Salvete, omnes! A hűséges és sokat látott (talán túl sokat is) szkarabeusz bogaram lassan húsz esztendje hordozza számos szenvedélyem különféle alakú galacsinjait. Vitt már szárnyakat, drótszamarat két kerékkel, mostanában pedig újra ék alakú, zöld torpedó került a hátára. Igen, jól látja a kedves Olvasó. Ez így nem megengedett. Veszélyes. Kockázatos. Kerülendő. Merész. A szivar hossza horizontálisan mindkét irányban bőven meghaladja a KRESZ-ben foglalt paraméterek határértékeit. Előre oly sokat kilóg, hogy nálam a közlekedési lámpa mindig élénkzöldet mutat, de így legalább sosem kések el egy-egy megbeszélt találkozóról és néha olybá tűnik a helyzet, mintha egy terjedelmes siltes sapkát viselnék, ami napellenzőként kiválóan funkcionál. Egyébként vihetném egy másik, nagyobb bogárral is, de az sajnos többet legelne mint a fentebb látható liquefied petroleum gas-on nevelkedett, kisétvágyú, mértéket tartó szerzet és mint az köztudott(!) ínséges időket élünk. Szegény ember pedig azzal főz, amije van és amivel nem szégyell.
A folyón való átkeléshez (Visegrád-Nagymaros) a nagy bicepsszel megáldott JégVirág szolgáltatta a kellő tolóerőt, mellyel az ügyes kapitány oly kifinomultan és stílusosan bánt, hogy a komp szinte meg sem rezdült az áthaladás folyamán. A reggeli szikrázó napfényban hófehér sirályok cikáztak a hajó körül. Eszembe jutott Jünger útinaplójának azon része, mikor is a dalmáciai kiruccanásáról írt, barátjával a “hirhedt” Magiszterrel. Természetesen Vili már a kikötőben várt, hogy szapora tempóban navigáljon el szálláshelyemre, az “Adlerhorst”-ba.
Az Adlerhorst teraszán állva meghökkenve tapasztaltam, hogy a festői panoráma egy újabb, még hatalmasabb, még magasabban fekvő Adlerhorsot foglalt magában. Szerettem volna ott lenni, de Vilmos töltött paprikája és pálinkája kisvártatva képzeletbeli stop táblát helyezett az ebbéli kivánalmaim elébe. Elöntött a jóllalkottság, majd a mámorosság érzése és egy hosszú beszélgetés után már csak arra emlékszem, hogy a hálószobámban az ágyon fekve csukott szemmel, tapogatózva nyúltam a Fagor hősugárzó off gombja után. Elalvás előtt még arra gondoltam, hogy az elkövetkezendő napra erős szelet jósoltak, ami természetesen –ahogy az lenni szokott, hosszában fog végigfutni a Dunán.
Szobi napfelkelte. Fagypont közeli hőmérséklet. Teljes szélcsend. A víz mintha fáradtolaj lett volna. Húsz percnyi molyolás után mindkét hajó vízen volt.
Az előttünk álló útvonal Szobtól a Kovácspataki-sziklákig…
(Fotó: Kaszás Gergő, Forrás: dunaiszigetek.blogspot.com)
Vendéglátomat sajnos nem találta meg az automata fókusz, de nekem így talán még jobban is tetszik, főleg ha Platón barlanghasonlatát vesszük alapul.
Árral szemben, mint már ezerszer… A kora reggeli napfény aranyszínben fürdette meg a tájat, a vízben tükröződő fák és felhők látványába szinte beleszédült az ember. A napsugárzás olyannyira átmelegítette a kajak oldalát, mintha hősugárzó lett volna a törzsbe építve. Egy kilométer lapátolás után már kezdett a kazán túlmelegedni, aminek Vili is hangot adott: „Túlöltöztem”–mondta csendesen a távolba révedve. Akkor már sejtettem, hogy a rezzenéstelen festői tájat nemsokára valami vad és kiszámíthatatlan erő fogja szétzilálni és jól járunk, ha az öltözékünkből nem engedünk…
Nálunk az ilyen zátonyok általában homokból vannak és homokzátonynak nevezik őket. Ha következtetésem nem csal, akkor valószínű, hogy itt kavicszátony a becsületes nevük. A távolban Sol Invictus győzedelmeskedett Visegrádi felett. Arra gondoltam, hogy már csak három nap választ el minket a napfordulótól.
