Az ünnepek alatt és között sikerült elmélyednem a fentebb látható könyvecskék szárnyas betűiben. Jünger ismét rátapintott valamire, mint mindig. Akinek van szeme és füle, lássa és hallja meg! Varázsütésre Norvégiába! Itt és most! A 75-ös példányszámú varázskönyvecskével…
„Eidsbygda, 1935. augusztus 5.
Bizonyára emlékszel beszélgetésünkre Nápolyban a viszontagságokról, amikkel az új éghajlat fogad bennünket. Folytattuk Lumbardában is, a szerb orvossal. Itt és most megtapasztaltam, hogy még észak is követel vámot tőlünk. Az efféle rohamokat azokhoz a zsilipkamrákhoz tudnám hasonlítani, amik a hajókat új vízszintre emelik. Miután a Magiszterrel hosszú ideig élveztük, ahogy egy hegyi patak tiszta gránitágyon keresztül a völgybe ömlik, a visszaúton minden egyes fibrillát kénye-kedve szerint hajlítgató hidegrázás kerített hatalmába. E törpék úgy megkötöztek, mint a nagy Gullivert, s csak igen nehezen, fogvacogva értem el az ágyig, amit Celsa melegvizes palackokkal fűtött és birkabőrökkel takart be. Hamarosan Celsus is visszatért, aki csónakkal járt egy betegnél, s az egészségről és betegségről szóló számos elméleti beszélgetést követően eljött a gyakorlat ideje.
A Magiszter érdemesnek tartaná címerállat kitalálását új ismerősünk számára, és már javasolt is Celsusnak egy elég ritkát, nevezetesen az egyszarvút. E neptuni eredetű mitikus teremtmény mágikus gyógyító erő birtokosa. Kifejezetten illik Celsushoz, aki régi kapitányi családból származik, s akinek az orvoslás és tengerjárás egyként szenvedélye. Ráadásul az unikornis általában véve jó ismerőse a metafizikai embereknek, mindenekelőtt a vele történő találkozások hangtalansága és meglepetésszerűsége miatt. Ezúttal is feltűnt vendéglátónk hasonlósága az ezüstlábú patáshoz, ahogy fénylő, kerek szemével és hosszú, fehér szakállával szobámba lépett. Mestersége szabályainak megfelelően meghallgatott és megütögetett, de tudnod kell, hogy a sarlatánság fogalma esetében ritka átalakuláson ment keresztül: csaknem az egész orvostudományt annak tartja. Ezt követően légzőgyakorlatokat végeztünk, miközben lábujjaimat meg kellett feszítenem, majd ellazítanom. Miután valemelyest jobb kedvre derített, felszólított, hogy immár a kályhától vagy a mennyezettől, testen kívül figyeljem további tevékenységeinket. A légzés, különösen a kilégzés alfa és ómega számára, az ének pedig, amiben gyógyító erő lakozik, még ennél is magasabb szint. Egész kellemesen kezdtem érezni magam és hamarosan elálmosodtam. Mielőtt elszunnyadtam volna, láttam amint gondosan kiviszi az éjjeliedényt, majd visszahozza, s ez a mulatságos kis epizód a lehető legjelentősebb benyomást tette rám. Végeredményben mindig a marginális tettekben árulunk el jót-rosszat magunkról. Celsus egyébként az orvos hiúságában látja a gyógyulás legfőbb akadályát, s biztosan igaza is van.
