Következzék néhány általam kiragadott repesz a „79”-es példányszámú pecsétet magán viselő könyvecskéből…
„A fedélzeten, 1936. november 13.
Gurjahu hegyek közt található, ahol ellátogattunk a víztömegeket trópusi esőerdő közepén található tartályba terelő turbinaműbe, ám én kivontam magam megtekintése alól. Semmi olyat nem tudott volna mutatni, amit már ne láttam volna Tirolban vagy Norvégiában, miközben számos eredeti látványosság vett körül. Varázslatos madarak ringatóztak drágakövekként a vízesés tajtékja felett, a völgy csak úgy pompázott a virágoktól. Sajnos a látogatás rövid volt, ezért gyorsan kellett körülnéznem, tömörséggel helyettesíteni mindazt, amire nem maradt idő. Megfigyeltem, hogy mozdulataim a rengeteg virágra rászálló méhekéihez hasonlóan pontosabbá váltak. Éppen egy oroszlánnyelv pecsétet viselő pillangósvirágú előtt álltam, amikor kis állat érkezett, akitől először dongónak véltem, de legnagyobb és örömteli megdöbbenésemre madár volt, egy kolibri. Apró teremtmény, vöröses fahéjszínű, hosszú, barna pillákkal. Miközben a virág előtt lebegett, rövid farka elegáns legyezőként hajlott vissza altestére. Csőre enyhén ívelt tőrként hatolt a kehely aljára. Ezután szikraként röppent tova, majd leült egy hatalmas fa elszáradt ágára, ahol szinte láthatatlanná vált, mintha rovátka vagy levélszár volna.
A látvány boldoggá tett, már egyedül ezért megérte az utazást. Az ilyen picike lényeken keresztül szemünk a teremtés szellemi és művészi elemének benyomását nyeri, még óriásai, mamutjai, leviatánjai a mindenhatóság sejtelmét erősítik…”
„A fedélzeten, 1936. november 4.
Sajnos túl hamar besötétedik. Az alkonyatban még ki tudom venni egy hatalmas hal körvonalait ormányos fejjel és nyílvesszőként hegyesedő testtel, ahogy zöld árnyként időzik a vízben. Ilyen meselények első megpillantásakor különösen magával ragadó felbukkanásuk és a képzelet egybecsengése. Ez azt jelenti, hogy nem csak felfedezőkként, hanem feltalálókként is érzékeljük őket. Meglepnek bennünket, ugyanakkor ismerősek is legbensőbb lényünk számára, képmásukban önmagunk részét ismerjük fel. Néha, például bizonyos álmokban vagy halálunk óráján ezek a képzetek hatalmas erővel vannak jelen bennünk. A szemek borostyánból valók, a képek elektromossággal telített részecskékként ugrándoznak. Mítoszok ott támadnak, ahol egyre magasabb valóságok rendelődnek a képzelethez…”
„Rodosz, 1938. május 7.
Malpasso, majd a tengerpart. Monte San Stefanónál egy kőriság odvában két nagy éji pávaszem párzását figyeltük. Szárnyaikat lassan, színes tükrökként mozgatták, puha, hosszan fésült antennáikat gyengéden rezgették. Azután gekkók száraz pikkelyes zöreje a sziklák felett. Friedrich Georg gyíkok öntőformájának nevezte őket. Gyurgyalagraj (Merops apiaster) kísért minket. A fenséges madarak melle tengerkéken ragyog, torkuk sárga, szemük pompás vörös. Felső tollazatuk rezesaranyba forduló narancsszín. Zúgó szárnycsapásaik néha sarlózó siklórepülésbe váltanak át. Amikor e varázsfecskék csalogató kiáltásaikkal déli városok felett köröznek, álomszerű mélységet, csodálatos értelmet kölcsönöznek nekik.”
„A fedélzeten, 1936. december. 9.
Egyre derűsebb vagyok. A palmai kirándulás olyan hangulatba hozott, ami életem során már néhányszor magával ragadott. Átlépünk az előttünk függönyként magasodó melankólián, mögötte a szépség szenvedélyeknél mélyebb rétege hat. Közeledünk Afrika partjai felé, jobb kéz felől húzódnak vöröseskék csíkként. A házak mint fehér pontok tűnnek fel a homokszín vonáson, ahol hamarosan kikötünk. Tovább töprengek; a Riótól tartó út kompzícióra emlékeztet –vándorló énem kompozíciós hangulatba került, a világ jegyzetekként halmoz látomást látomásra, amiket a bennem lejátszódó motívumok szerint rendezek el. Egyfajta részegség ez –a képek borként hatnak, minél több árad be, annál színesebbé válik belső képcsarnokom. Az ablakomon betűző fény végül elhalványul, mielőtt belülről kifelé sugározhatna. A világ csupán most ölti magára tulajdonképpeni stílusát. Érzékcsalódásról is beszélhetünk; az ember úgy véli, elsietünk a világ alakzatai mellett, hogy hirtelen ráébredjünk, nyugodtan állunk, és a világ mozgókép. Ekkor felülkerekedik rajtunk egyfajta nyugalom, túlcsorduló napot követő boldogság. Nagyobb szerencsétlenség vakon születni, mint magvakulni; a sugarak által beindított motor még sötétségben is tovább jár.”
„A fedélzeten, 1936. december 2.
Az utasok tömege láthatóan elmállik. Utazásunk kezdetén mindegyik olyan képet igyekezett ébreszteni magáról, amivel hosszútávon nem tudott megbirkózni. Mások, akik figyelemfelketés nélkül jelentek meg, lassan felragyogtak. A párok is már kétszer-háromszor kicserélődtek. Az illúzió nem tart ki hat héten keresztül. Egymásnak ajándékozott apróságaink gyorsan elhasználódtak, mint az áruházi vásárlás…
Mi az ördögöt kellene kezdenem ezzel a gályarabsággal?
Néha úgy tűnik, rejtetten élünk az ilyen hajókon, láthatatlanul, mint Gordon Pym. Ez az egyén sorsa a modern társadalom és technicizáltság közepette. Megálmodták, miként lehetne ezen változtatni? Meglehet, csupán úgy, hogy többé nem a tömeg, hanem az egyén tűnik a technikai értelem és munkaereje alkalmazójának. A dolgok állása szerint egyedül cézári vagy inkább sullai egzisztenciák akiket a képzés és presztízs szenátori és plebejus méltóságainak szerencsés együttállása emel a magasba. Egy új Athénban nem, ám egy új Alexandriában a teológusokat, filozófusokat és művészeket a mérnökök által bitorolt rangra helyeznék vissza. Azonban jelenleg éppen ennek ellentétét figyelhetjük meg, amíg a tömegeket a demagógok kristálytiszta vízként ismerik fel, ami próbál mindent egy szintre hozni és minden meg nem felelőt eltörölni. Elég ha hívőként, gondolkozóként, művészként vagy csupán másként teszed magad láthatóvá, hogy a legnagyobb veszélybe kerülj. Igen, valóban el kell rejtőznünk, ahogy Gordon Pym tette a lázadók között, vagy Melville Benito Cerenója a rabszolgahajón, ahol feketék vették át az uralmat.”
Varázsló Macska Kiadó, Fordította Varázsló Macska és Nyest Úr, (2020)
Elolvasta és blogra bepötyögte: Nevető Fűrészhal
atyafipeca.hu 