Kedvelem a folyókon kis tutajokként közlekedő „hátrahagyott” strandpapucsokat. Régen még gyűjteményem is volt belőlük. Kinézetükből kiindulva ők is erőteljes szimbólumai ennek az elhülyült és ízléstelen kornak, de felesleges időtöltés volna találgatásokba bocsátkozni a gazdájuk személyét illetően. Merő absztrakció volna az egész művelet. Mert sosem hordta és nem is hordhatta őket senki sem.
Balra láthatóak a Maróti-hegyek, melyek, ha emlékeim nem csalnak a Visegrádi-hegységhez tartoznak. A távolban pedig a Helembai-hegységre mutat a hajó orra. Ki gondolná, hogy Márianosztrától sem vagyunk túlzottan messze.
Az erős sodrás miatt átugrottunk a folyó a belső ívére, ahol az áramlás jelentősen csökkent. Szélvizen haladva mindig jobban megy a hajó, igaz az akadályok is szaporodnak és hát a verőfényes napsütés is jelentősen csorbult.
Talán a Búbánat-völgy Hideglelős keresztje alatt. Itt tényleg hidegre leltünk.
Ismét vissza a napos oldalra, nevezetesen a Helemba-szigetre. Sem Vilmost, sem engem nem kellett a hajó árbocához kötözni, ugyanis a szigetet nemhogy nimfák, de még szirének sem lakták.
A süvöltő Zephürosz még a szigeten elért bennünket és a délies, „hamvasi idill” hirtelen egyfajta „nordikus evolai” keménységbe csapott át. Ismét Jünger naplója jutott az eszembe, de ezúttal már nem a dalmáciai utazása, hanem a Norvégiában való tartózkodása alatt papírra vetett sorai.
Az erős és metsző hideg szél hatására jelentősen megromlott a hajó iránytartása, ezért egyharmadig engedtem a skeget, ami már jelentősen megnövelte a stabilitást, de az igazi sikert akkor értem el, amikor az oldalkormány is a vízbe „csapódott”. Azt hiszem az oldalkormány, mint szakkifejezés a hajózásban sántít. Legyen inkább ez: kormánylapát.
A szél és az egymást érő uszályok keltette kiszámíthatatlan hullámzásra nemigen lehetett felkészülni. A Bayern és a Feniks (Főnix) teherhajó példának okáért vagy egy méter magas hullámokkal kínált meg minket, amit próbáltam egyfajta tűzkeresztségen való átesésként felfogni. A karcsú hajó ilyen körülmények között még egyértelműen sok nekem, de még mindig jobb ez a fajta elemeknek és szerencsének való kitettség, mint az otthoni kályha melege. Persze az is kiváló, de csak hasonló kaland után! „Kimegyek, elverem a kutyám, hogy utána jó kedve legyen.” Azt hiszem ez utóbbiban már benne van a kispolgári élet minden nyomora.
Ez egy megközelítőleg negyed mázsás, hódrágta fatörzs lenne. Sajnos nem éles, pedig ő volna a felvétel tárgya. Az elkövető az erdő homályában maradt.
Távolban az Esztergomi Bazilika, amit már akarva sem tudtunk volna elérni, mert még fel kellett keresnünk az Utolsó Kijáratot. Viszont legközelebb meghódítjuk.
A Duna szlovák oldala. Búcsúséta gyanánt…
A Helemba alatt. Talán ők volnának a Kovácspataki-sziklák. Fordulópont. Nincs tovább.
Ismét a Bűbánat-völgy alatt. Hiába az erős szél, nyoma sem volt bennünk búbánatnak. Dac és kitartás annál több.
