Salvete!
Olyan korán indultam, hogy Éósz ébredező derengését már a vízről szemléltem, de Poszeidón és Zephüros csúnyán a bolondját járatták velem ismét. Hosszú perceken keresztül egy helyben ringatózva tétováztam, miközben a tarajos hullámok nyugat felől oldalba verték a hajót és azon morfondíroztam, hogy biztos vizuális támpont nélkül (köd), hogyan leszek képes 360 fokon tartani a hajó orrát az átkeléshez. A gps-szel szándékosan nem éltem. Nem is ragoznám tovább. Elég annyi hozzá, hogy az út felénél az istenek megenyhültek irányomban, a köd varázsütésre feloszlott, a szél alábbhagyott és a fagyos, mozdulatlan fehérség után szemeim olyan színkavalkáddal szembesültek, amire nehéz szavakat találni. Az északi parton egy „kollektív, koccintós evezésre” voltam hivatalos, de korán búcsút intettem a „matrózoknak”, mert még sok volt előttem aznap Ithakáig. Kora délutánra fényes Héliosz már bőségen ontotta rám sugarait, a hullámok lustán elnyúltak, majd fokozatosan beköszöntött a délies, langymeleg idill és én úgy éreztem magam a hajóban, mint kora tavaszi légy a napsütötte házfalon. Mindez december 31-én…
„Cunci” zenét már szándékosan nem rakok a mozgóképek alá és szintén szándékosan nem vágom agyon a matériát. Szerintem így határozottan meditatív lett. A pokolba a korszellemmel!
(Elnézést a hektikus kameramozgásokért, de ez nem GoPro. Ez szájban, fogsorral tartott mobiltelefon!)
A túra 2. része itt található képek formájában.
Épp kérdezni akartam, hogyan rögzítetted a rögzítéshez a telefont. Bocs, de ez nagyon tetszik (szmájli nélkül)!
Szegény ember foggal főz.
Ha már fogadhoz vered a garast, és nem veszel egy profi gimbalt.
Én meg a Csobáncról szemléltem a ködöt a Balaton fölött. A “kollektív, koccintós lecsúszókkal”.
Akkor közel húztunk el egymás mellett…