A Magiszter és én szeretjük az örög ügyvédjét játszani vele szemben, olyan betegségeket találva ki, melyek szerintünk műtéti beavatkozást vagy legalább gyógyszeres kezelést igényelnek. Celsus viszont a baleseteket és a háborús sérüléseket leszámítva semmiben sem akart engedni és megingathatatlan maradt. Azt állítja a betegségek az orvosokkal együtt terjednek, ahogy a bűntények is a rendőrökkel vagy a perekkel, a városokban pedig már komoly vakbélgyulladás járványokat figyelt meg új sebészek megtelepedésének hatására. Celsus, aki hosszú praxisa során több száz vakbélgyulladást kezelt és kés használata nélkül, egyetlen halálesetet sem okozott. Ugyanilyen sikerrel gyógyította a gyermekek középfül- és torokgyulladását, teljes megvetéssel a kortárs elméletek, módszerek és találmányok iránt. Igazi csodákat tulajdonítottak neki a szívverés és légzés gyakran hosszú évek óta tartó akadályoztatásának spontán gyógyításában. Mindennél jobban meglepődtem azon, mikor megtudtam, hogy a háború alatt átvette egy hadikórház irányítását, s ott az orvosok és nővérek egyesített ellenállásával szemben végezte munkáját, majd felülkerekedett rajtuk. Mivel tisztában vagy a racionális beképzeltséggel, különösen módszerek tekintetében, bizonyára értékeled e tényt. Hozzá kell tennem, hogy Celsus a legkevésbé sem emlékeztet szektáriusra –már csak azért sem, mert van humorérzéke. Épp ellenkezőleg, meglehetősen egyszerű ember, különlegessége nem annyira a mérték különbségében áll, hanem inkább az elegyben, vagyis a természetes és észbeli tehetség megfelelő egyensúlyában.
Magától értetődik, hogy a Magiszter és én gyakran beszélünk ezekről a dolgokról, de már csodálkozásunk elárulja az általunk elért absztrakció fokát. Végül a gyalogosok is célhoz érnek, biztonságosabban, mint bármely jármű használói. Épp úgy, ahogy a kéz a szerszámok szerszáma, az ember is az egyedül változatlan mérce, amin a metódusok változása alapul, s minden út hozzá vezet vissza. Celsus olyan, mint a repülni képes ember, aki nyilván csak nevet a repülőgépeken. A konkrétra irányuló értelme mindig összefüggéseken gondolkozik, ezért a fogak öregkori kihullását az étrend megváltoztatásának jeleként értelmezi, s nem igyekszik műfogsorral úrrá lenni a problémán. Ebből láthatod, hogy nem tesz engedményeket a fájdalomnak. Lényegében az egészség kérdésében rendelkezésünkre álló természetes fizetőeszköznek tekinti, s irtózik minden érzéstelenítéstől.
Mivel Celsus közvetlen és halászataink során szívesen beszél, megragadjuk az alkalmat, hogy a gyógyulásról is társalogjunk vele. Oly tagadhatatlanul igaznak találok mindent, amit mond, amennyire igaz, hogy egy darab friss vaj a legkiválóbb margarint is felülmúlja. Nem vitás, hogy ide kellene visszavonulni vele, aki egykor Berlinbe is keresett és Schweninger által is nagyra értékelt orvos volt –persze a parasztok már itt is elkezdtek maguknak inzulint beadni, szájukban pedig aranyat viselni.
Azonban mindenekelőtt érzem, hogy ezek a beszélgetések mennyire kiemelik a két egymással ellentétes álláspontot, amiket életem során elfoglalok. Végeredményben és legbelül reményeim szerint megőriztem az elemi szabadság érintetlen darabkáját, minden jó, természetes dolog értékét Celsussal együtt nagyra becsülöm, s még mindig hiszek abban, hogy némileg kialakulatlan értelem birtokosa vagyok, ami minden orvosnál fontosabb a gyógyuláshoz. Ugyanakkor a felszínen történelmi emberként élek, akit a nagy színjáték látványa Bábel tornyának közepén gyönyörrel tölt el. Rendben lévőnek tűnik számomra, hogy minden intézkedés –köztük a gyógyszeres kezelés– öszhangban áll a folyamattal. Csak nemrégiben támadt ez a benyomásom a szigeteken, ahol a fürdőhelyeket egyre nyilvánvalóbb gyorspirító gépezetekké alakítják. Orvoslásunk titka azon alapul, hogy alapvetően nem érdeklődünk a gyógyulás iránt. Teljesen más dolgoktól függ, főként a munkateljesítmény növelésétől. Technicizált világunk nem szanatórium. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy a munkafolyamat megoszlása és társadalmasítása többé nem igényel teljes embert –míg másfelől éppenséggel egyszerre ez a gyógyítás tárgya és célja is. Ennek megfelelően növekedni látjuk a betegeken alkalmazott technicizáltság fokát, amihez a természetes orvoslás a puszta romantikus háttérzenét szolgáltatja. Bizonyos pontokon szembetűnő a hasonlóság azzal, ahogy a gépeket működtetjük. Berlinben például múltkor lehetőségem nyílt megcsodálni nagy, lángvágó jellegű eszközöket, amikkel a páciensek húsát páncéllemezekhez hasonlóan kezelték. Ebben rejlik annak oka is, hogy az oltások egyre népszerűbbé válnak, mert ideális gyógymód olyan körülmények között, mikor sem az orvosnak, sem a betegnek nincs ideje. Nemrég olvastam, hogy immár azt ígérik, képesek lesznek kezelni a reumát, lumbágót és isiászt néhány vagy akár csak egyetlen injekcióval. A magam részéről kitartok a jó tollpaplanos ágy, mint tévedhetetlen módszer mellett, amíg elejétől a végéig el nem olvassuk a Tristram Shandy-t. Csak mi van akkor, ha csörög a telefon?