Visszafelé egy zátonyon. Vilmos talán a Bismarck után kutattott ennyire, de talán jobb hogy nem öltött testet. A hullámait nem éltük volna túl. Bár ha jobban meggondolom közel tíz méteres merülési mélységével és 53 000 tonnás vízkiszorításával a Dunán rögvest kavicságyba állt volna. Mindenesetre vendéglátóm tekintélyes bajsza, egyenes kiállása és a messzilátóval való határozott és kitartó foglalatoskodása egyfajta katonai légkört varázsolt körénk és folyton-folyvást azt a kényszerképzetet, mondhatni titáni deviációt ébresztette bennem, hogy erről a kis szigetről bizony kiválóan lehetne Szlovákiát ágyúzni. Nem tehetek róla. Irányzó voltam a katonaságnál…
A dokkolás előtt még találtunk egy lapos kis szigetet, amin kinyújthattuk elgémberedett végtagjainkat. Végszó előtt még csak annyit, hogy nem kell állandóan elérhetetlen helyek után sóvárogni. Ha az ember elmegy Helgonandra vagy éppen Trondheimre, akkor az estek többségében az fog történni, hogy az ember Helgonadon vagy éppen Trondheimen lesz “fizikálisan” és semmi egyéb. Az észak által képviselt erők, ideák és szimbólumok itt és most is tetten érhetőek, mint ahogy tetten érhetőek az Ókori Görögország és Antik Róma által képviselt numenek is. Különösen most, a téli napforduló idején, mikor a belső nap felragyog és mindent eláraszt a fény.
Az utolsó kép, ami mélyen megmaradt bennem és amit véletlenül készítettem. Már az első nap felfigyeltem arra, hogy itt tartózkodásom alatt szinte minden szokatlan fényárban fürdött, még a szoba berendezési tárgyai is egyfajta óaranyban úsztak. Időnként Vilmos szemeiben is különös fény csillant fel. Bár időhöz voltunk kötve, mégis egyfajta időtlenséget és „túlvilágiságot” éltem itt meg.
„Legközelebb már nálam a „délies” Dráván” –vetettem oda mosolyogva házigazdámnak, majd lelkesen nekilendültünk a fagyos és szeles péntek estének, hogy egy újabb mentsvár reményében felkeressük az Utolsó Kijáratot Magyarország legnagyobb eleven „köztemetőjének” a kellős közepén. Valete!
„Szókratész: És ugyanerre figyelmez a megbecsülést illetően is, hogy amiről úgy véli, jobbá teszi őt, abból nyerjen részt és élvezze szabadon; ami azonban megzavarja jelen lelkiállapotát, azt viszont kerülje mind magán-, mind közösségi életében.
Glaukón: Ha ehhez tartja magát, akkor egyáltalán nem akarhat részt venni a közéletben.
Glaukón: Fölfogtam: úgy érted, hogy az általunk tárgyalt és alapított államban igen, amely szellemileg létezik, de gondolom, a földön sohase!
Szókratész: Talán az Égben létezik mintapéldának szánva annak, aki szemlélni akarja azt, és berendezni lelkét a látottak alapján. Neki egyre megy, hogy létezik-e vagy még csak fog létezni valahol; ő ehhez kötődik, máshoz semmihez.
Glaukón: Méltán.”
Platón: Az állam. (részlet)
atyafipeca.hu 
Üdv!
Nem olyan rossz errefelé sem, ugye?
A tűzkeresztség az nem a Feniks, hanem ilyen vízállásnál egy hegymenetes szállodahajó!
Nagymarossal óvatosan, kezd elk#####ni. Na, nem a helyiek miatt…
Üdv, Levente
Szia Levente!
Az egyik legszebb hely, ahol valaha jártam. A “sóder” és a hegyek jelenléte mesés volt. Azt hiszem visszatérő vendég leszek, bár nagyon otthon éreztem magam.
Képzelem mi lehet ott “szezon” alatt. Leírni is fáj. Szezon. Szabi és turista. 🙂 Cunci…
Biztos a hideg az oka, de én most horgászt még kilométerről sem láttam. Talán Vili a közelhozójával befogott egyet, de szerintem ő sem.
Minden mentsvár felszámolódik óhatatlanul. Ez törvény.
Üdv G