelentést, melyre e hagyományok mindig képesek maradtak, melyet mindig felébreszthetnek és újjáéleszthetnek.
Felsőbbrendű élet
Elmondható ez például a navigáció antik jelképéről, az egyik legelterjedtebb tradicionális szimbolizmusról valamennyi premodern civilizációban. Különös egyformasággal található meg bennük, arra késztetve, hogy belássuk, milyen egyetemesnek és alapvetőnek kellett lennie bizonyos spirituális tapasztalatoknak az elemek hatalmas erejével szemben. Úgy véljük, talán nem helytelen néhány utalást tennünk erre. A hajózás – különösen az átkelés viharos tengereken – tradicionálisan szimbólumértékűre emelkedett, mivel a vizek – az óceáné és a folyóké is – mindig a földi élet, a romlásnak kitett, a születés és halál bizonytalan, kontingens elemét képviselték, s még inkább a szenvedélyes, irracionális elemet, amely ezt az életet megváltoztatja. Amennyiben a szárazföld az első aspektus szerint a középszerűség, a félénk és jelentéktelen, bizonyosságokon és támasztékokon nyugvó egzisztencia szinonimája, melynek stabilitása teljes illúzió – annyiban a szárazföld elhagyása, a nyílt tenger felé fordulás, a folyammal vagy a nyílt tengerrel való rettenthetetlen szembenézés, így a „hajózás”spontán módon a par excellence epikus tettként jelent meg, nem csupán közvetlen, hanem spirituális értelemben is. A navigátor így a hős és beavatott szinonimájaként jeleníti meg magát, annak szimbólumaként, aki, hátrahagyva az egyszerű „életet” merészen a „több mint életet” akarja, a mulandóságnál és szenvedésnél magasabb állapot értelmében. Azután felmerül a másik, a valódi szárazföld elképzelése, mely a „navigátor” egyazon céljával, magával a tenger meghódításával azonosítható. Ez az antik hagyományokban és antik mitológiákban szereplő „másik part”, a korábban ismeretlen, felfedezetlen és elérhetetlen föld, különböző szimbólumaival, köztük az igen gyakori szigetével, a benső szilárdság, az ő nyugalmának és uralmának képmása, aki boldogan és diadalmasan „hajózott”, dacolva a hullámokkal vagy féktelen áramlatokkal, anélkül, hogy áldozatukká válna.
Élő szimbólumok
A nagy folyamokban úszás, avagy hajósként átkelés rajtuk az Eleusziszban végrehajtott úgynevezett „királyi beavatás” alapvető szimbolikus szakasza volt. Az antik római istenség, Janus a kezdetek isteneként kitüntetetten a beavatás mint „vita nova”, egyben a hajózás istene is. A hajó jellegzetes jelképei közé tartozott. A két kulccsal együtt Janus hajója azután a katolikus hagyományba is átkerült, mint Szent Péter hajója és általában véve mint pontifikáló funkció. Kimutatható, hogy ugyanez a pontifex kifejezés az antik római etimológia szerint „hídalkotót” jelent, a pons azonban ősi jelentésében út, s a tengert útnak is tekintették. Pontust sem másért hívták így. Láthatjuk, hogy szavakba és jelekbe rejtve manapság immár csaknem érthetetlenül, a hajózás antik elgondolásának elemeit szimbólumként örökítették át.
Mítosz és valóság
A hős Gilgames káldeus mítoszában pontos hasonmását találjuk a dór Héraklésznek: Gilgamesnek is tengeri utakkal kell szembenéznie, ezért kivitorlázik a nyugati, vagyis atlanti útra, szárazföld vagy sziget felé, ahol „az élet adományát” keresi, míg az óceán „a halál sötét vizeivel” áll nyilvánvaló párhuzamban. Ha tovább megyünk keletre és a Távol-Keletre, hasonló spirituális tapasztalatok visszhangjai kapcsolódnak az átkelés, a vitorla és a hajózás heroikus és epikus szimbólumaihoz. Ahogy a buddhista aszkétát igen gyakran hasonlították olyasvalakihez, aki folyóval néz szembe, átkel rajta és legyőzi, aki diadalmasan hajózik az áramlat ellenében, a vizekben pontosan az jelent meg, ami az élet és gyönyör iránti állati szomjúságból, az önzőség kötelékéből és az emberek kötődéseiből származik – így itt, a Távol-Keleten is megtaláljuk az „átkelés” és a „szigetek” elérésének hellenikus témáját, ahol az élet megszabadul a haláltól. Térjünk vissza az ókori Egyiptomig vagy a prekolumbián Mexikóig: közvetlenül vagy közvetve épp ilyen elemeket találunk, ahogy az északi árja legendákban is. A hős Siegfried jellemzői Brünhild szigetén lényegében a hajózás, a tengeren való átkelés szimbólumait hordozzák: a Nibelung-ének szerint Siegfried szavai: „ismerem a tenger valódi útjait. Átvezethetlek a hullámokon”.
(Claude Lorrain: Embarkation of Ulysses)
A tett új eposza a fasiszta Itáliában
Kimutathatnánk, hogy magának Cristoforo Colombo felfedezésének szorosabb kapcsolata van az általánosan ismertnél egy olyan föld homályos ideáival, ahol néhány középkori legenda szerint a „halhatatlan próféták” találhatók, nagyjából a „transzatlanti elízium”, ami éppen a fent említett szimbolizmus körébe esik. Továbbá bemutathatnánk azt is, miért kötötték igen gyakran a talassokrata, a „tenger vagy a vizek urának” elképzelését az antikvitásban a magasabb értelemben vett törvényadó képéhez (lásd például Minos pelazg mítoszát). Kifejthetnénk a „vízen állók” (például Narâyâna) alakjában fellelhető ideát, ám mindez túl messzire vezetne, így talán egy másik alkalommal térünk vissza rá. „Élni nem muszáj, hajózni igen.” E mondás még mindig él, még mindig hallható és a tett új eposzának egyik legjobb áramlatát kezdeményezi. Ám legmagasabb értelemben véve nem az antik jelentés visszhangja? A hajózás ideája nem több az életnél heroikus attitűdként, a létezés magasabb formájának kezdeteként? Ahol a nyílt tenger nagy, szabad lehelete uralkodik, ahol érezzük a határtalan erejét, mind erőteljes és mélységes nyugalmában, mind elementáris borzalmában, ott a tengereken és óceánokon új nemzedékek adhatnak „epikusan” metafizikai lelket a hajózás fizikai eseményének, ahogy ugyanez lehet módszere a heroizmusnak és bátorságnak az értékek átértékelésében. Újjáéleszthetjük így az antik hagyományokban rejlő vitorlabontás és hajózás szimbólumát, a tengerét mint utat valami felé, ami többé nem és nem csupán emberi – ez tűnik számunkra a legmagasabbnak, ami vezetheti a tettben történő újjászületés erőit az új, fasiszta Itáliában.
L’Italia Marinara, 1932. szeptember
Duo Gladii, 2021. február
Fordította: Varázsló Macska
Fejrész képe: Joseph Mallord William Turner: Ulysses Deriding Polyphemus
atyafipeca.hu 