Az orvosok, akik ötven évvel ezelőtt még a kocsisokkal és a szakácsokkal együtt nagy urak voltak, manapság fehér munkaköpenyben fogadnak laboratóriumaikban, amik úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Az egészségbiztosítás alkalmazottakká változtatta, az állam pedig a folyamat beteljesítésével munkásokká tette őket, épp úgy, ahogy egyszerre eo ipso katonák is. Azonban Celsusnak nincs igaza abban, hogy a tiszta orvoslástól egyre inkább eltávolodó kollégáit sarlatánoknak tartja. Sokoldalú fejlemény ez, ami szembetűnő abból is, hogy megfelel a pácienstípusnak, aki nem akar meggyógyulni, mert a betegségben a munkafolyamatból kivezető utat látja. E betegek karikatúráját képezik az öncsonkítók, például az a borzasztó ember, aki Bécsben levágta saját, korábban biztosított lábát. A bíróság odaítélte neki a biztosítási díjat, a közvélemény pedig egyetértett –talán megsejtették az egyéni grotesz mögött statisztikák vezérelte és biztosított, mégis oly szűkös világunk titkos tragédiáját. Celsus viszont fütyül minden efféle megfontolásra, ráadásul ő az első orvos, akitől azt hallottam, hogy a honorárium hatással van a gyógyulásra. Így hát szegény ördögként fog meghalni.
Mephisto tanácsa, miszerint „táplálkozz vegyítetlen ételekkel”, valóban nem rossz, csakhogy nekem úgy tűnik, a mai ember éppúgy vonakodik megfogadni, mint Faust. Láthatóan nem nagyon aggasztja, hogy absztrakt világunkban a régi szakácskönyvek által prima materiának nevezett dolog oly ritkává lett, hogy még értelme is elveszett számunkra.
Mint látod, nem mehet annyira rosszul nekem, hamár ismét ide-oda tologatom a könyvecskéket. Természetesen reményem az egész mozaik kirakására kifejezetten csekély, mivel nagyon is szívesen rombolom le a már elhelyezett részeket. A levelekben mégis magasabb értelem lakozik, mint a világ valamennyi könyvében.
Mialatt én a betegágyat nyomom, Celsus és a Magiszter élvezik a halászatot. Tegnap csak egy óriási medúzát fogtak, ma viszont a hideg viharba több mint ajakoshal terhelte meg a hálót, úgyhogy ünnepnap ez az ezüstrókáknak…”
„A Stulától a láthatár messze a nyílt tengerig terjed, megfigyelhetjük a fjordok és zöld szigetek világát. Mélyen alattunk magányosan emelkednek ki a kék vízből. A látvány csillogó, tiszta, áttetsző és történelmi világunktól idegen. A hegyek szabadsággal és derűvel ajándékoznak meg. Lényünk egybeesése a világgal sehol másutt nem élhető át ennyire –mindig olyan, mintha benső hegyláncunkba hatolnánk be, miközben egyre magasabbra emelkedünk. Gyakran csak akkor vesszük észre szenvedésünket, mikor az öröm hirtelen beállta magasabb tudatossággal ajándékoz meg. Törmelékeiben és hordalékaiban az idő sok éves hóhoz hasonló nyomait hagyja rajtunk, viszályok és polgárháborúk keserűsége halmozódik fel bennünk. Amikor azonban a repedésekre fény esik, a lavina megindul a völgy felé.”
Ford. Nyest Úr és Varázsló Macska. 2019.
atyafipeca.hu 